Veréb György: Híre ment, milyen bátran repkedek

Szokták mondani: öreg korodra, ha a szemetessel és a hentessel jóban vagy, nem lehet problémád, mindben rendben van körülötted. No, nekem nincs sok tíz millió forint a bankszámlámon, ellenben bárhova megyek a városban, mindenki megismer. Miközben állok a pirosnál, a villamosról idősek, fiatalok mosolyognak rám. Mások integetnek, előre köszönnek. Kéretlenül kapok kedvezményt a boltban. Legendaként kezelnek, pedig nem születtem annak.

„Azt a munkát végeztem, amit a koromnak megfelelően rám bíztak”

Nem vagyok egy norvég jegenye. A sportorvosnál 176 centinél megállt a mérőszalag. Isten nem áldott meg tipikus kapus termettel, mégis az vált belőlem. Tán nem is rossz. Egy borsodi faluban, Mérán születtem, és egy klasszikus, többgenerációs, hosszú, tornácos vályogházban nőttem fel. Nagymamám lakott az utcafronton, a ház középső részét a szobánk, konyhánk foglalta el, majd az istálló és a baromfiudvar következett. A kert végében állt a budi.

Édesanyám háztartásbeliként viselte gondunkat, édesapám mezőgazdaságból tartotta el a családot. Az öt hold földünk, az egy-egy tehenünk és lovunk, meg a baromfi adott munkát bőven, cserébe kitermelte a család egész éves élelmét, és az állatok takarmányát is.

Az ötvenes évek elején a ház körül, és a földeken végzett munkára szükségszerű kötelességként tekintettek a felnőttek. Nekem is dolgoznom kellett, mégsem éreztem a munkát nyűgnek. Bármerre néztem azt láttam, minden pulyának – a húgomnak is, aki dobóatlétaként ifi válogatottságig vitte, majd testnevelő lett belőle – segíteni kellett otthon. Ezt a magától értetődő mintát követtük mi is, már egészen kicsiként. Mindig azt végeztem, amit a koromnak megfelelően rám bíztak.

Eleinte gazoltam, mert az a kukorica, a krumpli közt és mindenhol felütötte a fejét, ezért irtani kellett.

Aztán ahogy nőttem, erősödtem, egyre komolyabb feladatokat kaptam. Iskolás koromban ugyan a tanulás állt a számonkérés első helyén, ám ha kellett, mentem vízért a kútra, kapáltam, etettem a jószágot, besegítettem aratásnál, cséplésnél. Traktorról, gépesítésről csupán álmodott az édesapám, a talajmunkákat, a búza, a kukorica, a krumpli, a cukorrépa ültetését, betakarítását kézi szerszámokkal végeztük. Apám hentesmunkát is vállalt, ami annyit jelentett, hogy a téli időszakban ő vágta a fél falu disznaját. Így került hús, kolbász az asztalra. Az igazi kincsnek számító cukor meg úgy, hogy a megtermelt cukorrépát beadtuk a Szerencsi Cukorgyárba – akkor még javában működött –, amiért nem pénzt, hanem nagy szemű kockacukrot kaptunk cserébe.

„Alighanem a gólvonalra születtem”

A munka mellett bőven maradt lehetőségünk játszani is. Ötéves koromban kaptam az első labdámat. A miskolci nagynéném férje lepett meg egy gumilasztival. Annyira hozzám nőtt, hogy hatvanhat éve szoros barátság fűz hozzá. Szabadidőnkben hónom alá vágtam a pöttyöst, és mivel kétszáz méteren belül négyen laktunk osztálytársak, nem jelentett gondot összeverbuválni a csapatot. A falu közepén állt egy nagyobb üres telek. Gyakran futottunk ki oda, majd miután felparcellázták, a falu végén kialakított új pályára jártunk focizni. Ha nem jött össze két csapatnyi gyerek, az utcán, vagy a kertünkben nyomtuk.

