Néhány évvel ezelőtt a DigiSport közreműködésével kijutottam egy PSG-meccsre. Kylian Mbappé azon az estén mesternégyest rúgott, és amikor a bemondó skandálására („Ky-li-an!”) a közönség ritmusosan azt üvöltötte vissza, hogy „Em-báp-pé!”, végérvényesen lemondtam arról, hogy a továbbiakban néma m-mel ejtsem a nevét. A párizsi stadion, a Parc des Princes belső terei egyszerre idézték a hetvenes évek idejétmúlt stílusát és egy felújított orvosi rendelő steril folyosóit. Ez a kettősség a személyzeten is feltűnt. Akárhova léptem, ott állt egy elegánsan öltözött biztonsági őr, amikor viszont kérdéssel fordultam bármelyikükhöz (Hol lesz Thomas Tuchel sajtótájékoztatója? Ki a sajtófőnök? Hol a mosdó?) soha senki nem tudta a választ, és mindig akadt még egy ember, akihez tovább lehetett irányítani.
Azóta is azt gondolom, hogy amit akkor láttam, az a PSG elmúlt évtizede volt pepitában. Egy intézmény, amelynek alapból zavaros vizébe hatalmas követ dobtak. Egy klub, amely Franciaországban középcsapatnak számított, majd hirtelen óriásira duzzadt. Egy hely, ahol volt pénz felvenni rengeteg biztonsági őrt, csak még nem sikerült mindenkit betanítani. Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy a PSG mindig is egy kupleráj volt, csak az új tulajdonos érkezésével luxukupleráj lett belőle. Az igazság az, hogy a Qatar Sports Investment rengeteg változást hozott Párizsba. Jót is, rosszat is.
De kezdjük az elején. Amikor 2010 elején a PSG a Lorient-t fogadta, a párizsiak kapujában ott volt Apoula Edel, a védelemben Sammy Traoré és Zoumana Camara, elől Guillaume Houarau és Mevlut Erding. A kispadon Antoine Kombouaré foglalt helyet, a lelátón pedig – a gyerekkora óta PSG-szurkoló – Nicolas Sarkozy francia államfő, valamint a klub elnöke, Robin Leproux ücsörgött. És mint kiderült, a 32 ezer néző között ott ült titokban egy fiatal harmincas férfi, Tamím ibn Hamád al-Tání. A katari emír fia, Katar trónörököse.
A PSG Franciaország 4. legnagyobb büdzsével rendelkezett, a tabellán viszont csak a 14. helyen vesztegelt. A klub ekkor már eladólistán volt, mert a többségi tulajdonos Colony Capital megelégelte a sorozatos kudarcokat: veszteségesek voltak, 2008-ban majdnem kiestek a francia élvonalból, egy összetűzésben pedig huligánok meglincselték a saját klubjuk (csak a másik gyűlölt tábor) egyik tagját, Yann Lorence-t. A halálos verekedés hatására a Sarkozy mellett ülő klubelnök rendkívüli szigorításokat vezetett be.
Úgy láttak minket, mint egy rasszista és erőszakos klubot
– mondta Leproux évekkel később.
„A katariak így sosem jöttek volna Párizsba. Dolgoztam korábban nagy márkákkal, köztük a Coca-Colával, akik azt mondták: soha nem jönnénk a klubotokhoz. Túl nagy a zűrzavar.”
