2021 novemberében a francia miniszterelnök, Jean Castex négy sportág szövetségi elnökét fogadta hivatalában: a találkozón részt vett André Giraud (alétika), Jean-Pierre Siutat (kosárlabda), Philippe Bana (kézilabda), valamint Stéphane Nomis (cselgáncs). Az eredeti cél az volt, hogy felmérjék a francia sport helyzetét, és meghatározzák, mi mindent kell még tenniük a 2024-es párizsi olimpiáig hátralévő időben.
A beszélgetés derűsen indult – a miniszterelnök megkapta a tokiói zászlóvivő, a cselgáncsozó Teddy Riner egyik karszalagját –, ám nem sokkal később komorabbra fordult. A résztvevők többsége panaszáradatba kezdett: a koronavírus-járvány miatt egyre kevesebben jelentkeznek tömegsportokra, részben emiatt komoly pénzügyi nehézségekkel kell szembenézniük, és fejvakarást okoz az is, hogy sportszervezetek viszonyrendszerében pontosan ki hol található, kinek meddig tart a felelőssége.
Kérdem én: ki és mit csinál a francia sportban? Mindenki csak találgat
– vetette fel Bana.
Három évvel a párizsi olimpia előtt a helyzet kimondottan aggasztó. Pedig Castex, aki jól ismeri az olimpiai pályázat részleteit, mivel a miniszterelnökség előtt a játékokat előkészítő tárcaközi bizottságot vezette, pontosan látta, milyen hatalmas ambíciókkal vágott bele a francia sport a 2024-es kalandba, mind a szervezési, mind a szervezeti oldalról.
Először is a szervezésről. Párizsba száz év után térnek vissza a játékok, ami jelképes történelmi mérföldkő, csakhogy közben az olimpiáról alkotott nézet is megváltozott: egy korábban alapvetően pacifista indíttatású, jelentős gazdasági hozadékkal járó, az atléták szempontjait szem előtt tartó találkozó egy a csúcsteljesítményt az utolsó cseppig kifacsaró, nemzetstratégiai jelentőségű és megalomán projektek futtatására alkalmas rongyrázássá fajult.
Nem csoda, hogy Párizs a megaváros adottságaival ellentétben egy gazdaságilag és környezetvédelmileg sokkal mérsékeltebb projektet választott. A büdzsében félretett 7,3 millió euró a felét teszi ki az utólag minden idők legdrágább játékainak bizonyult tokiói olimpia költségvetésének, ami annak tudható be, hogy Párizs már jól kiépített infrastruktúrával rendelkezik, és bizonyos versenyszámokat a város szövetét képező történelmi helyszíneken fognak megrendezeni. Néhány példa:
- a megnyitó ünnepségen a nemzetek képviselői nem a központi stadionban, hanem a Szajnán végigvonuló sétahajókon integetnek,
- a triatlon versenyeket szintén a Szajna-parton bonyolítják le,
- az Eiffel-torony mellett lévő Mars-mezőn a strandröplabda és strandfoci kap helyet,
- az országúti kerékpáros mezőny, a Tour de France-hoz hasonlóan, a Diadalívnél és a Champs-Élysées-nél robog majd el,
- a Concorde téren a 3×3-as kosárlabda, a BMX, a breaktánc és a gördeszka lesz,
- az íjászatnak az Invalidusok dómja ad otthont,
- ha már adott a Parc des Princes, a Stade de France és a Roland Garros, akkor a labdarúgás, az atlétika és a tenisz versenyszámainak is megvan a helyszíne,
- és az olyan Párizstól kijjebb eső helyszínek, mint Versailles (lóverseny és öttusa), a marseille-i széljárás (vitorlás) vagy épp a több mint 20 órás repülőútra lévő Tahiti (szörf) is helyet kap a műsorkínálatban.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="576" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Párizs tehát igyekszik jó példát mutatni, csakhogy a vacsorán résztvevő vezetők is egyetértettek abban, hogy a francia sportélet komoly intézményi reformra szorul. Az utolsó drasztikus döntést még azután az 1960-as római olimpia után hozták meg, melyen Franciaország szégyenszemre egyetlen aranyérmet sem szerzett, csakhogy az azóta kialakított szervezeti keretek ma már nem elég korszerűek.
Ennek előmozdítására 2017-ben a sportminiszter – és korábbi olimpiai bajnok női párbajtőrben –, Laura Flessel célul tűzte ki, hogy Franciaországnak 2024-ben 80 érmet kellene nyernie, de legalábbis be kellene kerülnie az öt legtöbb érmet szerző nemzet közé. Ez azt jelenti, hogy az átlagosan 45 érmet szerző Franciaországnak mindössze néhány év alatt meg kellene dupláznia érmei számát. Flessel ehhez segítségül hívta a korábbi többszörös olimpiai-, világ- és Európa-bajnok kézilabdaedzőt, Claude Onestát, aki egykori olimpikonokat tömörítő szakmai agytröszbe szerveződve lefektette, milyen reformokat kellene meglépnie a francia sportnak a dédelgetett álmok eléréséért.
2018 januárjában el is készült egy 33 oldalas tanulmány, melynek sarokpontjai:
- szétválasztani a csúcssportot (haute performance) az élsporttól (haut niveau), ezáltal célzottan támogatni a játékokon éremesélyes sportolókat, még több forrást biztosítani nekik, hogy a teljesítményüket ne hátráltassák megélhetési gondok.