A miénk, és a szemben lévő ház nagy- és kiskapuja szinte szemben állt egymással. Mivel csatorna, vízelvezető árok még nem létezett, a relatíve sima földúton kerítéstől kerítésig lehetett keresztben játszani. A szekereknek szánt nagykaput fejelésre használtuk – kettő a kettő, vagy egy az egy ellen, de a lényeg, hogy a stukk kettőt ért –, a gyalogos ajtót meg mintha a torinózásra találták volna ki. Nyilván fogalmad sincs, mi a torinózás. Borsodban a kispályás, kiskapus focizást hívják így. Oldalvonalat nem húztunk, mert minek, csak szimplán meghatároztuk, a cirka méternyi széles kapuban csípő-, vagy derékmagasságig ér a gól, aztán ment a cselezés, ajtóra lövés napestig. A földes úton órákig tudtunk anélkül játszani, hogy egyetlen szekér is arra jött volna.

Ha szálfa termetet nem is, remek rugókat örököltem a szüleimtől.

Az iskolaudvaron állt egy távolugró gödör. Abban ugrottunk magasat is, persze szivacs, meg minden nélkül, csak úgy a homokba. Nyolcadikos koromban 165 centit vittem át. Nem hasmánt, vagy úgy, mint a mai magasugrók, hanyatt, Fosburyvel, hanem ollózva, vagyis átlépős technikával. Kevés híján átugrottam a saját magasságomat. Alighanem a gólvonalra születtem, mert már az első pillanattól imádtam a kapuba állni, a levegőben repülve, úszva elkapni a magasan érkező labdát.

Hogy legyen rendes focikapunk, egy fejszével kiballagtunk a közeli füzesbe, kivágtunk pár méretes, egyenes ágat, hazacipeltük, majd az udvarunkon egy majdnem teljes méretű kaput ácsoltunk belőlük. Az általános iskola évei alatt gyakran tornáztattak ott az osztálytársaim. Nem tudtak húszról, nekifutásból bikázni, mert ahhoz keskenynek bizonyult a porta, ezért nyolc-tíz méterről állva, vagy egy-két lépés után durrantották rá helyezve, vagy izomból.

Szünetekben a sulink osztályai között is zajlott a méta, ahogy a közeli falvak iskolái is rendszeresen megmérkőztek egymás ellen. Utóbbiakra csak a felsősök járhattak. Ilyenkor bringára ült a csapat, és a tesitanár vezetésével átkerekeztünk a szomszédba. Ezeken a rangadókon is én védtem.

Híre ment, milyen bátran repkedek, ezért

tizenhárom-tizennégy évesen már a falu megye egyes felnőttcsapatának az edzésein is megengedték, hogy beálljak.

A heti három gyakorláson hamar hozzászoktam az erősebb löketekhez, míg a nehéz, vizes, fűzős bőrlabda, amely akkorát ütött, mint Tyson, hamar megedzette a tenyeremet. Mivel gyakran előfordult, hogy a kapus, a téesz traktorosa nem tudott eljönni, mert a föld nem várt, hétvégén is mennie kellett melózni, tizennégy évesen már egy-egy bajnokira is beállhattam a kapuba.

Hétvégente minimum százötven-kétszáz néző állt az oldalvonal mellett, a nagyobb derbikre gyakran még Encsről is átjöttek. A szurkolók nem trágárkodtak, mint manapság, legfeljebb olyan strófákat üvöltöttek kórusban, mint: Ég Szalaszend (Méra melletti szomszéd falu – A szerk.), mint a rongy, füstöl, mint a trágyadomb! Nem szidott, anyázott, erőszakoskodott, verekedett senki, a hétvégi meccs nem a feszültség levezetését, hanem a tiszta szórakozást szolgálta.

