A nyolcaddöntők kérdése: mit tud Southgate, amit Deschamps nem?

Három hosszabbítás, egy tizenegyespárbaj, huszonkét gól, rengeteg izgalom és

néhány igazán komoly meglepetés

tarkította az Európa-bajnokság nyolcaddöntőit. Az összecsapásokat számos rendkívül érdekes taktikai döntés befolyásolta pozitív vagy negatív irányba, és most ezeknek a mögöttes okaira igyekszünk rávilágítani.

1. Kasper Hjulmand, akinek mindenre van válasza

A dán válogatott Európa-bajnoki menetelése már most túlzás nélkül meseszerűnek nevezhető. Miután az első, Finnország elleni csoportmérkőzésen Christian Eriksen életét a pályán kellett megmenteni, és a lelkileg megtépázott csapat a kiváló játéka ellenére is vereséget szenvedett, kevesen gondolták volna, hogy innen talpra lehet állni.

Az, hogy most mégis arról beszélünk, Dánia nem egyszerűen ott van a legjobb nyolc között, hanem az egész torna talán leglátványosabb és leginnovatívabb játékát mutatja be, az Kasper Hjulmand szövetségi kapitánynak köszönhető.

A rendkívül humánus gondolkodásmódjáról ismert, és a játékosaival közeli, bizalmas kapcsolatot ápoló Hjulmand felszedte a padlóról a csapatát, sőt meccsről meccsre képes valami újat mutatni, és taktikai érzékét latba vetve folyamatosan reagál az adott mérkőzés történéseire is.

A Finnország ellen elveszített meccs után a dán válogatott a 4-3-3-as szerkezetet a második csoportkörre 3-4-3-ra cserélte, hogy letükrözze és hatékonyan tudják letámadni a hasonlóképpen felálló Belgiumot. Majd miután Roberto Martinez a félidőben Kevin De Bruyne pályára küldésével beállított a csapatába egy extra középpályást, Hjulmand ugyancsak cserélt, és átállította a csapatát 3-5-2-re, így eltüntetve az ellenfél létszámbeli fölényét a pálya centrumában.

Bár a dánok a pazarló helyzetkihasználásuk miatt elbukták ezt a meccset, a harmadik, oroszok elleni csoporttalálkozón már valódi gálaelőadást tartottak, egyebek mellett az eredetileg jobboldali középhátvéd Andreas Christensen sokoldalúságát kihasználva. A Chelsea Bajnokok Ligája-győztes játékosa rendre a középpályára mozgott, ezzel segítve az orosz védelem megbontását.

Az egyenes kieséses szakasz első mérkőzésén Hjulmand ismét megtartotta a 3-4-3-at, és ezt – Christensen középpályára tolásával – labdával 4-2-3-1-re módosította, ám ezúttal a labda nélkül játékban komoly problémával kellett szembesülnie.

A dánok a korábbi két mérkőzésen is tartották a 3-4-3-as alakzatot labda nélkül, ám a 4-2-3-1-ben felálló Wales ellen folyamatosan létszámhátrányba kerültek a középpályán, minek köszönhetően a meccs első negyedóráját inkább Rob Page csapata uralta. A fenti képen is látszik, hogy a dánok tartották a három belső védős formációt Christensennel a jobb oldalon, a középpályára viszont a szélről kellett behúzódnia Damsgaardnak Morellre, míg Delaney Ramseyt helyezte nyomás alá. Így azonban a szélről befelé mozgó Gareth Bale teljesen szabadon kaphatta meg a labdát a két védelmi vonal között, és senkitől sem zavartatva jutott el lövőhelyzetig.

