Aranyból sár, avagy három évtized legőrjítőbb módon leégő sztárválogatottjai

A sztárcsapatnak – ha nem nyer, vagy legalább nem éri el a döntőt egy nagy tornán – kevés kifogása lehet. Lehet a balszerencsére mutogatni (átkozott kapufa, tizenegyesek stb.), a játékvezetői döntésekre, egy-egy kulcslehetőség elszalasztására, a sérülésekre.

A média és a szurkolótábor is megtalálja menetrendszerűen a maga bűnbakjait, a szövetségi kapitánytól a játékosokig és a körülményekig.

Ki lehet esni hősiesen, ki lehet esni emelt fővel és ki lehet esni úgy, hogy a szurkolók a legszívesebben elrágnák a bosszúságtól a sáljukat, mert a csapat játékban is messze elmaradt a várakozásoktól. A portugál csapat 2021-es Eb-szereplésének a mottója akár az is lehetne: „Nem az utolsó tíz percben kellett volna futballozni.”

No de melyik volt a legőrjítőbb sztárcsapata az elmúlt harmincegy évnek, vagyis annak az időszaknak, amely még sokak emlékezetében élénken él?

Pragmatizmus és nihil

A világfutball nagy tornáin a romantikát általában a „kiscsapatok” képviselik, amelyek ritkán nyernek. A „romantikus nagyok” szintén ritkán nyernek. Nem nyert az Aranycsapat, nem nyertek a hetvenes évek hollandjai, nem nyertek az 1982-es brazilok. A kivétel az 1970-es brazil válogatott, az egymás után két Európa- és egy világbajnokságon győztes spanyol együttes, illetve talán még a hetvenes évek nagyszerű nyugatnémet csapata, amelyet a hollandok mítosza miatt könnyű alábecsülni. Ezeknél a válogatottaknál teljesen egymásra talált forma és tartalom, futballról vallott nemzeti filozófia és eredmény. A csúcson persze Peléék trónolnak: az 1970-es selecao más csapatoknak szinte megközelíthetetlen státusban van. Megnyerni a világbajnokságot, szemet gyönyörködtető futballal – ennél többet válogatott nem érhet el.

A legtöbb bajnok nem ilyen. Sőt. Még az említett „szupercsapatoknál” is kezet fogott a romantika és pragmatizmus. Kellett, hogy Pelééknél legyen egy Clodoaldo. Az NSZK nagy sikereihez ugyanúgy kellett Berti Vogts, mint Franz Beckenbauer vagy Gerd Müller. A világhódító spanyolok tizenkét, kieséses rendszerű mérkőzésükön gólt sem kaptak (ebből öt 1-0, két 0-0 után megnyert tizenegyespárbaj). Hány mérkőzés volt csúnya ezekből?

A tornafutball alapvetően földhözragadt műfaj, különösen a kétezres években, amikor már vitathatatlan a klubfoci fölénye a válogatottakkal szemben. Míg egykor a válogatott-tornák jelentették a „futballcsúcsot” – érzelmileg még ma is ezek jelentik –, azt ma már kevesen vitatnák, hogy egy klubcsapat szofisztikált, végletekig begyakorolt játéka sokkal jobb annál, amit világ- vagy kontinensbajnokságokon láthatunk a válogatottaktól. Túl kevés az együtt gyakorlási lehetőség, kevés az idő,

a hosszú klubidény után kilúgozottan érkeznek a játékosok.

Ráadásul csak hat-hét mérkőzés van, a hibázási lehetőség minimális, a kieséses szakaszban nincs is. Minden arra ösztökél, hogy a válogatottak minél egyszerűbben, minél pragmatikusabban játsszanak. Lehet, hogy ez nem szép, de ha hasznos, az már épp elég jó. A tornaformula: minimális kockázatvállalás + maximális stabilitás + megfelelő csapatjáték + kiemelkedő egyéniségek = győzelem.

A probléma ezzel annyi, hogy nagyon könnyű átlépni a határvonalat a pragmatikus játék és a futballnihil között. A pragmatizmust egy dolog támasztja alá igazán: az eredmény. A „nézzetek a táblára!” nem működik, hogy ha a táblán kedvezőtlen eredmény szerepel.