„Bandi bácsi, a fia ki van választva”

Hatvanháromban az iskolám kapott egy értesítést. „Szerencsen tartjuk a Borsod-megyei ifjúsági válogatót, kérjük, szíveskedjenek Veréb György tanuló megjelenését engedélyezni!” – ez állt a papíron. A mai napig nem tudom megfejteni, hogy ki ajánlhatott név szerint. Ami biztos, akkoriban a rendszer úgy épült fel, hogy még a megye egyes bajnokikon is ültek olyan idősebb bácsik a lelátókon, akik a nagyobb borsodi kluboknak ajánlottak tehetségeket. Biztosan akadt köztük olyan, akinek megtetszett a látvány, amint egy aprócska, tizennégy éves gyerek röpköd a felnőttek között az Alsó Méra–Felső Méra derbin.

A szüleim óriási megtiszteltetésnek tartották, hogy a fiúkat kiválasztották, ezért fel sem merült bennük, hogy ne engedjenek el egyedül az ifi válogatóra. Holott Szerencs harminc kilométerre van Mérától, én pedig addig a napig életemben nem jártam a falunktól tíz kilométernél messzebb. Még apámmal sem, mert a cukorrépánkat is csak három kilométerre, az encsi begyűjtőpontig szállítottuk a szekerünkön, ahol bevagonírozták, majd vonattal vitték a gyárba a termést.

A kiválasztó napján apámék vettek egy buszjegyet, majd melegítőben, és az akkor létező kétfajta fehér kínai tornacipő közül a vastagabb talpúban – az volt az álmom, mert a vékonyabban még a legkisebb kavicsot is érezte az ember talpa, ezért addig gyűjtöttem, amíg nyolcvan forintért tudtam venni egyet – feltettek az Encs-Abaújszántó-Szerencs vonalon közlekedő távolsági járatra.

Alig haladtunk valamennyit, amikor a busz valahol félúton, Abaújszántónál lerobbant. Nem tudom hogyan, de apám megérezhetett valamit, mert mielőtt elindult volna biciklivel, hogy megnézze a fiát ezen a jeles eseményen, megkérte a szomszéd tanítót, akinek volt motorja; „Biztos, ami biztos, ugyan menj már előre, és ellenőrizd, megérkezett-e Gyuri épségben!”. Miközben átrobogott Abaújszántón, meglátott, amint lógó orral ott ülök a buszmegállóban.

Felültetett a háta mögé, és meg sem álltunk a szerencsi futballpályáig.

Már melegítettek, mire odaértünk. Bemutatkoztam, mondták, álljak be. Mire lement a meccs, apám is odaért. Az akkori szövetségi edző, Tóth tanár úr, aki a Miskolci VSC mellett a borsodi válogatottat is dirigálta annyit mondott neki: „Bandi bácsi, a fia ki van választva, be van híva a borsodi ifi válogatottba!”

„Ez még a röplabdásoknak is becsületükre válna”

Ettől kezdve időről időre be kellett mennem Miskolcra egy-egy megyei válogatottak közti mérkőzésre. Merthogy ilyen is volt ám akkoriban. Minden meccsen tucatnyi edző állt a pálya szélén, és a tornarendszer a végén országos döntővel zárult.

Közben elvégeztem az általános iskolát. Annyira jól tanultam, hogy felvettek Miskolcra a Villamosipari Technikumba. Szüleim büszkén engedtek el a megyeszékhelyre, mert tudták, hogy az érettségi mellett szakmát, technikusi oklevelet is ad az iskola. Márpedig faluról indulva oklevelet szerezni óriási dolognak számított. Tóth tanár úr kapva kapott az alkalmon és hatvannégy őszén rögvest le is igazolt az Miskolci VSC-be. Innentől számolom magam labdarúgónak, mert ettől kezdve jártam rendszeresen, naponta edzésre. Az első félévben a nagynénémék fogadtak be, mert nem kaptam helyet a fiúkollégiumban, ám amikor felszabadult egy ágy, nyomban beköltöztem. A szobánk négy emeletes vaságya nyolc diáknak biztosította az álmát. A tanulás és az edzések mellett szinte csak aludni jártam oda, bár amikor éppen se tanulás, se edzés nem szólított el, akkor az udvaron itt is ment torinózás.

