Brazília egyfelől a csúcson volt. Másfelől a legmélyebben. A válogatott nemhogy világbajnoki címet nyert 1970-ben – örökre szavatolva Brazíliának a Rimet Kupát –, de azt a csapatot mindmáig a legragyogóbb együttesnek tartják a labdarúgás egész történetében. Öt 10-es játszott benne, az első mexikói Mundial idején Jairzinho a Botafogóban, Gerson a Sao Paulóban, Tostao a Cruzeiróban, Pelé a Santosban, Rivellino a Corinthiansban viselte a mágikus mezt. S ott volt még Carlos Alberto Torres, Clodoaldo, továbbá tartalékként Marco Antonio, Paulo Cesar Lima vagy az az Edu, aki beszorított helyzetekben a fejére emelte a labdát, és homlokán a lasztival kisétált két megkövült védő között.
A korabeli New York Times azt írta:
Emilio Medici elnök vezetése alatt Brazília a cenzúra, az elnyomás, a rendőrállami zsarnokság mélységébe süllyedt. A rezsim szisztematikusan és széles körben alkalmazza a szadista kínzást ellenfeleivel szemben, sőt a terrort gyakorlatilag életformává avatta.
A vérszomjas Medici tábornok 1969-ben került hatalomra, a válogatott az idő tájt a vb-selejtezőket játszotta, és mind a kvalifikációs mérkőzéseken, mind az első mexikói Mundialon százszázalékos mérleget produkált. Ez összesen 12 győztes mérkőzést, és 42:9-es gólarányt jelentett…
A diktátor igyekezett meglovagolni a helyzetet. Miután 1971-ben Pelé visszavonulása volt a nagy esemény, 1972-re össze akarta trombitálni a világot Brazíliába. Az apropót az adta, hogy az ország abban az évben ünnepelte függetlensége kivívásának 150. évfordulóját. Ám azokban az időkben annyira volt szabad, hogy Medici a Playboy, a Penthouse, de még a Der Spiegel exportját is betiltotta, mivel úgy vélte: ezek a lapok „sértik a jó erkölcsöt”.
Nincs annál kiábrándítóbb, mint ha egy gonosztevő moralizál.
