A csapat, amelyik úgy lett az angol foci nagy visszatérője, hogy folyton eladta a legjobbjait

Ha valaki nem igazán járatos az angol alsóbb osztályú fociban, és Londonnak is csak a belső részeit ismeri, könnyen azt hihetné, hogy Brentford egy festői angol kisváros, valahol Oxford és Gloucester között félúton, épen megmaradt középkori belvárossal és ötszáz éves pubokkal.

Ehhez képest Brentford egy meglehetősen jellegtelen, külvárosi körzet Nyugat-London Hounslow nevű kerületében, és hosszú évtizedeken át a futballcsapata sem tett róla, hogy ismertté tegye a nevét. A Brentford FC aranykora a közvetlenül a második világháborút megelőző években volt; ekkor a klub legendás menedzsere, Harry Curtis irányításával nemcsak az élvonalig jutott a csapat, hanem többször is a közvetlen élmezőnyben végzett.

A Bees (Méhek) becenéven emlegetett klub a háború után kiesett, és attól kezdve nehéz évtizedek jöttek, a klub az alsó osztályokban tengődött, megjárta még a negyedik vonalat is. Ám

2012-ben új fejezet kezdődött a Brentford történetében, akkor, amikor a csapat régi szurkolója, az addig befektetőként jelen lévő Matthew Benham többségi tulajdonos lett a klubban,

és elindult az a folyamat is, amelynek a végén a Méhek a Premier League-be jutottak. Amellett azonban, hogy Benham nem kevés pénzt pumpált a klubba, fontos hangsúlyozni: a Brentford története nem arról szól, hogy jött egy befektető sok pénzzel. Sokkal érdekesebb ennél.

A Brentford ugyanis azzal vált híressé, hogy előszeretettel támaszkodik a statisztikára és az adatelemzésre, amely ma már talán tényleg mindenhol alapvető fontosságú, de öt-hat évvel ezelőtt még nem volt ez így, az angol alsó osztályokban pedig különösen nem.

A rendszert az után tökéletesítették, hogy a csapat 2014-ben feljutott a Championshipbe (azaz a másodosztályba), és a klub számos támadást is kapott, miszerint mindent az adatnak és a statisztikának rendel alá, gyakorlatilag egy algoritmuson alapul a Brentford működése. Benham azonban akkor is kikelt az általánosítások ellen, és ma sem tesz másképpen.

A klubtulajdonos különösen gyűlöli, amikor a baseballban használt Moneyball stratégia futballmegfelelőjeként emlegetik az övékét.

Benham 2015-ben a Guardiannek részletesen el is magyarázta, hogy az ő módszerük eltér a baseballban használatostól. Kifejtette, hogy az amerikai sportban régóta kiemelt szerepe van a statisztikának, a futballban viszont csak segédeszköz az adatelemzés.

Benham esetében az sem mellékes, hogy nem oligarchaként vagy zűrös politikai/üzleti machinációkkal szerezte a vagyonát, hanem hivatásos szerencsejátékosként, matematikai alapú modellek használatával. Cége, a Smartodds is fogadóirodáknak ad tanácsot, illetve futballadat-elemzéssel foglalkozik, és természetesen használja a technológiát a Brentford, illetve Benham másik klubja, a dán Midtjylland is.

Az üzletember két évvel a londoni klub után szerezte meg a dán csapatot, amely azóta – Benham módszerei segítségével – nemcsak a dán bajnokság egyik vezető klubja lett, hanem egész Európában páratlan mutatókat mondhat magáénak azzal, hogy sikeresen váltotta gólokra és pontokra a nyers statisztikai adatokat, elsősorban a pontrúgások tökéletesítésével. Az adatok felhasználásával ugyanis a Midtjylland páratlanul hatékonyan alkalmazta a szabadrúgásokat és a szögleteket.

Ugyancsak a Midtjyllandnál ismerte meg Benham a klubelnököt, Rasmus Ankersent – aki azóta félállásban a Brentford egyik klubigazgatója is –, és nagy szerepe van az adatalapú megközelítés alkalmazásában.

„A profi szerencsejátékos keresi, mivel szerezhetne előnyt a piacon. A futballban azonban sok az érzelmi mechanika, ami ahhoz vezet, hogy az emberek nem racionális döntéseket hoznak. És ez hátráltathatja őket” – így Ankersen.

A Brentford és a dán testvércsapata helyzete azonban több mindenben különbözik, így abban is, hogy míg a Midtjylland utánpótlás-nevelése régóta példaértékű, a Brentford akadémiája közel sem működött olyan hatékonyan.

Ezért 2016-ban meg is szüntették azt, helyette B csapatot működtetnek, amely – egyebek mellett – arra szolgál, hogy az újonnan igazoltak képességeit fejlesszék. A Brentfordnál ugyanis nem csupán a játékelemek gyakorlásában, hanem a játékosok szerződtetésében is döntő szerepet játszik a statisztikai alapú megközelítés. Így tudott a csapat az elmúlt években olcsón vásárolni olyan játékosokat, akik közül aztán többeket nagy pénzért sikerült eladni.

Merthogy a Brentford a tulajdonos által a klubba tolt pénzeket úgy használja fel, hogy gyakorlatilag önellátóként képes finanszírozni magát a játékoseladásokból. Ez azt is jelenti, az együttes évről évre elveszíti a legjobbjait, ám ez az üzleti modell szerves része.