„Ennyi klasszissal soha nem látszott ilyen elveszettnek a francia válogatott” – írtuk. A nihilisták pedig megbűnhődtek. Megbűnhődtek, mert tehetetlenül bóklásztak, edzői és egyéni hibákkal önmaguknak verték a kötelet (Hollandia); mert akkor kezdtek futballozni, amikor késő volt és edzőjükben nem volt mersz (Portugália); mert úgy gondolták, húsz perc játék és saját kiválóságuk tudata elég (Franciaország); mert nem voltak elég bátrak és nem voltak elég stabilak sem (Németország). Úgy jártak, mint az elmúlt bő három évtizedben számos remek(nek tűnő) válogatott. Ezek közül válogattunk – alul teljesítő, egyben szurkolóbosszantó együtteseket kerestünk, miközben egy-egy „mezei” összeomlás vagy hősies kiesés nem ér…

A legbosszantóbb tízes

10. BRAZÍLIA (vb, 1990). Ha el szeretnénk rettenteni a gyereket a futballtól, akkor mutogassunk neki meccseket az 1990-es világbajnokságról, amely a defenzív játék diadalmenetét hozta, bár ilyen diadalt az ellenségeinknek sem kívánnánk. A 2,21-es gólátlag a legalacsonyabb a világbajnokságok történetében, szemet gyönyörködtető futball alig volt, brutális darálás annál több. Aki például az 1982-es brazil csapaton nevelkedett, lehet, hogy az 1990-estől a legszívesebben kivájta volna a szemét: a csoportkörben aratott három egygólos győzelem sem volt épp gyönyörű, az argentinok elleni kiesés meg pláne. A brazilok támadtak, az argentinok kontráztak, Diego Maradona kiugratta Claudio Caniggiát, az akció befejezéséről pedig a mai napig énekelnek az argentin szurkolók, ha riválisaikat akarják bosszantani. 1982-ben Falcao, Cerezo, Sócrates és Zico varázsolt a középpályán, 1990-ben Alemao, Valdo és Dunga gyalult ugyanott; az ideáljaitól messze levő brazil csapat meg kiesett egy nagyon átlagos argentinnal szemben. Utóbbinál az eredmény igazolta a szürkeséget, előbbinél semmi sem igazolt semmit. Branco később megvádolta az argentinokat azzal, hogy nyugtatóval megspékelt vizet adtak neki, de a brazilok játéka ettől függetlenül is leszedált volt.

9. FRANCIAORSZÁG (Eb, 1992). A franciák teljes összeomlásait (mint például a játékoslázadással egybekötött 2010-es vb, ami külön kategóriát képviselne, ezért nincs is a rangsorban) leszámítva a „kékek” jó néhány csapatának helye lenne a listán. Például annak, amely a Jean-Pierre Papin, Eric Cantona csatárduóval zúgott ki az 1992-es Európa-bajnokság csoportkörében. Michel Platini együttese letarolta Eb-selejtezőcsoportját, rekordhosszú veretlenségi sorozatot (19 meccs) mutatott be, hogy a torna évére teljesen kifújjon. A házigazda svédek ellen jó volt az 1-1, az angolok elleni 0-0-t mindkét csapat elkönyvelte továbbjutást elősegítő eredménynek, hogy aztán mindkettő kiessen, mert a franciák a dánok, az angolok meg a svédek aknájára léptek rá. Franciaország esélyesként érkezett a tornára, és a hátsó ajtón távozott. Játékuk alapján senki sem hiányolta őket.

8. PORTUGÁLIA (Eb, 2021). Az Eb előtt konszenzus volt arról, hogy a mostani portugál keret erősebb az öt évvel ezelőttinél, hiszen az aranyérmes maghoz mégiscsak hozzácsapódott Rúben Dias, Bruno Fernandes, Bernardo Silva, Diogo Jota, André Silva, Joao Félix, s az említetteket alighanem bármelyik csapat szívesen elfogadta volna. Ehhez képest a portugálok csak Magyarország ellen tudtak nyerni, a belgák pedig gyorsan haza is küldték őket. A konzervatív futballtól szabadulni képtelen Fernando Santos néha be-becserélt egy klasszis támadójátékost, de vajmi kevéssé tudta kihasználni a keretben rejlő lehetőséget – éppen ezért volt annyira bosszantó ez a kiesés. Lehet, hogy neki Éder kell és nem Joao Félix.

