Mitől működik egy fociklub? Bármennyire is tágan hangzik, alapvetően nem nehéz megválaszolni a kérdést: le kell fektetni egy világos irányvonalat, okosan elkölteni a pénzt, mindehhez keríteni kompetens döntéshozókat, akik közös nyelvet beszélnek (sokszor szó szerint). Aztán hagyják őket békében dolgozni.
Az utóbbi lépést az elmúlt 10 évben több sikeresnek mondható klub tudta abszolválni. A Liverpoolnak három szakmai igazgatója volt ezalatt, ezek közül az „aranyműves”, Michael Edwars 6 évig volt hivatalban. A Bayernnél Mathias Sammert néhány éve követte Hassan Salihamidzic. A Chelsea-nél – a klub eladásáig – nem kevés történetet lehet hallani arról, hogy a „Vaslady”, Marina Granovszkaja milyen eredményesen vezette a klubot Roman Abramovics meghosszabbított jobbkezeként. A Real Madridnál a legtöbb döntés Florentino Pérezen keresztül fut át, de legfőbb segédje, José Angel Sanchez is 2009 óta van a helyén. A Manchester City odáig ment, hogy szinte a polcról emelte le Barcelona erős embereit: Ferran Soriano 2012 óta a City Group igazgatója, Txiki Begiristain szintén azóta szakmai igazgató, Pep Guardiola pedig 2016 óta a csapat vezetőedzője.
A PSG ezzel ellentében már az ötödik szakmai igazgatóját fogyasztja: a brazil Leonardo kétszer is megfordult Párizsban, egy rövid ideig az adminisztrációból felhozott Olivier Létang is vitte az igazolásokat (azóta a Lille elnöke lett), láttuk korábban Antero Henriquét és mostanában Luis Campost is, akire viszont senki nem emlékszik: Patrick Kluivertnek is volt PSG-s szakmai igazgatós névjegykártyája.
Párizsban csak az állandó, hogy semmi sem állandó. Amihez talán köze lehet annak, hogy a párizsi döntések valójában nem Párizsban születnek, hanem Dohában.
Hogy mit is jelent pontosan „Doha”, ahhoz érdemes két embert és annak követlen körét megvizsgálni. A PSG elnöke, Nasszer al-Kelaifi ugyan a Qatar Sports Investment 2011-es felváráslása óta a klub elnök-igazgatója, a legtöbb bennfenntes szerint viszont a klub valódi döntéshozója maga a katari emír: Tamim bin Hamad al-Tani.
Al-Kelaifi a katariak színrelépéséig egy ismeretlen helyi teniszező volt. Jómódú családban nőtt fel, ám nem volt a királyi vérvonal sarja, édesapja gyöngyhalászattal foglalkozott. Saját elmondása szerint utálta az iskolát, és első házassága is azért bomlott fel, mert megrendezett volt. Egy ideig a dohai városházán dolgozott. Franciaországot edzőjén, André Masse-on keresztül fedezte fel. „Diszkrét volt, rendes és sosem panaszkodott, még akkor sem, ha úgy utaztunk, hogy az autóban a térdünkön hoztuk a táskákat” – emlékezett meg róla trénere.
Al-Kelaifi a teniszen keresztül került kapcsolatban a katari emírrel és fiával. Karrierje vége (2002) épp egybevágott azzal, amikor a Qatar Sport Invetsment komoly erőforrásokat fordított médiacége, az Al-Jazeera globális fejlesztésébe. Katar egy modern brandet akart, ehhez viszont nem volt megfelelő iparági tudása – ekkor jött a képbe Thierry Morano és Ivan Blum, két francia médiaszakember, akiket arra kértek fel, hogy szerezzenek meg tárgyaljanak le olyan jogokat, amelyek felteszik a katari sportcsatornát a térképre.
Kezdetben azt hitték, csirketolvajok vagyok. Senki nem tudta, hol van Katar
– emlékezett vissza Morano. Al-Kelaifi ugyan a projekt vezetője lett, ám nem voltak se kapcsolatai, se angol tudása. Blum és Moreno viszont ismerte a spanyol piacot és rajta keresztül szerezték meg az első komolyabb bajnokságot: a Real Madridban játszó Zinedine Zidane miatt az arab országokban is közkedvelt La Ligát. 2003-ban el is indult az Al-Jazeera sportcsatornája.