Hatvanhatban beválogattak a magyar ifjúsági válogatottba is. A falunkon túl is híre ment a dolognak, dülledt a melle édesapáméknak.

Utazhattam Budapestre, a Vasas-pályára.

A szövetség a régi sportcsarnokban tartotta a kiválasztott srácok felmérését. Többféle vizsgálaton estünk át, például oda kellett állni egy függőleges rúdhoz, amire több méteren át centi széles, arasznyi hosszú, körbefordítható, számozott fadarabokat szereltek fel egymás fölé. Előbb megnézték, felemelve a kezem az ujjbegyemmel hány centinél tudom elfordítani a kis fadarabot, majd helyből felugorva amilyen magasan csak tudtam, rá kellett csapnom. A kettő közti különbség adta a súlypontemelkedésemet. „Kilencvennyolc centi. Ez még a röplabdásoknak is becsületükre válna” – mondták. Akadt egy másik feladat, a tízes ugrás. Olyan, mint atlétikában a hármas, csak itt éppen helyből indulva tízet kellett ugrani váltott lábbal, azzal a céllal, hogy minél messzebb juss. Kilencet szökkentem csak, mert rövidnek bizonyult a Fáy utcai csarnok. Nem akarták elhinni.

A Miskolci VSC-ben tizenhét évesen már a felnőttek között, az NB I B-ben védtem. Abban az esztendőben összesen tizenkilenc meccsen álltam a gólvonalon, igen komoly tudású labdarúgókkal szemben, még Tichy Lajos ellen is játszottam. Soha nem cikiztek, mondván, mit keres ez kis tökmag a kapuban… Csak a teljesítmény számított. Az alacsonyságomat a messze az átlag feletti súlypontemelkedésemmel ellensúlyoztam. Kétszázhetvennégy centi magasra értem fel. Ennek hála, a mérkőzéseken simán elöklöztem a labdát a nálam sokkal méretesebb centerek fejéről is.

„Gyurival többet aludtam egy szobában, mint a feleségeimmel együttvéve”

Ugyan Miskolcon már sokkal inkább szem előtt játszhattam, pláne, hogy ilyen fiatalon védtem az NB I B-ben, végül mégis valószínűleg Salamon Jóska ajánlása is közrejátszott, hogy megkeressen a Diósgyőr hatvannyolcban. Jóska Miskolci. Egy évvel idősebb nálam. Már ifiben is a Diósgyőrben futballozott, de onnan kezdve, hogy először találkoztunk a borsodi ifi válogatottban, mindenben szót értünk. Mintha testvérek lennénk. Idestova ötvenöt éve tart a barátságunk. Többször hangoztatta már: „Gyurival többet aludtam egy szobában, mint a feleségeimmel együttvéve!”

Egy szép napon megjelent a DVTK technikai és a szakosztályvezetője az MVSC-ben. Hogy negyven labdát, vagy ötven stoplist és sportszárat, netán egy csapatnyi mezgarnitúrát adtak értem, vagy mindezt együttvéve – hiszen akkoriban így ment ez – azt nem tudom, de a hatvannyolcas bajnokságra a felkészülést már a DVTK-ban kezdtem meg. Januárban igazoltak le (akkor még Magyarországon egy naptári évben, tavaszi-őszi rendszerben zajlott a bajnoki évad – A szerk.), és az első évben Tamás Gyula, a felnőttválogatott kapusa mellett tizenegy meccset védtem. Még diákként. Jogos a kérdés, hogyan lehet ez? Sérült is volt, meg az edzőnk, Teleki Gyula bácsi nem nagyon szerette a renitenskedőket.

Rögtön az NB I-ben debütáltam. Az első meccsemet az Újpest ellen, ami 1-1 lett, az MVSC-pályán vendégségben játszottuk, mert éppen akkor építették a DVTK-stadionban az állóhelyeket. Amikor nem jutottam szóhoz Gyula mellett, akkor a fakóban védtem. Mindig a nagycsapat meccse előtt játszottunk, így utána le tudtam ülni az első csapat kispadjára is. A lelátók roskadoztak.