Mindezt látva Hjulmand alig 15 perc után belenyúlt a csapata szerkezetébe, és Christensen már nemcsak labdabirtoklás esetén helyezkedett a középpályán, hanem a 4-3-3-as szerkezetre váltva ő foglalta el a legmélyebben helyezkedő középpályás pozícióját, így Daleney Morellre, Höjbjerg Allenre, Christensen pedig Ramseyre figyelhetett. Ráadásul ezzel a váltással a dánok a védelemben is nyertek egy szabad embert a James, Bale, Moore hármassal szemben.

Hjulmand pedig továbbra is jól követte a játék alakulását: amikor a második félidőben a walesiek mind nagyobb hangsúlyt fektettek a szélek kihasználására, a dán szövetségi kapitány a 60. percben beküldött a pályára két középpályást Norgaard és Jensen személyében, Christensen visszament a védelem jobb oldalára, azzal együtt a csapat átállt a belgák ellen is látott 5-3-2-re, minek nyomán teljes szélességében tudták biztosítani a pályát öt védő segítségével a leghátsó vonalban, ráadásul három belső középpályással a centrumot is kellő hatékonysággal zárták le, miközben a labdaszerzéseket követően látványos akciókat vezetve négy gólig meg sem álltak.

2. Holes betömte a lyukat a cseh védelemben

Frank de Boer már az Európa-bajnokság előtt rengeteg kritikát kapott a médiától és a holland szurkolóktól egyaránt, ami nem is csoda, hiszen azóta, hogy távozott az Ajaxtól, minden csapatánál csúfosan megbukott. A tetejébe a Barcelona kispadjáért a holland válogatottat otthagyó Ronald Koeman helyére beugorva az Oranjéval sem sikerült igazán meggyőző teljesítményt nyújtania.

A vele szemben megfogalmazott bírálatok számát tovább növelte, hogy közvetlenül az Európa-bajnokság előtt úgy döntött: az addig alkalmazott, és Hollandiában hagyományos 4-3-3-as felállást lecseréli 3-5-2-re, s ebből a szurkolók azonnal arra következtettek, hogy a szövetségi kapitány a védekezésre szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni.

Ennek viszont éppen az ellenkezője volt igaz: a holland válogatott labdabirtoklás esetén 3-2-5-ös szerkezetben támadott, amelyben Georginio Wijnaldum csatlakozott a támadókhoz az első vonalban, a két szárnyvédő pedig nagyon magas pozíciót vett fel az oldalvonalak mellett, hogy kellően szét tudja húzni az ellenfelek védelmét.

Ennek eredményeképpen Hollandia csoportelsőként, az összes csapat közül a legtöbb gólt szerezve jutott be a legjobb tizenhat közé,

és bár gólt is csak az első mérkőzésen, Ukrajna ellen kapott, a játékosoknak az „emberorientált” védekezés mellett hatalmas területeket kellett befutniuk labda nélkül. Óriási jelentősége lett az egyéni képességeknek a párharcok során, s ez a folytatásban nem sok jót ígért az együttesnek.

A baljós előjelek után végül nem is egy sztárcsapat, hanem Csehország leckéztette meg De Boer együttesét. Jaroslav Silhavy gárdája már magasan – szintén „emberorientált” védekezést alkalmazva – kezdte el letámadni a hollandokat, ami azt jelentette, hogy a 4-3-3-as alakzatban a három cseh támadó a hollandok három középhátvédjére helyezett nyomást (közülük Schick középcsatárként időként a kapusra is, miközben zárta a De Ligt felé vezető passzsávot). A középpályások a három holland középpályásra figyeltek, míg a szélső hátvédek szükség esetén magasan felléptek a holland szárnyvédőkre, miközben a középhátvédek is egy az egyben maradtak a két csatárral, Depayjal és Malennel szemben.

