Koordinálatlan mozdulatsorok, eszeveszett ordítás, alapállapotban (vagy kívülről nézve) bizonyára vállalhatatlan önkívület – az átépítés alatt álló pályaudvar melletti meccsnéző helyen a gólöröm ezernyi felemelő, egyben ijesztő stációi voltak érzékelhetők, aztán ezen normalitást nélkülöző pillanatok egyikébe érkezett egy józan bariton hang Mátyás barátom felől: a szemüvegem. Anélkül ő nemigen érzékel mást az erősebb fényeken kívül, Schäfer góljának ismétlését tehát biztos nem látta, igaz, más se azt figyelte elsősorban, ölelt mindenki, akit ért. Mátyás hol engem, hol harmadik társunkat, hol vadonatúj idős cimboráját, hol a közelben ugráló fiatal pár férfi, majd nőtagját, bár ekkor már belőle se láthatott sokat. A szemüveget néhány másodperccel később megtaláltam, nem tört el hosszú röppályája végi leérkezésekor, és rá se taposott senki, ami kisebb csoda – de a nagy, az igazi ismét elmaradt.