A klub például csaknem minden évad végén eladta aktuálisan legeredményesebb csatárát,

de rajtuk kívül is olyan mai Premier League-játékosok karrierje kapott lökést a Brentfordban, mint John Tarkowski (Burnley), Ezri Konsa (Aston Villa), Neal Maupay (Brighton).

Tavaly nyáron aztán Said Benrahmát és Ollie Watkinst is eladták (előbbit a West Hamnek, utóbbit – aki azóta az angol válogatottban is bemutatkozott – az Aston Villának). Watkins és Benrahma egyben a klub két legeredményesebb játékosa is volt, ám az új igazolás, a Peterboroughtól vásárolt Ivan Toney képes volt feledtetni még őket is a legutóbbi bajnokságban, amely végre elhozta a feljutást a Premier League-be.

Bár az élvonalba kerülés régóta szerepelt a klub nem titkolt céljai között, a Brentford – sok más angol másodosztályú csapattal ellentétben – részint nem költött vagyonokat, részint pedig képes volt türelmesen várni a megfelelő időszakot. A vezetők akkor sem estek kétségbe, amikor éppen nem jól alakultak a dolgok. Dean Smith például 2018 őszén lemondott, hogy az Aston Villát vezethesse, és a helyére a másodedző, a dán Thomas Frank ült le a kispadra.

A skandináv rettenetes sorozattal kezdett, az első tíz meccséből mindössze egyet nyert meg. Ám a klubvezetés kitartott mellette, és az együttes a következő idényben már a rájátszást érő helyek egyikén végzett. Igaz, akkor még a Fulham megálljt tudott parancsolni a Méheknek a Wembleyben rendezett playoff-döntőben.

Apropó, playoff: a Brentfordnak híresen rossz a viszonya a rájátszással.

A csapat 1991 óta kilencszer játszhatott külön meccset a feljutásért, és mind a kilencet elbukta.

Ebből három már a Benham-éra idejére esett: rögtön az első évben a Doncaster tett keresztbe a Championshipbe jutásnak egy drámai meccsen, a következő évben azonban egyenes ágon sikerült a második vonalba jutás. Az első Championship-idény várakozáson felül sikerült, és a végén a Premier League-be kerülésért játszhatott a csapat, de akkor a Middlesbrough még túl erősnek bizonyult. Ezt követően öt évet kellett várni a következő lehetőségre, mígnem az tavaly elérkezett.

Az, ugye, még nem jött össze, a mostani Championship-évadnak azonban már esélyesként vágott neki a Brentford. Sőt sokáig az automatikus feljutás sem tűnt elképzelhetetlennek, de márciusban már látszott, hogy ebből újra rájátszás lesz. És azt most végre nem baltázták el: előbb az egy évvel korábban még a Premier League-ben szereplő Bournemouth csapatát intézték el, majd a Wembleyben a Swansea volt az ellenfél. Két gyors góllal sikerült elvenni a walesiek kedvét a meccstől, és igazából nem forgott veszélyben a győzelem.

Nagy valószínűséggel hasonló stratégiára számíthatunk az élvonalban is a Méhektől, tehát semmiképpen ne várjuk azt, hogy mostantól elkezdenek dobálózni a milliókkal. Az jó kérdés, hogy ezúttal is eladják-e a legjobbjaikat – például a már említett Ivan Toneyt, aki tavaly 31 góllal megdöntötte a Championship gólrekordját úgy, hogy korábban senki nem szerzett még ennyi gólt egy évadban –, de az kijelenthető: erre már kevésbé vannak rákényszerülve.

„Rendkívül fontos lesz, hogy tartsuk magunkat az üzleti modellünkhöz, és semmi kétségem afelől, hogy ez így is lesz. Nyugodtak maradunk világos stratégiával” – mondta a feljutás után Thomas Frank.

Azaz

nagy nevekre senki ne számítson a Brentfordnál, inkább alsóbb osztályokból vagy külföldről, kevésbé frekventált ligákból várhatók igazolások.

A mostani csapatban sincsenek igazi sztárok. Toney mellett egy másik angol, az U21-es válogatott középpályása, Josh Dasilva érdemel említést, vagy a francia szélső, Bryan Mbeumo, aki tavaly a rettegett BMW-triót alkotta az azóta távozott Benrahmával és Watkinsszal. De az sem mellékes körülmény, hogy a playoff-döntőben a második gólt szerző, dán Emiliano Marcondest választották a meccs emberének, és akad további öt-hat olyan, jó képességű játékosa a Brentfordnak, aki tovább fejlődhet a Premier League-ben is. Alighanem melléjük kellene még keresni néhány hasonlót.

A Brentford stratégiája persze ma már persze nem olyan egyedi és úttörő, mint volt hat-hét esztendővel ezelőtt, de a klub neve azóta is egybefonódik a Moneyballal és az adatelemzéssel. Benham azonban nem győzi hangsúlyozni az interjúkban, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak az emberi tényezőnek, a klubban uralkodó remek közösségnek. És nem robotokat keresnek, jó statisztikai mutatókkal.

Az nem feltétlenül rokonszenves mindenkinek, hogy a klub lemondott a saját játékosok neveléséről, és nem véletlen az sem, hogy dán játékosból található a legtöbb a keretben. Ezért aztán van a csapatnak némi franchise jellege is.

A Brentford azonban nem mindenki második kedvenc csapata szeretne lenni, hanem egyszerűen helyt akar állni a Premier League-ben.

És az ősztől minden eddiginél nagyobb figyelem közepette mutathatja meg, hogy a legmagasabb szinte is működik-e az üzleti modellje.