Világbajnok kérdés: van-e olyan okos a francia kapitány, mint amilyen jó a kerete?

Karim Benzema saját bevallása szerint egy 9-es, aki lélekben valójában 10-es, Antoine Griezmann egy szélső támadóból átkonvertált irányító középpályás, Kylian Mbappé pedig egy gólgép, aki klubjában szinte hetente váltogatja, hogy a szélen vagy középen játszik-e. A három támadó sokoldalúsága még így sem vetekszik honfitársukéval, Christopher Nkunkuéval, aki a RB Leipzignél a védelmi posztokon kívül szinte mindenhol felbukkant.

A franciák számára rossz hír, hogy Benzema érkezése felborította a korábban alkalmazott játékrendszereket,

a jó hír viszont, hogy a játékosok megannyi készsége és intelligenciája lehetőséget ad arra, hogy hamar megértsék egymást a pályán.

Ám mielőtt jobban elmerülnénk a francia válogatott dilemmáiban, érdemes gyorsan felidézni, hogyan játszott eddig a csapat.

Didier Deschamps szövetségi kapitány szereti az egyensúlyt. Magát a szót is sokat használja („équilibre”), és a döntéseiben is tetten érhető: a mögöttes elgondolás annyi, hogy csapatblokk ne legyen se túl széles, se túl magas, labda nélkül ne legyen túlságosan sebezhető, ezért minden szélső támadónak kötelessége visszazárni a középpályás védelmi vonalba.

Az együttes eddigi játékát két jelentős taktikai váltással lehet a legjobban leírni.

A franciák 2016-ban 4-3-3-as felállással vágtak neki az Eb-nek, ami időnként erőtlennek bizonyult. A „sündisznózó”, mélyen visszahúzódó ellenfelekkel szemben túl sok középpályás maradt a labda mögött, kevés passzlehetőség teremtődött a pálya középén, ezért Deschamps-nak lépnie kellett: a szélről középre rendelte Griezmannt, az egyik középpályását pedig támadóra cserélte.

Az így kialakult 4-2-3-1-es felállás a csapat védjegye lett.

A másik taktikai csavar a 2018-as világbajnokság első csoportmeccsére nyúlik vissza. Deschamps akkor még két villámgyors, labdaügyes, de védekezésben kevésbé fegyelmezett szélsőt (Démbélé, Mbappé) nevezett a kezdőbe, az egyensúly érdekében azonban a következő meccstől kivette Démbélét és a bal oldali támadó posztra a végtelen üzemanyagtartályáról és plusz tüdejéről ismert Blaise Matuidit nevezte be: ő volt az, aki labdavesztéskor elsőként zárt vissza a középpályára. Az ezáltal kialakult hibrid, aszimmetrikus csapat így találta meg az összhangot: a rendszer is igazodott a játékosokhoz, és a játékosok is a rendszerhez.

A dilemmák akkor kezdődtek, amikor a 34 éves Matuidi az Egyesült Államokba szerződött, és ezzel lekerült az topfutball radarjáról. Deschamps többször kísérletezett az elmúlt két évben, de nem talált olyan receptet, amelyben minden játékosát saját komfortzónáján belül tudta volna szerepeltetni.

Griezmann sokat veszített robbanékonyságából, ezért nem valószínű, hogy az irányítói szerepkörön kívül bárhol viszontláthatjuk. Olivier Giroud – a jó válogatottbeli szereplések ellenére – egyre kevesebb játékidőt kapott klubjában, amit a szövetségi kapitány mostanra elégelt meg, így semmi nem indokolja, hogy a tornára visszahívott Benzema ne kezdőként kapjon helyet középcsatárként.

Az így leosztott lapokkal (Benzema elöl, mögötte Griezmann) az egyik változó tényező Mbappé, aki a legutóbbi tornán még a mélységet befutó jobboldali szélsőként játszott, ám jó eséllyel ez most nem így lesz.

„Már nem ott játszik a klubjában sem” – nyilatkozta róla Deschamps, ami kissé furcsa megközelítés, tekintve, hogy Mbappé kiemelkedően jó, ha lábhoz kéri a labdát, de szinte verhetetlen akkor, ha területbe kell sprintelnie. Igaz, hogy klubjában, a Paris Saint-Germainben inkább a bal oldalon vagy középen kap helyet, a szövetségi kapitány ezzel a megkötéssel mégis csak elvett egy mezőt, ahova be lehetne őt illeszteni. És ezzel el is érkeztünk a központi problémához.

Ha Deschamps együtt akarja szerepeltetni a három támadót, a lehetőségei igencsak limitáltak.

Választhatja ugyanazt az utat, mint korábban. Eszerint –  4-2-3-1-ben – Mbappé a bal oldalon, Griezmann középen, Benzema pedig előretolva kezdene, de akkor a jobb oldalon egy védekezőbb szemléletű játékosra kellene támaszkodnia. Az opciói viszont nem túl acélosak: vagy az idei naptári évben mindössze négyszer kezdő Moussa Sissokót választhatja, vagy a szinte az egész szezonban sérült Corentin Tolissót. A sors fintora, hogy ha ugyanezt a lyukat a bal oldalon kellene befoltozni, akkor már a tisztességesebb évadot futó Paul Pogba vagy Thomas Lemar közül választhatna.