Egy-egy rangadó előtt már a tartalékmeccs kezdő sípszavánál tíz-tizenkét ezer ember állt, ült a tribünön,

mire végeztünk, már telt ház, húszezer néző biztatott minket. A szurkoló két meccset láthatott egy jegy áráért, ráadásul így név, arc és teljesítmény szerint is megismerte a közvetlen utánpótlást.

Akkoriban csak hírből ismertünk egy-két külföldi labdarúgót, nem alkalmaztak a csapatok idegenlégióst. Mindenki saját utánpótlásból merített, ezért a szurkoló magáénak vallotta a fakót is. Fantasztikus meccseket játszottunk.

A rendszer egyetlen hátulütőjének az számított, hogy szemben ezzel a csodálatos mai pályával, annak idején az edzéseknek és a dupla meccsterhelésnek köszönhetően a két kapufa között, háromszögben a tizenegyesig kikopott a fű. A saras időben dagonyáztunk. Ellenben, hogy ne csússzon ki a kézből a labda, elrugaszkodásnál ne ess hanyatt, elkélt a tökéletes kapustechnika.

Hatvankilencben nem védtem egyetlen meccset sem az első csapatban, ám miután Gyula az évad végén a Vasasba igazolt, a hetvenes bajnokságban Mathesz Imre bácsi már többnyire engem jelölt kezdőbe. Hetvenhárom nyarán estem ki először az NB I-ből, de egy év másodosztály után azonnal visszajutottunk az élvonalba. Akkor, hetvennégyben Szabó Géza irányításával kezdődött az a sikerszéria, amely alatt bronzérmesek lettünk hetvenkilencben, és Magyar Kupát nyertünk hetvenhétben, illetve nyolcvanban. Tíz éven át nem estünk ki az első osztályból. Mindezeknek köszönhetően ragadt ránk a diósgyőri aranycsapat jelző.

„Most rajtad a sor, mutasd meg te is a Vasasnak!”

Hetvenhétben, az első kupagyőzelmünket Hatvanban, hétezer néző előtt arattuk a Vasas ellen. Annyira az angyalföldiek sikerét várta mindenki, hogy az MLSZ el sem hozta a serleget, mondván, majd a Vasas-pályán a saját közönségük előtt megkapják egy bajnokin. Tatár Gyuri góljával nyertünk 1-0-ra. No, mi serleg nélkül is megünnepeltük az aranyat. Mentek a hatalmas ökörségek, az éneklés, aminek köszönhetően hazafelé szinte, mint a tüdő, úgy tágult, szűkült, lélegzett a busz oldala.

A második kupagyőzelmünket Veszprémben arattuk, 3-1 lett, szintén a Vasas ellen. A mi öreg járgányunkhoz képest a Vasas egy új, korszerű Ikarusszal érkezett. Hazafelé a sofőrünket, aki piszok jól vezetett, a nagy mulatságban addig biztattuk, nógattuk, mondván, „Most rajtad a sor, mutasd meg te is a Vasasnak!”, hogy tényleg beleállt, és elkezdett versenyezni velük. Háromszor hagytuk le őket. Az ablakból minden alkalommal üvöltöttünk nekik, és közben röhögtünk, mert láttuk, ahogy Mészöly Kálmán fogja a fejét.

A mi aranycsapatunk attól volt más, mint a többi, hogy a keretet Borsodhoz, Diósgyőrhöz kötődő, majdnem egy ivású, tehetséges srácok adták, és fantasztikus közösséget alkottunk.

Szabó Géza edzővel együtt annyira tudtunk örülni a győzelmeknek, mulatni egy-egy siker után, hogy csak na.

Géza bá’ rengeteget adott hozzá a sikerekhez. Kegyetlen módon meghajtott minket, de jó partnereknek bizonyultunk, mert zokszó nélkül elvégeztük az előírtakat. Csütörtök kivételével – de délután kötelező módon akkor is gőzfürdőbe kellett menni – minden nap kétszer tartott edzést. Délelőtt és délután is százhúsz perceset. Heti egy szabadnapot adott, mindig a bajnoki után.

