Illyés Tibor / MTI
Foci sport24

Fiola az örökkévalóságnak

Van valami időtlen a futballörömben. Banális, a világ gondjaiból semmit meg nem oldó, illékony öröm ez, ma a miénk, holnap másé. Talán pont ez az, ami megannyi konfliktus és (ön)ellentmondás ellenére a világ legjobb játékává teszi a labdarúgást. Elveszik az ember az itt és mostban, egy Fiola-gólban, egy magyar–francia 1-1-ben, egy élményben, s megtelik élettel.

Ahhoz képest, hogy a legderűlátóbb tippem 1-4 volt a magyar–franciára, most ott van Fiola Attila, ott van előtte egy tátongó, jókora üres terület, szépen bele is sprintel, ott a hely a sarokban, lövésnek kell jönnie, jön is, és…

…és itt álljunk meg, ahogy megáll az idő a filmekben is!

Ott vagyunk a lelátón ötvenötezren, ki piros magyar mezben, ki fehérben, ki fekete pólóban, ki a franciák kékjében, előttünk német srácok, Emre Can dresszét piros-fehér-zöld zászló takarja félig. Fölöttünk a szikrázó kék ég és a felhők, no meg a tető, amely hűsítő árnyékba borít, alattunk a focipálya örök zöldje a vibráló, fehér vonalakkal, s a huszonkét ember, aki miatt itt vagyunk. Van ebben valami időtlen, mert ugyan a stadion szebb lett és modernebb, de hát harminckét éve ugyanígy zöld volt a pálya, vibráló fehér vonalakkal, ugyanígy huszonkét ember futott rajta a labda után, csak akkor nem Kleinheisler László próbálta szerelni Paul Pogbát, hanem Kovács Ervin Carmel Busuttilt. Április volt, 1989, lézengtek a nézők, Magyarország–Málta, édesapám győzelmet ígért, egy nyomorult tizenegyessel mentettük meg a döntetlent, de innen nem volt már visszaút.
Megkaptam a magyar válogatottat, furcsa egy ajándék, ritkán volt felhőtlen öröm, gyakrabban kereszt.

Zöld pálya, fehér vonal, fölöttünk az ég, alattunk a huszonkét ember és a labda. Zágrábtól Belfastig, Budapesttől Győrig. A remény valahol mindig pislákolt, de egy idő után már csak legyintettem, legyintettünk, remény, hagyj már békén, reménykedni csak fájdalmas, úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Nagyapámnak két vb-döntős válogatott jutott, nekem a máltai 1-2 és a moldovai 0-3, meg az 1-8 Hollandiában. Aztán Kleinheisler ráküldte, Priskin visszavette és becsavarta, egy norvégról bepattant, és kint voltunk, kint az Eb-n, ami tényleg csoda volt a reményvesztetteknek, tágra nyílt szemmel üvöltöttünk, hogy ilyen nincs. Talán ezért voltunk annyian kint Franciaországban. Ez volt az első éjszaka egy egész szurkológenerációnak, az izgatottságával, a félelmeivel, az ártatlanságával, a felfedezésre váló káprázatával. Tényleg van ilyen? És mi tényleg ott vagyunk?

Ott. Csoportelsőség, nyolcaddöntő, különgép Toulouse-ba, Az éjjel soha nem érhet véget, de az Eb véget ér, Belgium ellen egy nulla néggyel. Egy évvel később Andorrában nulla egy. Vissza a hétköznapokba. Magyar válogatott, kereszt, tudom, igen, igen. Ahogy a Brian életében mondták, „Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet”. Sóhaj.

Kedves Olvasónk!Az általad keresett cikk olvasása Sport24 előfizetéshez kötött.
Sport24 előfizetés
990 Ft/hónap
Sport24 - Előfizetés logó
  • havi 24 cikk Magyarország legjobb focis szerzőitől
  • előfizetői extrák
    (részvétel a Sport24 szerzői által tartott meccskibeszélőn)
Próbáld ki most kedvezményesen az első hónap csak 490 Ft!
Ha már előfizetőnk vagy, jelentkezz be!
Nicolo Zaniolo három évvel ezelőtt az olasz futball legnagyobb reménységének tűnt. A januári átigazolási ablak utolsó napjaiban nyújtotta be távozási szándékát az AS Romának, így a következő fél évben a lelátó lehet az otthona.