Emiatt pedig nem csak a holland építkezés volt lassú és körülményes; ha eljutottak a támadó harmadba, ott sem tudtak döntő fölényt kialakítani. Ez javarészt Tomas Holesnek volt köszönhető, aki nem csak gólja és gólpassza, hanem Wijnaldum semlegesítése miatt is a meccs hősének nevezhető. A fenti jeleneten jól látható, hogy Holes szükség esetén akár a védelem tengelyébe is követte a hollandok középpályását, aki így nem tudott a szárnyvédőként magasan helyezkedő Demzel Dumfriesszal kettő az egy elleni létszámfölényt teremteni a csehek balhátvédjével szemben.

A tornán három gólt szerző Wijnaldum összességében, 90 perces átlagban 43,5 alkalommal ért labdához. Labdaérintései közül 19,8 a támadó harmadban, 3 pedig a tizenhatoson belül történt. A csehek elleni meccsen viszont – Holes tevékenységének köszönhetően – a Paris Saint-Germain által frissen leigazolt játékos csupán 24 alkalommal találkozott a labdával: a támadó harmadon belül 7-szer, míg a tizenhatoson belül csupán egyszer tudott játékba avatkozni.

3. Miért kihagyhatatlan Morata?

Miután a spanyol válogatott a második csoportkörben Lengyelországot sem tudta megverni, a csapat első számú csatára, Alvaro Morata a kihagyott helyzetei miatt több halálos fenyegetést is kapott. Ennek ellenére Luis Enrique továbbra is első számú centerként számít rá, és többször játékosa védelmére kelt a torna során.

Morata legfőképp

azóta áll a kritikák kereszttüzében,

hogy néhány évvel ezelőtt a Chelsea-ben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és saját elmondása szerint is nehezen tudta elviselni a rá nehezedő nyomást. Ez valóban jogos kritika a spanyol támadóval szemben, de a helyzetkihasználása nem sokkal rosszabb, mint egy átlagos topligában szereplő futballistáé. Az fbref.com adatai alapján a 2017/18-as évad óta az összes mért sorozatban – a büntetőket leszámítva – 53 gólt szerzett, miközben várható góljainak száma (xG) ezen időszak alatt 55,8 volt.

A jelek szerint Enrique szemében ezek a kihagyott helyzetek a megbocsátható bűn kategóriába tartoznak, figyelembe véve, hogy amúgy Morata mennyit képes hozzátenni a csapat játékához.

A horvátok a spanyolok elleni nyolcaddöntős meccsen a rivális 4-3-3-as alakzatával szemben 4-1-4-1-ben próbáltak védekezni a saját térfelükön, ha pedig magasabban kíséreltek meg labdát szerezni, akkor általában Luka Modric csatlakozott a középpályáról az egyedüli csatárként játszó Petkovichoz. Ilyenkor – 4-4-2-re váltva – az addig közvetlenül a védelem előtt helyezkedő Brozovic lépett egyel feljebb.

Ennél, a képen látható jelenetnél is ilyen szituáció rajzolódik ki: Modric magasra fellépve próbált nyomást helyezni Aymeric Laporte-ra a spanyol védelemben, miközben ügyelt arra, hogy zárja a passzsávot Sergio Busquets elől. A középpályán Brozovic figyelt Pedrire, míg a másik oldalon Kovacic vette fel Kokét. A két horvát középpályás között viszont hatalmas terület nyílt meg, ahova Morata visszamozogva kapta a labdát Laporte-tól, és egy egyszerű lekészítéssel játékba tudta hozni Busquetset, átjátszva ezzel a horvátok letámadását.

Ráadásul Moratát kénytelen volt követni az egyik horvát középhátvéd is, nagy folyosót nyitva ezzel a védelem tengelyében, amit akár az egyik beinduló középpályás vagy szélső is ki tudott volna használni.

Kulcsjelenet volt a mérkőzésen a spanyolok vezetést jelentő gólja a második félidőben, és ebben a szituációban ismét Morata szerepét kell kiemelni. A csatár ezúttal is a védelmi vonalból visszalépve próbálta elbizonytalanítani a horvát játékosokat, és sikerrel is járt. Ekkor egy védő sem merte őt követni, így azonban Brozovic került nehéz helyzetbe, akinek egyszerre kellett volna a visszalépő csatárra, és a bal oldali félterületben helyezkedő Pedrire is figyelnie.

