A világ és Európa-bajnokságok státusza a futball fejlődése szempontjából jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. A kilencvenes évekig szakmailag ezek a nagy tornák jelentették a sportág csúcsát, amelyeken a legjobb játékosok mérkőzhettek meg egymással.És amelyeken markánsan megjelentek az adott korszakot meghatározó taktikai trendek. Az 1995-ös Bosman-szabály viszont lehetővé tette a játékosok szabad áramlását az európai klubok között, így a legjobb futballisták a legtehetősebb csapatokhoz kerültek, amelyek természetesen igyekeztek megszerezni a kor legnagyobb edzőit is, akiknek az elképzelései alakították a játék fejlődését.
Ráadásul miközben ezeknek a kluboknak a játékosai egy-egy évadon át folyamatosan együtt készülnek és játsszák mérkőzéseiket, az edzők számára lehetőség nyílik a rendkívül komplex, összetett játékrendszerek létrehozására, miközben a válogatottak szövetségi kapitányai évente mindössze néhány alkalommal töltenek el néhány napot játékosaikkal, vagyis hasonló munkára nincs lehetőségük.
Viszont éppen ezért érdekes, hogy a nagy tornákon ilyen körülmények között az edzők hogyan képesek kiaknázni a legjobb játékosaik képességeit, melyek azok a játékelemek, felállási formák, labdás és labda nélküli taktikai variációk, amelyeket a csapatok alkalmaznak.