A hírhedt Kutas-korszakban futballoztunk. Olyan központi teszteket kellett végrehajtani, ahol százszor harmincat, tízszer négyszázat és Coopert (ez a 12 perces futás –A szerk.) kellett teljesítenünk. Mai szóhasználattal élve, délelőtt futó- és kondiedzést vezényelt, délután technikai és taktikai labdás gyakorlatokat végeztünk.

Előbbit kicsit másképp kell elképzelni, mint manapság. Telente a teniszpályára sátrat húztak. Ott alapoztunk. Salakon. Kánaánként éltük meg, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva az időjárás szeszélyességének, nem fagyunk halálra a derékig érő hóban, vagy nem törjük ki a bokánkat a kopogósra fagyott földesen. Géza bá’ kivitette a sátorba az atléták súlyos vasvázas gátjait. Tízet felállított belőle. Mi melegítésképpen odafutottunk, kicsit gimnasztikáztunk, aztán súlymellényben, két medicinlabdával a hónunk alatt páros lábbal ugrálva egyhosszaztunk szakmányba. Kegyetlen volt. Kezdetben ólom adta a súlyt a mellényben, de a rafináltabb játékosok, kivágták belőle. A szertáros észrevette. Mivel sokallta az ólom árát, homokkal pótolta, de a dörzsöltek ekkor meg kiszurkálták a bőrt. Így lett könnyebb valamelyest.

Olyan keményen dolgoztunk, hogy a maiak egy edzést sem bírnának ki azokból.

A délelőtti gyakorlásokhoz képest a délutáni egymás elleni játék már könnyed, pihentető ujjgyakorlatnak számított. Nemcsak alapozáskor, de szezon közben is ezt az edzésmennyiséget végeztük, azzal a különbséggel, hogy a terhelés változott. A mérkőzésnap számított ünnepnek. Szabó Géza nyolcvanig irányította a csapatot. Már nyolcvanhat éves, de még mindig lejár közénk.

Persze az is jó kérdés, ha már ennyit edzettünk, ilyen összetartók, jók voltunk, miért nem sikerült egyszer sem bajnokságot nyernünk? Érdemes végigböngészni a hetvenes évek bajnoki végeredményeit. A legeredményesebb esztendőnkben, a hetevenkilences tabellán kik végeztek az első öt helyen? Újpest, Ferencváros, DVTK, Vasas, Honvéd. A hetvenes éveket az az Újpest uralta, amelyik hetvennégyben előbb kiejtette a Benficát, majd megszorongatta a Bayern Münchent a BEK-elődöntőben. Nemhogy a dúsgazdag minisztériumi klubok, de még a Csepel is extra játékosokat igazolt, mert a fővárosi csapatok teljesen más lehetőségeket biztosítottak a labdarúgók számára. Ehhez képest minket nem vetett fel a pénz. Az hetvenkilences bronzunk éppen ezért valódi csoda.

„Mire odaértem, valóságos fényglória fogadott”

Azon a tavaszon rendre telt ház, olykor húszezer feletti nézőszám jellemezte a diósgyőri bajnokikat. Olyan hangulatot sugárzott a stadion, hogy az MLSZ oda szervezte a lengyelek és a csehszlovákok elleni két olimpiai válogatott meccset. Lehet, ennek is köszönhető, hogy Lakat Karcsi bácsi abban az évben meghívott az olimpiai válogatottba. Előbbiek ellen 2-0-ra, tíz napra rá a csehszlovákokkal szemben 3-0-ra nyertünk. Prágában, a visszavágón elég lett volna a döntetlen is nekünk, de kikaptunk. Nem én védtem. Pedig az első meccs után a neves csehszlovák szövetségi kapitány, Jozef Vengloš annyit áradozott rólam – akadt oka rá, mert tényleg bravúrokat mutattam be, mindent megfogtam –, hogy a helyi sajtó szó szerint várt rám. Jóval a csapat mögött, a küldöttség utolsó két embereként szálltam le a gépről, mert Pető Gabi bácsinak, az Újpest és a válogatott gyúrójának segítettem cipekedni. Addig egy-két vakuvillanást láttam, mire odaértem, valóságos fényglória fogadott. Mindenki az első meccsről és a visszavágóról kérdezgetett. Másnap nem akarták elhinni, hogy nem én állok a kapuban.