Végül Pedri volt az, aki megkapta a labdát, és alakított ki kettő az egy elleni helyzetet Sarabiával együtt a horvátok jobb oldali védőjével szemben, de ez a jelenet Morata remek helyezkedése nélkül nem jöhetett volna létre.

Ráadásul a hosszabbításban éppen Morata volt az, aki egy remek, léc alá vágott labdával vezetéshez juttatta a spanyolokat, egyelőre tökéletesen igazolva Luis Enrique döntését a csapatban tartásával kapcsolatban.

4. Hogyan bukott meg Deschamps háromvédős rendszere?

Az Eb eddigi legnagyobb meglepetése kétségtelenül a végső győzelemre is nagy esélyesnek tartott francia válogatott korai búcsúja. Ugyanakkor az elköszönés nem volt előzmény nélküli, Didier Deschamps csapata ugyanis a legkevésbé sem nyújtott meggyőző teljesítményt a csoportkörben. Az első, németek elleni meccsen a kezdőrúgástól kezdve teljesen passzívan védekezett az együttes, és csak egy korai öngólnak köszönhetően tudta megnyerni a meccset, míg Magyarországgal és Portugáliával szemben csupán döntetlenre futotta a társaság erejéből.

Ezt Deschamps is érzékelhette. merthogy az első két meccs 4-3-3-as felállását Portugália ellen már a 2018-ban alkalmazott 4-2-3-1-re cserélte egy igazi középpályással, Tolissóval a jobb oldalon. Végül

Svájc ellen szinte a semmiből előhúzta a 3-5-2-t, amelyben számos játékosát sikerült komfortzónán kívülre helyeznie.

Deschampsnak első körben ugyanis nem voltak meg a szárnyvédői ahhoz, hogy ezt a játékrendszert hatékonyan tudja alkalmazni. Benjamin Pavard rendkívül gyengén muzsikált a magyarok ellen (ő a Bayern Münchenben jobbhátvédként egyébként is többnyire mélyebben helyezkedik, és nem játssza be teljes hosszában a pályát), míg a másik oldalon Lucas Hernandez és Lucas Digne sérülése miatt amúgy sem maradt más természetes opciója Deschamps-nak, így ezúttal a középpályás Rabiot-nak kellett volna szárnyvédőként megoldást jelentenie.

Ezért aztán támadásban a franciák egy félidőn keresztül nagyon lassúak és kiszámíthatók voltak, tulajdonképpen semmiféle gondot nem jelentettek az 5-2-3-as alakzatban védekező Svájcnak.

Ami viszont még a támadójátéknál is rosszabbul mutatott, az a védekezés.

A másik oldalon Vladimir Petkovic a Wales elleni döntetlent és az Olaszország elleni vereséget követően fontos változtatást hajtott végre a csapatán. A svájci szövetségi kapitány 3-4-1-2-es felállásban az első két meccsen még bal oldali szárnyvédőként szereplő Ricardo Rodriguezt tette vissza a háromfős középhátvéd sor bal oldalára Fabian Schär helyére, a bal oldali szárnyvédő posztjára pedig Steven Zuber került.

Ennek nyomán sokkal rugalmasabbá vált a svájciak alakzata, és labdabirtoklás esetén Rodriguez szélesebb pozíciót felvéve, gyakran a hagyományos balhátvédszerepkört töltötte be. Ő biztosította a szélességet, míg Zuber a vonalak közé bemozogva nyújtott további egy passzopciót. Ez Törökország ellen fontos szerepet játszott a továbbjutást érő győzelem kiharcolásában, és  ezzel – az első félidőben – a franciák sem tudtak mit kezdeni.

