Az idei szezon első komoly európai kupameccse leginkább azért tartotta lázban a közvéleményt, hogy képet kapjon arról, miképp fog kinézni a tavalyi BL-győztes és spanyol bajnok Real Madrid.
Mint ismert, az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb mélységi irányító középpályása, Toni Kroos az Európa-bajnokság végeztével szögre akasztotta a stoplis cipőt, miközben Kylian Mbappé párizsi szerződése lejártával papíron ingyen érkezett a madridiakhoz. Az előszezon utáni első mérkőzésen pedig a Gian Piero Gasperini vezette Atalanta volt az ellenfél. A bergamóiak május végén az Európa Liga döntőjében pofozták le Xabi Alonso történelmi idényt teljesítő Leverkusenjét, megfosztva őket a modern futballtörténelem első teljesen veretlen szezonjától.
Bár az évente egy mérkőzést jelentő Szuperkupának általában a kupasorozatokhoz képest kisebb a presztízse, a lehetőségekhez képest alapvetően mindkét csapat a legerősebb összeállításában lépett pályára. Ancelotti kezdőcsapatából a még mindig sérült Alaba és a keddi edzésen kidőlt Camavinga maradt ki.
Courtois előtt így Carvajal, Militao, Rüdiger és Ferland Mendy alkotta a védelmet. A középpályán Tchouameni és Bellingham mellett az a Valverde vette át Toni Kroos helyét, aki a gyakorlatban már tavaly is a középpálya közepén futballozott. Vinícius megtartotta a helyét a pálya bal szélén, Mbappé az első tétmérkőzésén középcsatárként kapott helyet, így Rodrygónak jobbról kellett indulnia. Így egyik sztár sem került igazán a komfortzónáján kívülre, hiszen az előző szezonban gyakran 4-4-2-es rombuszalakzatnak rajzolt felállás már tavaly is rendkívül rugalmasan működött: Vinícius és Rodrygo már akkor is sokat tartózkodtak a pálya szélein.
Gasperini kezdőcsapatában a legnagyobb hiányzó az előszezonban fél évre kidőlt válogatott csatár, Scamacca volt, a fél lábbal a Juventusnál lévő Koopmeiners pedig szintén nem volt elérhető. Így Musso kapus előtt az összeszokottnak mondható Djimsiti–Hien–Kolasinac trió szerepelt a védelem közepén, jobboldalt ezúttal is Zappacosta, baloldalt pedig Ruggeri futkározott. A középpálya közepén a szintén szokásosnak mondható szereplők, a holland De Roon, a brazil Éderson, és a horvát Pasalic kaptak helyet, elöl pedig De Ketelaere, és a Leverkusen ellen triplázó exlipcsei, Lookman.
Az elmúlt szezonban azonban a Real Madridhoz némileg hasonló, sok mozgással játszó Leverkusent például leginkább a labda elleni kőkemény emberezéssel sikerült semlegesíteni.
Az egyéni minőséget tekintve a Real keretét nem lehetett a tavalyi Leverkusenhez hasonlítani, a madridiaknak azonban eleinte még így is akadtak gondjaik a labda kihozatalával. Az Atalanta korábban is látott 5-2-1-2-es vagy 5-2-3-as letámadását főképpen a pálya közepén próbálták átjátszani. Bár a konkrét mozgásokat tekintve Ancelotti most is viszonylag nagy szabadságfaktort biztosított a játékosainak, érdekes volt megfigyelni, hogy a két szélsővédő, Carvajal és Mendy helyett gyakran az egyik belső védő, Rüdiger mozgott be a középpályára.
Mivel az Atalanta védekező alakzata Courtois kapust általában szabadon hagyta, De Ketelaere és Lookman pedig emberezve csak két ellenfélre tudott figyelni, gyakran inkább Rüdiger volt az, aki magával húzta a belső középpályás hármas egyik tagját. Emellett gyakran Vinícius is egészen mélyen lépett vissza létszámfölényt kialakítani, a tavalyi szezonban ilyet viszonylag ritkán láthattunk a Realtól. Az olaszok letámadása így általában Courtois-t hagyta meg szabad embernek, aki az első félidőben többször kényszerült céltalan ívelésre.
Az Atalanta 5-3-2-ben, emberfogással letámad. Rüdiger felmozog a középpályára, ezzel szabad ember lesz belőle. Biztosan megjátszható ember azonban nincs, Courtois ívelésre kényszerül.
Carlo Ancelotti a mérkőzést megelőzően hangsúlyozta, hogy az alapcsapat megváltozásával a Real némileg másképpen fog futballozni. Amikor sikerült az Atalanta letámadását átjátszani, akkor többször is láthattuk, hogy a tavalyi szezonban állandósult türelmes labdabirtoklás helyett a spanyol csapat direkten próbál futballozni, az újonnan összeállt támadóhármas gyorsaságát kihasználva.
Ezekben a szituációkban a spanyolok többnyire azt próbálták kihasználni, hogy az Atalanta mindhárom belső védője szoros emberfogással operál, így elmozgó játékkal viszonylag veszélyes helyzeteket lehet kialakítani. A Real ráadásul nem követte el azt a hibát, amit májusban a Leverkusen:
A legveszélyesebb helyzetek azonban akkor adódtak, amikor a két szélső egyike lépett vissza, kihúzva magával az ellenfél szárnyvédőit, a megnyíló területbe pedig a belső középpályáspáros egyike, Valverde és Bellingham indult be. Ezek az akciók rendkívül dinamikusak voltak, ám a befejezést is nagyobb sebességben kellett volna végrehajtani, a kapu elé érkezések így ekkor még nem voltak kellően pontosak.
Jobb oldali bontás. Rodrygo visszalép, magával húzva Ruggerit. Mivel az olaszok közül mindenki embert fog, nagy területek állnak rendelkezésre. Valverde indul be a folyosóba, és adja be a labdát a jelenet végén.
Bal oldali bontás. Bellingham a visszalépő Viníciushoz passzol, majd beindul, magával húzva az ellenfél középpályását. Vinícius területbe visszaadja a labdát, a jelenet Bellingham beadásával zárul.
Az Atalanta labdabirtoklása Gasperini alatt általában egy türelmes, a pálya széleit az ellenfél védelmi blokkján kívül túltelítő elképzelésen alapul. A játékosok sok pozícióváltással operálnak, ám a pálya szélességében a játékosok viszonylag egyenletesen helyezkednek el, ellentétben a labda oldalára koncentráló aszimmetriával, ami a Real Madrid, a Leverkusen, a Fluminense, vagy időnként a magyar válogatott játékára is jellemző.