7. SPANYOLORSZÁG (vb, 2018). A 2014-es vb-összeomlás legalább nem volt idegesítő, inkább egy korszakos válogatott alkonya. Attól kezdve, hogy Daley Blind „világ körüli útra” állította a labdát a salvadori stadionban és Robin van Persie elrugaszkodott a földtől, hogy csodálatos gólt fejeljen, minden balul sült el a világverő spanyol válogatottnak. Van ilyen – a csalódottság óriási volt, de tán nem volt annyira bosszantó ez a kiesés. Nem úgy a négy évvel későbbi. A spanyolok átszenvedték magukat a csoportjukon, majd a nyolcaddöntőben a házigazda oroszok ellen elkezdtek passzolni.

Passzoltak, passzoltak, passzoltak, passzoltak és passzoltak, a legendák szerint még mindig passzolnak.

Semmire sem mentek vele, a kőbunkó egyszerűséggel játszó oroszok meg tizenegyesekkel kiejtették őket. „Séta haza” – írta címlapján másnap a Marca a „sebesség, lélek és öröm nélküli, steril” spanyol csapatról. Mindent elmond a válogatottról, hogy a legemlékezetesebb momentuma a szövetségi kapitányi poszt körüli balhé volt.

6. ANGLIA (vb, 2006). Aranygeneráció. Egekbe hype-olt válogatott. Glamour a pályán és glamour a lelátón. „Komplett a csapatunk” – jelentette ki Sven-Göran Eriksson, akinek luxusproblémái voltak a keret és a kezdőcsapat összeállításánál. Az angolok megnyerték a csoportjukat, továbbkínlódták magukat a nyolcaddöntőből Ecuador ellen, hogy aztán egy rusnya meccsen taposásért kiállítsák Wayne Rooney-t, Cristiano Ronaldo kacsintson egyet, s a „háromoroszlánosokat” tizenegyesekkel kiejtse Portugália. Erikssonnak többé nem volt gondja azzal, hogy Steven Gerrardot és Frank Lampardot egyszerre kell csapatba állítania (egyébként mindkét világklasszis belső középpályása hibázott a tizenegyeseknél). Lehet, hogy 2016-ban, Izland ellen sokkal megalázóbb volt kiesni, de a 2006-os búcsú pont a keretben rejlő ígéret és az aranyról szőtt álmok miatt volt fájdalmasabb.

5. NÉMETORSZÁG (vb, 2018 és Eb, 2021). Két kiesés, mindkettő az irgalmatlanul bosszantó típusból. Amikor Joachim Löw B csapata a 2018-as világbajnokság előtt az orosz talajba gyalulta az ellenfeleket a Konföderációs Kupán, senki sem gondolt arra, hogy a címvédő már a csoportkör után búcsút mond a vb-nek, pedig ez lett a vége. A Löw-korszak három évvel később a Wembleyben zárult le, egy stabilabb, egységesebb, jobb csapatjátékkal előrukkoló, erejével és helyzeteivel jobban gazdálkodó angol csapat ellen. A németek „tehetséggyára” továbbra is ontja a játékosokat (kivéve a középcsatárokat…), de valahogy a szellem, a hit és talán az edző iránti bizalom is eltűnt a Nationalelfből. Két torna, hét mérkőzés, négy meccs szerzett gól nélkül és csak két győzelem. Ilyen kerettel ez a lehangolónál is lehangolóbb.

4. ARGENTÍNA (vb, 2002). A kispadon Marcelo Bielsa. A videótárban 2000 mérkőzés felvétele. Walter Samuel. Javier Zanetti. Juan Pablo Sorín. Diego Simeone. Juan Sebastian Verón. Ariel Ortega. Pablo Aimar. Gabriel Batistuta. Claudio López. Hernán Crespo. Kiesés a csoportkörben csupán két szerzett góllal. Tizenkét évvel később Pablo Zabaleta, Martín Demichelis, Ezequiel Garay, Marcos Rojo védőnégyessel vb-döntő. Nem csak a nevek számítanak. Sőt.  Minden idők egyik legerősebb argentin kerete úgy esett ki, hogy nyomot sem hagyott maga után.