- Átszervezni az intézményi kereteket, ahol létrejönne egy átfogó szervezet a minisztérium, a szövetségek, az akadémiai világ és a magánszektor között.
- Növelni a szövetségek felelősségét, amit az állam teljesítmény-igazgatókon (directeurs de performance) keresztül ellenőrizne.
Javaslata alapján 2019 áprilisában, tehát a játékok előtt öt évvel létrejött a Nemzeti Sportügynökség (Agence de Sport Nationale), amelynek élére Onesta került. A bajok viszont innentől kezdődtek.
Először egy költségvetési nézeteltérés miatt lemondott posztjáról a reformokat elindító Flessel, a helyére érkező Roxana Maracineanu pedig rögtön komoly ellenállásba ütközött, amint megpróbálta a szövetségek munkáját decentralizálni. Maracineanu azt szerette volna, hogy a szövetségek a nagyobb autonómiájuk révén még több erőforrást és szürkeállományt fordítsanak innovációra és fejlesztésre, ám az ellenérdekeltek attól tartottak, hogy az állam el akarja engedni a kezüket, és a szövetségek által csak jóval kisebb bérezést fognak kapni. A tervezet megjelenését munkabeszüntetések követték, Maracineanu pedig visszatette a reformtervet a fiókba.
Olyan sikersportágakban, mint az úszás és az atlétika is csak 1-1 érmet sikerült összehozniuk.
Ha nem kongatják is a vészharangot, de mindenki nyílt titokként kezeli, hogy a kitűzött 80 érem, vagy az Emmanuel Macron köztársasági elnök által is sulykolt „top 5” elérhetetlen cél. Ezért is volt fontos a Jean Castex és a szövetségi elnökök által összehozott találkozó.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="720" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A francia sajtó bennfentesei szerint minden résztvevő egyetértett abban, hogy a reformokkal elkésett a helyi sportvezetés. Ugyan a folyamat már 2017-ben elindult, de 2021 végére még mindig nem nyerte el végleges formáját, ezért annak eredményei legfeljebb csak a 2028-as Los Angeles-i vagy azt követő játékokon lesz majd érezhető.
A másik gond, hogy a Nemzeti Sportügynökséget máig egy képlékeny entitásként látják a francia sport világában. „Létrehoztunk egy gázgyárat, aminek lényegében nincs semmi funkciója – mondta az egyik résztvevő elnök. – Vagyis de, van funkciója: még több pénzt lehet visszacsatornázni egy csomó embernek, csakhogy eredménye nincs, az is biztos.”
Mindemellett a működésben fellelhetők hiányosságok. A résztvevők szerint az ügynökség ugyan koordinációs szándékkal jött létre, de lényegében csak a vállalati vízfejűséget növelte.
Túl sok bizottság és iroda van, nem tiszták a határok. Eddig az innovációs központként működő Sportintézet gond nélkül működött az ügynökség nélkül, ehhez képest ma már sokkal döcögősebb lett a dolog, mert állandóan be kell várni egymást
– fogalmazott az egyik elnök. Onesta reformterve alapján a „csúcssportolók” közé kiválasztottak háromezer eurós vissza nem térítendő juttatást kaptak volna, ám ebből a mai napig egy fillért sem láttak.
A szövetségek megítélésének az sem tett jót, hogy az utóbbi időben több szexuális erőszakkal kapcsolatos botrány tört ki, a többi között a gördeszka-, a labdarúgó-, a lovassport- és a korcsolyaszövetségnél is, igaz, az erre a célra létrehozott bejelentőközpont egy év alatt több mint négyszáz esetet dolgozott fel, ezzel megkezdődött egyfajta tisztulási folyamat.
Egy másik komoly probléma maga Onesta, akit sokan „casting hibaként” emlegetnek. „Itt van egy edző, aki nem sokat dolgozik, és leginkább beszélni akar, vagy legalábbis le akar számolni bizonyos emberekkel” – mondta a névtelenségbe burkolózó résztvevő. Sokan összeférhetetlennek tartják: néhány hónapja például a sportügynökség egyik innovációs megbízottja, a korábbi fedett pályás kerékpáros bajnok Florian Rousseau mindössze pár hónap után önként távozott posztjáról, és lemondásának okaként Onestát nevezte meg.
Úgy tesz, mintha meghallgatna, de amint elfordítod a hátad, egyből megpróbál kinyírni
– mondják róla. Onestától nem állnak távol a médiában elejtett odamondások, és sokan felróják neki a szervezeti tapasztalatlanságát.
Ahogy a top 5-be kerülés álmai egyre inkább szertefoszlanak, az érintettek is átcsomagolják korábbi üzeneteiket. Macron szeptemberben már arról beszélt, hogy az állam „hosszú távra tervez”, és Maracineanu is mintha kicsit átrajzolta volna a függvényeket.
„Ha az érmesek között mi lehetünk az első európai nemzet, az már szuper” – mondta, majd hirtelen a brexitben is meglátta a lehetőséget:
jó, egy kicsit csalok, most kizártam Nagy Britanniát, mert ők már nincsenek az EU-ban.