Ahhoz képest, hogy a legderűlátóbb tippem 1-4 volt a magyar–franciára, most ott van Fiola Attila, ott van előtte egy tátongó, jókora üres terület, szépen bele is sprintel, ott a hely a sarokban, lövésnek kell jönnie, jön is, és…
…és itt álljunk meg, ahogy megáll az idő a filmekben is!
Ott vagyunk a lelátón ötvenötezren, ki piros magyar mezben, ki fehérben, ki fekete pólóban, ki a franciák kékjében, előttünk német srácok, Emre Can dresszét piros-fehér-zöld zászló takarja félig. Fölöttünk a szikrázó kék ég és a felhők, no meg a tető, amely hűsítő árnyékba borít, alattunk a focipálya örök zöldje a vibráló, fehér vonalakkal, s a huszonkét ember, aki miatt itt vagyunk. Van ebben valami időtlen, mert ugyan a stadion szebb lett és modernebb, de hát harminckét éve ugyanígy zöld volt a pálya, vibráló fehér vonalakkal, ugyanígy huszonkét ember futott rajta a labda után, csak akkor nem Kleinheisler László próbálta szerelni Paul Pogbát, hanem Kovács Ervin Carmel Busuttilt. Április volt, 1989, lézengtek a nézők, Magyarország–Málta, édesapám győzelmet ígért, egy nyomorult tizenegyessel mentettük meg a döntetlent, de innen nem volt már visszaút.
Zöld pálya, fehér vonal, fölöttünk az ég, alattunk a huszonkét ember és a labda. Zágrábtól Belfastig, Budapesttől Győrig. A remény valahol mindig pislákolt, de egy idő után már csak legyintettem, legyintettünk, remény, hagyj már békén, reménykedni csak fájdalmas, úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Nagyapámnak két vb-döntős válogatott jutott, nekem a máltai 1-2 és a moldovai 0-3, meg az 1-8 Hollandiában. Aztán Kleinheisler ráküldte, Priskin visszavette és becsavarta, egy norvégról bepattant, és kint voltunk, kint az Eb-n, ami tényleg csoda volt a reményvesztetteknek, tágra nyílt szemmel üvöltöttünk, hogy ilyen nincs. Talán ezért voltunk annyian kint Franciaországban. Ez volt az első éjszaka egy egész szurkológenerációnak, az izgatottságával, a félelmeivel, az ártatlanságával, a felfedezésre váló káprázatával. Tényleg van ilyen? És mi tényleg ott vagyunk?
Ott. Csoportelsőség, nyolcaddöntő, különgép Toulouse-ba, Az éjjel soha nem érhet véget, de az Eb véget ér, Belgium ellen egy nulla néggyel. Egy évvel később Andorrában nulla egy. Vissza a hétköznapokba. Magyar válogatott, kereszt, tudom, igen, igen. Ahogy a Brian életében mondták, „Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet”. Sóhaj.