3. FRANCIAORSZÁG (Eb, 2021). A 2018-as világbajnokságon – már ha az argentinok elleni thrillert és a horvátok elleni döntőt nem számoljuk – nem voltak különösebben izgalmasak a franciák, ám nyertek. Volt a csapatban egység, tartás, egyensúly és alázat, no meg volt sziporkázó tehetség és tudás is. Utóbbi kettő az Eb-re is megmaradt, az előbbi néggyel már voltak problémák, valamint Didier Deschamps szövetségi kapitány sem a legszebb arcát mutatta, és most nagyon finoman fogalmaztunk. Dominancia helyett jött egy Svájc elleni nyolcaddöntő, amely még sokáig kísértheti a franciákat. Mottó: húsz perc játék nem elég. Akkor sem (vagy akkor pláne?), ha az ellenfélnek Haris Seferovic a centere.

2. HOLLANDIA (vb, 1990). A megemészthetetlen búcsúk egyik legmegemészthetetlenebbike, az oranje egyik leggyalázatosabb tornaszereplése. A Leo Beenhakker vezette csapatban szinte minden kerettag Európa-bajnok és/vagy európai kupagyőztes (BEK, KEK) volt, 1987 és 1989 között mindig holland (egyszer Ruud Gullit, kétszer Marco van Basten) nyerte az Aranylabdát, 1988-ban az AC Milan három „tulipánja” (Gullit, Van Basten, Frank Rijkaard) volt az első három helyezett. Viszont egység nem volt: a játékosok a vb előtt fellázadtak a szövetségi kapitány Thijs Libregts ellen, utódja nem a kerettagok többsége által favorizált Johan Cruyff lett, hanem Beenhakker (a rossz nyelvek szerint Rinus Michels féltékenysége játszott főszerepet a döntésben). A sztárokkal teletömött holland válogatott nyomorúságosnál nyomorúságosabb meccseket játszott Olaszországban, Gulliték ólomlábakon mozogtak. A végállomás az „ősellenség” németek elleni nyolcaddöntő lett, az 1-2-es végeredmény csalóka, mert a későbbi világbajnok simán lépett tovább.

Hollandia nyeretlenül búcsúzott, szerepléséből mindenki csak arra emlékszik, hogy Frank Rijkaard leköpte Rudi Völlert.

1. FRANCIAORSZÁG (vb, 2002). Az nem kifejezés, hogy a francia válogatott erőtől duzzadt a kilencvenes-kétezres évek fordulóján. Zinedine Zidane és társai az 1998-as világbajnoki siker után megnyerték a 2000-es Európa-bajnokságot, és a 2002-es vb-n is a nagy esélyesek között tartották számon őket, első blikkre a csoport (Uruguay, Dánia, Szenegál) sem tűnt túl nehéznek. Egészen addig, amíg Papa Bouba Diop hosszú lábával be nem kotort egy gólt a nyitó mérkőzésen, a Szenegál elleni 0-1-et meg az Uruguay elleni 0-0 és a Dánia elleni 0-2 követte. A címvédő csoportutolsóként, szerzett gól nélkül zúgott ki. Emlékeztetőként ilyen csapattal (ez a dánok elleni 0-2-n szerepelt francia gárda): Barthez – Candela, Thuram, Desailly, Lizarazu – Vieira (Micoud), Makélélé – Wiltord (Djorkaeff), Zidane, Dugarry (D. Cissé) – Trezeguet. Hiányzott Robert Pires, a sérülés után visszatérő Zidane-nak ki kellett hagynia két meccset, Thierry Henry-t leküldték az uruguayiak ellen, néhány játékos már túl volt pályafutása zenitjén, fáradtnak látszott az egész csapat, de erre a szereplésre nem lehetett magyarázat.

Hogyan lettek káprázatosból szarok?

– kérdezte a torna utáni összefoglalójában a BBC, a franciáknak meg oda is ítélhetjük az „aranyból sár” különdíjat.