A sztárcsapatnak – ha nem nyer, vagy legalább nem éri el a döntőt egy nagy tornán – kevés kifogása lehet. Lehet a balszerencsére mutogatni (átkozott kapufa, tizenegyesek stb.), a játékvezetői döntésekre, egy-egy kulcslehetőség elszalasztására, a sérülésekre.
Ki lehet esni hősiesen, ki lehet esni emelt fővel és ki lehet esni úgy, hogy a szurkolók a legszívesebben elrágnák a bosszúságtól a sáljukat, mert a csapat játékban is messze elmaradt a várakozásoktól. A portugál csapat 2021-es Eb-szereplésének a mottója akár az is lehetne: „Nem az utolsó tíz percben kellett volna futballozni.”
No de melyik volt a legőrjítőbb sztárcsapata az elmúlt harmincegy évnek, vagyis annak az időszaknak, amely még sokak emlékezetében élénken él?
Pragmatizmus és nihil
A világfutball nagy tornáin a romantikát általában a „kiscsapatok” képviselik, amelyek ritkán nyernek. A „romantikus nagyok” szintén ritkán nyernek. Nem nyert az Aranycsapat, nem nyertek a hetvenes évek hollandjai, nem nyertek az 1982-es brazilok. A kivétel az 1970-es brazil válogatott, az egymás után két Európa- és egy világbajnokságon győztes spanyol együttes, illetve talán még a hetvenes évek nagyszerű nyugatnémet csapata, amelyet a hollandok mítosza miatt könnyű alábecsülni. Ezeknél a válogatottaknál teljesen egymásra talált forma és tartalom, futballról vallott nemzeti filozófia és eredmény. A csúcson persze Peléék trónolnak: az 1970-es selecao más csapatoknak szinte megközelíthetetlen státusban van. Megnyerni a világbajnokságot, szemet gyönyörködtető futballal – ennél többet válogatott nem érhet el.
A legtöbb bajnok nem ilyen. Sőt. Még az említett „szupercsapatoknál” is kezet fogott a romantika és pragmatizmus. Kellett, hogy Pelééknél legyen egy Clodoaldo. Az NSZK nagy sikereihez ugyanúgy kellett Berti Vogts, mint Franz Beckenbauer vagy Gerd Müller. A világhódító spanyolok tizenkét, kieséses rendszerű mérkőzésükön gólt sem kaptak (ebből öt 1-0, két 0-0 után megnyert tizenegyespárbaj). Hány mérkőzés volt csúnya ezekből?