A fenti képen az látható, ahogyan a svájciak a labdakihozatal első szakaszában még három belső védővel építkeznek, így létszámfölényt tudnak kialakítani a franciák két csatárával szemben, és Akanji szabadon tudja felhozni a labdát.

Mivel a svájciak könnyedén átjátszották az ellenfél csatársorát, Pogbának kellett a középpályáról megtámadnia a labdát szabadon felcipelő Akanjit. Ez viszont azzal járt, hogy Granit Xhaka teljesen szabadon maradt a középpályán, és a remek ütemben visszalépő Embolo segítésével el is jutott hozzá a labda.

Ekkorra már teljes volt a káosz a franciák védekezésében: nem ők irányították az eseményeket, hanem folyamatosan csúszásban próbálták kompenzálni a szerkezeti hibákat. A szabadon maradó Xhakára a jobb oldali szárnyvédő Pavard-nak kellett beljebb lépnie, így azonban a bal oldali szárnyvédőként befelé mozgó és a labdát szabadon megkapó Zuber, valamint a támadás elején még bal oldali középhátvédként helyezkedő, ekkora viszont már felfutó balhátvédként funkcionáló Rodriguez Varane-nal szemben kettő az egy elleni helyzetben támadhatott.

Hasonló helyzet előzte meg a svájciak első gólját is. Zuber és Rodriguez ekkor Pavard-al szemben találta magát kettő az egy elleni szituációban, és utóbbi mögé kerüléssel próbálta megosztani a francia játékos figyelmét, így Zubernek volt ideje pontosan beívelni középre a labdát Seferovic fejére.

Deschamps ugyan a félidőben Kingsley Coman becserélésével reagált a katasztrofálisan alakuló eseményekre- Átállva 4-4-2-re remek húsz percet produkált a francia válogatott, amely fordítani tudott, de Petkovic mindent egy lapra feltéve a hajrában 4-2-4-es alakzatra rendezte be a csapatát. Majd Xhaka vezérletével egyenlített, végül pedig a tizenegyespárbajban kiejtette a tornán teljesen koncepciótlannak látszó franciákat.

5. Southgate kiszámítható, de jól működő terve

Nem a francia válogatott volt az egyetlen, amely az Európa-bajnokságon először a nyolcaddöntőben váltott háromvédős rendszerre. Azonban amíg Deschamps ezt teljesen ad-hoc módon lépte meg, addig Gareth Southgate, az angolok szakvezetője már a torna előtt tudatosan készült arra, hogy csapatának egyszer majd váltania kell. Éppen ezért az utazó keretbe is jó néhány olyan játékos került be, aki egyszerre tud akár középhátvédként és szélső, vagy szárnyvédőként szerepelni.

Az angolok a csoportkörben 4-3-3-ban és 4-2-3-1-ben futballozva is legfőképpen az óvatosságra törekedtek, aminek az eredménye mindössze két szerzett gól lett, viszont egyetlen gólt sem kaptak, és csoportelsőként jutottak a legjobb tizenhat közé. De a kevés gól miatt az angol újságírók és a szurkolók már előre kritizálták a kapitányt, hogy a Németország elleni, a presztízs szempontjából is fontos meccsen egy támadó szellemű játékos helyett inkább újabb középhátvédet állít a csapatába.

Ez viszont Southgate-et és stábját egyáltalán nem befolyásolta, ugyanis a 2016-os Európa-bajnokságot és a 2018-as világbajnokságot elemezve kollégáival arra jutott, hogy egy tornagyőzelemhez a legbiztosabb mód, ha minél több meccset játszik a csapat kapott gól nélkül.

Ráadásul a németek ellen teljesen adta magát a 3-4-3-as felállásra történő váltás, miután Joachim Löw csapata ugyanezt az alakzatot alkalmazva, Robin Gosens és Joshua Kimmich széljátékát kihasználva darabokra szedte Portugáliát a csoportkörben.

