„Aligha lehetne komolyan vehetően vitatni, hogy szakmai szempontból, a taktikai megoldások kifinomultságát, a pályán bemutatott játék minőségét tekintve a futballipar csúcsát ma a Bajnokok Ligája jelenti” – érvelt néhány hónappal ezelőtt egy cikkében Michael Cox, a The Athletic elismert szakírója. Hozzátette ugyanakkor azt is, miszerint emellett “azt is be kell lássuk, hogy a minőség a futballban nem minden. Szükség van a kiszámíthatatlanságra, a kiegyensúlyozott versengés illúziójára is, ez a kettő együtt pedig teljesen más típusú szurkolói élményt hoz létre, mint a klubfutball sorozatai.”
Az Eb történetileg igencsak érdekes-furcsa képződmény. Egy világbajnoksághoz képest – szól a régi fáma – ez valójában gyerekjáték, kismiska, bemelegítés. Futballelméleti axióma, hogy a játék nagy, meghatározó nemzetei a vb-kre hegyezik a formát, ide, ezekre a tornákra építik a keretüket, a két világbajnokság közé beékelődő Európa-bajnokságok pedig csak afféle főpróbák, tesztversenyek az igazán fontos megmérettetés előtt. Nincs ezen mit magyarázni, mondják a futballtudorok, elég csak rápillantani arra, ki mindenki nyert eddig világbajnokságot (ez a legszűkebb futballelit, mindössze nyolc nemzet – Uruguay, Olaszország, Németország, Brazília, Anglia, Argentína, Franciaország, Spanyolország – részvételével), és mellétenni az Eb-győztesek listáját, amelyen a fenti európai országok (mínusz Anglia) neve mellett ott van az oroszoké/szovjeteké, a cseheké, a hollandoké, a dánoké, a görögöké és a portugáloké is.
Az Eb tehát alapvetően a meglepetések tornája, ráadásul az UEFA – reagálva ezzel az utóbbi évtizedben a válogatottak versengését illetően egyre fokozódó európai dominanciára – olyan lebonyolítási forma mellett határozta el magát, amely kifejezetten garancia a szórakoztató, kiszámíthatatlan versengésre. A 24 résztvevős formátum jól reagál a mezőny sűrűségére, ugyanakkor nem ró túlzott jelentőséget a csoportkör meccseire: egy Eb-n, ha valaki elveszíti az első két meccsét, még simán továbbjuthat, ennek köszönhetően pedig viszonylag ritkák a fullasztóan unalmas, kockázatkerülésbe fojtott meccsek a torna első egy-két hetében. Összehasonlításképp: egy vb-n két vereséggel kezdeni egyenlő a szinte tuti biztos kieséssel, tehát a rajton mindenki leginkább nem kikapni próbál. Vonatkozó statisztikai adat: a 2022-es katari világbajnokság 48 csoportmeccse közül 24 a félidőben gól nélküli döntetlenre állt. (Ehhez némi adalék, hogy a történeti minta azt mondja, aki egy meccsen az első gólt kapja, az 80%-os valószínűséggel nem győz.)
Lényeg a lényeg, az Eb kiegyensúlyozott, kiszámíthatatlan harcot ígér. Nincsenek toronymagas esélyesek, nincsenek „játékban” utcahosszal a többiek előtt járó gigászok. Vannak ugyan válogatottak, amelyek jobban el vannak látva tehetségekkel, mint mások – elég csak a minden poszton nettó világklasszisokat felvonultató franciákra, az angolokra, vagy épp a németekre és a portugálokra gondolni –, de szinte mindegyik résztvevő csapatban találni legalább egy-két sztárt, négy-öt ismertebb nevet, öt-tíz olyan játékost, akinek nem ismeretlen a nemzetközi mezőny, a nagy felhajtás, a komoly tét. (Arról meg oktondi redundancia lenne beszélni, hogy a tehetségeloszlás mennyivel egyenletesebb itt, mint a klubfoci topszintjén.)