A strukturális problémák tehát adottak, Deschamps-nak pedig rendkívül kevés ideje maradt a kísérletezésre.

A franciák első felkészülési meccsén, Wales ellen a gyémánt felállást, a 4-4-2-t választotta (ami úgy is leírható, mint egy 4-1-2-1-2-es formáció), vegyes sikerrel. A meccsre részint rányomta bélyegét, hogy Neco Williams vétlen kezezése és piros lapja miatt Deschamps csapata a 25. perctől emberelőnyben szerepelt, részint a meggyőző eredmény (3-0) ellenére a játék csak részben mutatott biztató jeleket.

A 4-4-2 egyik jellemzője, hogy a rombusz alakzatban összetömörülő középpálya és a szűken elhelyezett támadósor miatt szabaddá válnak a szélső folyosók, melyek bejátszásához sokat futó, támadásban is aktív hátvédekre van szükség. A franciák első számú választása ezekre a posztokra a Bayernben belső védői feladatokat kapó Lucas Hernandez és a szintén a bajoroknál játszó, lélekben, testfelépítésben ugyanúgy belső hátvédnek számító Benjamin Pavard.

Furcsa összetételt mutatott a középpálya is.

Tolisso úgy foglalta el a szűrő szerepkörét, hogy klubjában szinte sosem játszik ott, és bár nyílt titok, N’Golo Kanté visszatér majd a csapatba, pazarlás lenne őt a legmélyebben játszó középpályásként használni. Kicsit feljebb, a jobb oldalon Pogba játszott (aki egész karrierjében a másik oldalon kapott szerepet), a bal oldali 8-as szerepkörében pedig azt az Adrien Rabiot-t láthattuk, aki előretolt poszton is képtelen érvényesülni, nemhogy a vonalak között mozogva kérni a labdákat, vagy mélységi felfutásokkal elvinni egy-két ellenfelet, így nyitva teret a csapattársaknak.

Elöl egy fokkal már jobban nézett ki a csapat: Griezmann, Benzema és Mbappé egymáshoz közelebb játszott; a trió sokat kombinált és viszonylag okosan váltogatta a helyét labdajáratáskor. A jó mozgás ellenére is akadtak azonban pillanatok, amikor a játékosok egymás tyúkszemére léptek, ami visszavezethető arra, hogy a támadók szerepei összemosódnak. Benzema a Real Madridban sokszor lép vissza fellőtt labdákat begyűjteni, ebben a rendszerben viszont neki kellene kivárnia, mire az eljut hozzá. Mbappénak kevesebbszer kellene lábhoz kérnie a labdát és többet befutnia a védők vonala mögé, Griezmann-t pedig olykor megkavarta, hogy a szélről befelé vagy a szélről kifelé kell elindulnia.

A franciák keretét szondázva természetes megoldásnak tűnne, hogy az együttes háromvédős játékrendszert alkalmazzon, hasonlóan a kor legjobban bejáratott csapataihoz, az Atalantához (3-4-1-2) vagy a Bajnokok Ligája-győztes Chelsea-hez (3-4-3). Bármelyik alakzatot is favorizálnák e kettő közül, a támadók egymáshoz közelebb játszhatnának, és a mögöttük lévő középpályás dupla szűrő biztosítékot nyújtana labdavesztéskor.

A gond az, hogy a francia válogatott és Deschamps sem szeret három védővel játszani; 2019-ben egy ideig próbálkozott vele – nem működött igazán.

A háromvédős játékrendszerhez labdával bátrabb belső védők és szárnyvédők kellenek, ám a korábbi tapasztalat alapján vagy a játékosok nem passzoltak a rendszerhez, vagy nem a jó utasításokat kapták annak működtetéséhez. Raphael Varane-t gyakran érte kritika, hogy ritkán mert előrefelé passzolni, és mindig az oldalsó átadások lehetőségét vagy a középpályás társat kereste, aki visszalép begyűjteni a labdákat. Pavard és Hernandez sem alkalmas a szárnyvédői szerephez, cseréik (Léo Dubois és Lucas Digne) pedig nem biztos, hogy egy tornán képesek végig megfelelően teljesíteni. Igaz, kísérletezni szabad.

Annak ellenére, hogy a hátvéd Jules Koundé, Presnel Kimpembe és a középpályán Paul Pogba és N’Golo Kanté is tudná működtetni a rendszert, félő, hogy a háromvédőzés leginkább egyetlen embert helyez komfortzónán kívülre: Deschamps-ot.

Hiába a teljes menetfelszerelés, a francia válogatott jelenleg rengeteg olyan egyéni kérdéssel szembesül, amelyre nem lehet puszta ösztönből választ találni.

Keretük még így is Európa legjobbjaiból áll, akiknek megvan a kellő intelligenciájuk az érvényesüléshez, de ha Deschamps minden játékost a rendeltetési helyén akar szerepeltetni, akkor idővel falba ütközhet.

Az Európa-bajnokság kezdetéig mindössze egy meccse, a Bulgária elleni maradt, hogy kitalálja: vagy a játékrendszeren változtat, vagy feláldoz egy (vagy több) játékost az egyensúly oltárán.