Mivel így a két csapat felállása teljes mértékben megegyezett, a német szárnyvédők közel sem tudtak akkora hatást kifejteni, mint azon a bizonyos portugálok elleni meccsen. Amikor két olyan csapat játszik egymás ellen, amely 3-4-3-as/3-4-2-1-es játékrendszert alkalmaz, akkor papíron a pálya minden pontján kialakulnak az egy az egy elleni párharcok, így az a kulcskérdés: hol sikerül szabad területeket kreálni, vagy létszámfölényt teremteni?

Löw egyértelműen úgy gondolta, hogy a középpályán kell meghatározó fölényt kiharcolnia, így a két szélső támadó, Thomas Müller és Kai Havertz rendszeresen mélyebbre visszalépett, hogy a fent látható módon négy a kettő elleni létszámfölényt alakítson ki a két angol középpályással, Rice-szal és Phillipsszel szemben.

Emiatt került be a kezdőcsapatban Timo Werner is a középcsatár posztjára, aki a gyorsaságának köszönhetően folyamatosan sakkban tartotta az angol középhátvédeket. Utóbbiak így nem mertek magasra fellépni, hogy eltüntessék a németek előnyét a pálya közepén. Egy ilyen szituáció eredményezte például Werner ziccerét is az első félidőben. Az idő előre haladtával azonban ezen sikerült változtatniuk, és a három tagú védelemből elsősorban Kyle Walker volt az, aki akár nagyon mélyre is hajlandó volt követni az emberét.

Amíg a németek Havertz és Müller segítségével a pálya közepén igyekeztek érvényesülni, addig az angolok leginkább abban bíztak, hogy a félterületet sikerül megnyitniuk. Bár a németek papíron védekezésben is 3-4-3-as alakzatot vettek fel, ez a legtöbbször 3-5-2-re módosult, miután Havertz foglalta el a jobb oldali középpályás szerepkörét, hogy Goretzka a védelem előtt helyezkedve tudjon ügyelni az alkalmanként visszalépő Harry Kane-re.

Ám ennek a védekezésnek az volt a hátránya, hogy az angolok kellően gyors labdajáratással ki tudták használni az első vonalban kialakított, három a kettő elleni fölényüket a németek két csatárával szemben. A fenti képen az első gól előtti szituáció látható: a csereként beálló Jack Grealish balszélsőként mélyre visszalépett labdáért, miközben (a képen nem látható) Kane a helyezkedésével lekötötte a jobb oldali középhátvéd Gintert, aki emiatt nem tudta nyomás alá helyezni Grealisht, így Kimmichnek kellett jobb oldali szárnyvédőként belépni rá. Erre Havertznek kellett reagálnia, mivel a felfutó Shaw-ra nem jutott volna ember, ám ily módon szabad volt az út az angolok számára, hogy néhány gyors passz után megnyissák a másik oldalt.

A folytatásban pedig pontosan ez történt: a német középpálya teljesen eltolódott a jobb oldal irányába, s Walker a három a kettő elleni helyzetet kihasználva szabadon tudott feljebb lépni, és zavartalanul játszhatta meg Sterlinget a jobb oldali félterületben.

Sterlingre pedig Rüdigernek kellett kilépnie a védelem közepéről, hatalmas folyosót hagyva maga mögött, és mivel a Manchester City játékosa szépen le is fordult róla, ezért a védő egészen a bal oldalra követte őt. Később éppen az általa üresen hagyott területre tudott egyszerre érkezni Hummelsszel szemben Kane és Sterling, hogy végül utóbbi szerezze meg a vezetést jelentő gólt.

Mindent egybevetve a mérkőzés teljesen kiegyenlített volt, a két csapat hasonló mennyiségű és minőségű helyzetet dolgozott ki, de azokat az angolok tudták hatékonyabban kihasználni, Southgate terve pedig tökéletesen bevált a németek lehetőségeinek limitálására.