A nagyválogatottban sosem jutottam szóhoz. Ez fájó pont.

Ahogy a hetvenes évek kapitányai, úgy nyolcvan és nyolcvanhárom között Mészöly Kálmán sem számított rám. A kiváló fővárosi kapusok, Mészáros Feri, a „Bubu”, Gujdár Sanyi, vagy korábban Rothermel Ádám mellett sosem kaptam lehetőséget. Helyén tudtam kezelni a dolgot, meg tudtam magyarázni magamnak azzal, hogy alacsony vagyok. Pedig az olimpiai válogatottnak és Kupagyőztesek Európa Kupájának köszönhetően látszott az is, hogy megállom a helyemet nemzetközi porondon is.

Ha ki kellene valamit emelnem az erényeim közül, az nem is a súlypontemelkedés, hiszen az szimpla adottság. Ellenben a szorgalmamat mindenképpen megemlíteném. Meg azt, hogy imádtam védeni, és valószínűleg a technikám is megfelelt a kor követelményeinek, az edzőknek, ha ennyiszer betettek a csapatba. Manapság szemaforállásba merevednek a kapusok, amikor rájuk vezeti a labdát a csatár. Persze, le tudod szűkíteni ezzel a területet, de ritkán látni kivetődéseket. Mi olyan bátran dobáltuk magunkat a lábak elé, hogy még a nézőtéren is felszisszentek, és behunyták a szemüket. Extra ritmusérzék kell hozzá és nem veszélytelen mutatvány. Hetvenegyben Kmetty Jóska, a Salgótarján centerhalfja előrejött. Kivetődtem elé, ő meg a két kezem között eltalált a lábával. El is törött a kulcscsontom. De nem jöttem le. Végigvédtem a meccset. Utána persze hat hétig nem álltam kapuba.

Azért emlékszem ilyen pontosan minderre, mert az édesapám nem sokkal a mérkőzés után hagyott itt minket. A kulcscsonttörést akkoriban úgy kezelték, hogy a kezemet a testemmel derékszögben fixálták, gipsszel kimerevítették – így álltam ott, feltett karral a sír mellett.

Több sérülésem is akadt. A Hajduk Split elleni KEK-meccsünkön törött lábujjal védtem. Mérkőzés előtt, majd a szünetben is beinjekciózták, így bírtam végig. De az ujjaim is törtek szép számmal, főleg kezdetben, amikor még kesztyű nélkül védtem. A sérülések edzőként is követtek, csak másképpen. Amikor valamelyik tanítványom kidőlt, hogy meglegyünk a kétkapus játéknál, rendre beugrottam a helyére edzésen.

A nyolcszázegyedik hivatalos diósgyőri mezben lejátszott meccsemet nyolcvankilenc májusában, az Eger ellen védtem a másodosztályban. Elbúcsúztam. Azt hittem az lesz az utolsó, de kilencvennyolcban, amikor a két tanítványom közül se Rácz, se Nota nem tudta vállalni a játékot, negyvenkilenc évesen, egy meccs erejéig beugrottam a Videoton elleni bajnokira. Kellett volna nekik a győzelem, mert akkor nem játszottak volna osztályozót. Amikor megláttak a pályán, nem akarták elhinni, hogy engem melegítenek, nem én melegítek mást. A közönség morajlásán is hallatszott, mindenki értetlenkedik, mit keres a vénember a kapuban. Aztán 1-0-ra vezettek, de a 68. percben már a végeredményt, a 4-1-et mutatta az eredményjelző. Ekkor mondtam azt, elég volt. Letettem a labdát az ötös sarkára, felemeltem a kezemet, és cserét kértem. A közönség ovációja mellett baktattam le.

