Horvátország-Japán
A várakozásoknak megfelelően a hétfő délutáni párharc hozta az egyik legzártabb játékot a nyolcaddöntők közül. Két olyan csapat találkozott, amely egyaránt második szándékból szeret játszani, hiszen sem Hadzsime Morijaszu, sem Zlatko Dalic együttesének nem erőssége a felállt fal elleni játék. Mindkét csapat arra épített tehát, hogy az ellenfelet a komfortzónáján kívülre, azaz pozíciós játékra kényszerítse, ezért néhány alkalomtól eltekintve sem a japán, sem a horvát válogatott nem támadta le magasan a másik csapat labdakihozatalait, nehogy túl sok terület nyíljon az ellenfél támadóinak.
A mérkőzés képe így emlékeztetett arra, amit a válogatott tornákon gyakran megszokhattunk: az egyik csapat középső blokkba visszaállva engedi felhozni a labdát az ellenfélnek, a másik pedig legtöbbször steril, áttörés nélküli labdabirtoklást mutat be, hiszen válogatott szinten az elegendő felkészülési idő és gyakran a kispadról érkező hozzáadott érték is hiánycikk, már ami a kifinomult támadójátékot illeti. Nem véletlen, hogy a 2016-os Európa-bajnokság óta a horvát válogatott hét kieséses mérkőzéséből hat hosszabbítással, négy pedig büntetőpárbajjal végződött.
A mérkőzés legfőbb taktikai érdekességét talán az szolgáltatta, hogy Morijaszu ezúttal is kitűnően megszervezte csapata védekezését 5-2-3-as/5-4-1-es középső blokkban. A japán mester eddig is kitűnő érzékkel variált négy és öt védő között: először a Németország elleni első csoportmeccs félidejében váltott, és a második félidőben csodával határos módon sikerült megnyerni a mérkőzést. Costa Rica ellen négy védővel, labdabirtoklásban szenvedtek a japánok, de a spanyolok elleni sorsdöntő találkozón, a kezdeményezést átadva, három belső védővel ismét kitűnően semlegesítették a spanyol pozíciós játékot, és két ellencsapással ismét 2-1-re nyertek. Morijaszu tehát a horvátok ellen is készült arra, hogy Dalic csapata a tapasztalt Brozovic–Modric–Kovacic trióval sem a legerősebb labdabirtoklásban.