A dán edző távozását közvetlenül megelőző esemény a Magyar Kupa-döntő elvesztése volt, amelyről állítható, lassan a rendes éves ügymenet része: a Ferencváros egymás után harmadszor verte a fináléban a győri lányokat. A mostani annyiban tért el az előző kudarcoktól, hogy közben a csapat már a bajnokságban is csak rajta kívülálló tényezők megfelelő alakulásával végezhet az első helyen, azaz húsz év után először nagy valószínűséggel a bajnoki cím és a kupagyőzelem relikviája sem a győri vitrinben csillog majd. Nem maradt más, a nyári szünetig megmaradt hónapok megmentése érdekében a Bajnokok Ligájában kell nagyot dobni, amire a vezetőség nagyobb esélyt látott egy új edzővel.
A döntés mögötti összes tényezőt – így a csapat körüli miliőt, a belső dinamikákat – nem érzékelhetjük kívülről, de az eredmények mellett a játékkal kapcsolatos képünk majdnem teljes lehet. Az ETO a Ferencváros ellen nagy gólkülönbséggel elvesztett bajnoki mérkőzésen és a kupadöntőn kívül története során először kapott ki a Mosonmagyaróvártól, másfél évtized év után meccset vesztett a DVSC ellen és a BL-ben – hazai pályán – a CSM Bucurestivel szemben is.
Ami azonban még fontosabb, és a közeljövővel, azaz a BL idei hajrájával kapcsolatban még kevésbé lehetett megnyugtató, az a játék minősége. Ebben a szezonban rengetegszer tűnt úgy, hogy a legfőbb Ambros Martin-i hagyomány, a stabil védekezés már nem olyan szinten sajátja a csapatnak, ahogyan azt megszokhattuk. A spanyol tréner egyik alapvetése volt az ellenfél beállójátékának megfékezése, amiben a győri csapat vitte is a prímet, ehhez képest ebben az idényben sokszor múlták felül az ellenfelek beállógólokban. Ennek okai a hatos előterében sebezhetőbb védekezés mellett az összehasonlítási alapban, a beállók támadásbeli teljesítményében is keresendők. A dán edző a három nemzetközileg is erős beállója közül gyakran aránytalanul nagy terhet tett Kari Brattsetre. A 2021-es vb legértékesebb játékosa közben decemberben, a világbajnokságon visszacsúszott posztja harmadik számú játékosává a norvég válogatottban, valószínűleg elsősorban a Győrben is tapasztalt gyengébb lövéshatékonysága miatt, Ulrik Kirkelynél viszont alig jutott mellette idő a mostani vb legjobb beállójának, Linn Blohmnak, akit a szezon első felében a szintén nem túlszerepeltetett Yvette Broch is megelőzött.
Ezek persze olyan személyi döntések, amelyek az edző hatáskörébe tartoznak, és ha jön az eredmény, akkor legfeljebb belső feszültséget keltenek, vezetői közbeavatkozást azonban nem feltétlenül igényelnek. Az viszont már más kérdés, és ugyancsak kapcsolatos a beállókkal, hogy Kirkely taktikailag sem lépte meg azt, amit mindenki várt volna tőle. Futballpéldával élve: ha egy klub szerződteti Guardiolát, akkor tudja, hogy labdabirtoklást és dominanciát is vásárolt, és ha a csapat mégis bekkelésre meg néhány húzásból álló ellenakciókra berendezkedve múlja eredményekben is alul a várakozást, mindenki csalódik. Ulrik Kirkely védjegye a 7-6 elleni játék volt az Odense vezetőedzőjeként, ezért joggal gondolhatta az, aki szerződtette, hogy egy olyan együttesénél, amelyben három klasszis beállóval dolgozhat, éles fegyvert önt a rendelkezésre álló anyagból ebbe a védjegyének számító formába. Ezt a játékot csak kétszer mutatta meg a csapat; egyszer a szégyenteljesen elvesztett mosonmagyaróvári nyitányon nagyon is átmenetileg és szemmel láthatóan gyakorlatlanul, egyszer pedig az elvesztett kupadöntő utolsó 2 percében és 40 másodpercében, háromgólos hátrányban, amikor a felálláshoz szükséges támadás és védekezés közötti cserék az amúgy is csekély rendelkezésre álló idő számottevő részét elvitték. Mindezt csak még kínosabbá teszi, hogy mindeközben a csapat idei „állandó” ellenfele, a Debrecen, Szilágyi Zoltán dirigálása mellet többször is ezt a taktikai formációt alkalmazva okozott gondot a győri csapatnak, a BL-ben egyszer meccset is nyerve, a kupa elődöntőjében pedig nagy hátrányból felállva az eszköz segítségével.