Nem tudok olyat a futballtörténelemben, aki negyvenkilenc évesen állt volna számottevő bajnokság hivatalos első osztályú mérkőzésén a kapuban. Ezzel lett meg a ma már elérhetetlennek tűnő nyolcszázkét mérkőzésem (NB I-es-, NB II-es bajnoki, Magya Kupa-, és nemzetközi kupameccseket összegezve – a Szerk.). Mindez egyetlen klubban.

„A feleségem maximális támaszom”

Kitartó ember vagyok. A feleségem szintén mérai. Ismertük egymás a faluból, mégis Miskolcon, a középiskolában jöttünk össze. Decemberi születésűként, évvesztesként a harmadikos fiú udvarolt a negyedikes lánynak. Aztán elment Debrecenbe, egyetemre, építész lett belőle, így negyedikben és a következő években, amint akadt egy kis szabadidőm, felültem a vonatra, és irány a cívis város. Alig múltam húszéves, amikor hetvenben elvettem feleségül. Hetvenkettő januárjában már meg is született a fiúnk, egy évvel később a lányunk.

A feleségem maximális támaszom. Az évek alatt minden terhet levett a vállamról. Tényleg mindent. Még kapuskesztyűt is varrt nekem. Eleinte csupasz kézzel védtem. Először hatvannyolcban láttam kapuskesztyűt. Tamás Gyula a válogatottban kapott egyetlen párat, és megengedte, hogy kipróbáljam. Ezen felbuzdulva vettem egy bőrkesztyűt, majd egy pingpongütőről lefejtettem a szoftot, amit drága Zsuzsám rávarrt a tenyérrészre – száraz időben megfelelt, de esőben, mintha csupasz kézzel akartál volna halat fogni.

A játékot, amit labdarúgásnak hívnak, nem lehet magas szinten művelni úgy, hogy az embernek állandóan máshol jár az esze. Végül is a sok-sok edzés, edzőtáborok, a hétvégi utazások mellett a nejem nevelte fel mind a két gyermekünket, akik három unokával ajándékoztak meg minket. Ötvenegy éve vagyunk együtt, ötvenegy éve támogatjuk egymást.

A DVTK-val még régebben, ötvenhárom éve kötöttem házasságot. Ezalatt néhányszor szóba került, hogy váltok, de valahogy nem jött össze. Ifi válogatott koromban azt hallottam, az Újpestnél szóba kerültem, de úgy látszik, csak én hallottam, mert nem lett semmi az ügyletből. El akart vinni a Nyíregyháza is, itt már zajlottak a tárgyalások, de a klub nem engedett el, ahogyan Szegedre sem engem, hanem a mellettem védő Bencze Jancsit adták oda. Nyilván a legnagyobb lehetőség az lett volna, ha ki tudok menni külföldre. Amikor Salamon Jóska nyolcvanban eligazolt Görögországba, a PAOK-ba, megígérte a menedzser, hogy én leszek a következő. De a DVTK vezetői oda sem engedtek.

A mai napig ragaszkodnak hozzám. Büszke is vagyok rá, hogy még mindig, számít rám a klubom. Társadalmi összekötőként minden tornán részt veszek, érmeket adok át, kapcsolatot tartok.

Az ember pont olyan vén, amennyinek érzi magát.

Hetvenegy évesen már nem rugdosok kapura, de csak azért nem, mert a jobban igénybe vett bal lábamba a traumatológus fiam két éve beültetett egy térdprotézist. Nem lehetek elégedetlen a sorsommal. Egy teljes karriert, nyolcszázkét mérkőzést egyetlen klubban éltem meg. Nem érzem hátrányát, hogy nem jutottam ki külföldre, vagy nem igazoltam a fővárosba. Ha az ember vándormadár, sosem lesz klubikon. Legenda végképp nem.