„Ha győztünk, mindent megengedett. Ha kikaptunk, nemegyszer szétesett az öltöző” – 80 éves Mészöly Kálmán

Felhívott Garaba Imre.

Szeretnék kérni tőled valamit

Egy 82-szeres válogatott futballista, aki még daliás korban, Mészáros „Bubu”, Török Péter, Bálint László, Müller Sándor, Nyilasi Tibor, Détári Lajos, Kiss László, Törőcsik András, Várady Béla, Kiprich József idején lett 82-szeres, nagyjából bármit kérhet, mondtam is kapásból:
– Parancsolj.
– Légy szíves, írj egy cikket.
– Rólad?
– Nem. A Kálmánról.

A magyar futballban volt néhány híres Kálmán, hogy csupán Ihász Kálmánt, Sóvári Kálmánt, Kovács Kálmánt említsem a válogatott törzsgárdistái közül, ám nem kellett kérdeznem, melyik Kálmánról van szó. Az a Kálmánt a magyar futballban évtizedekre visszamenőleg – és gyanítom: dekádokkal előre – lefoglalta Mészöly.

– Mert pénteken nyolcvanéves?
– E miatt jutott az eszembe, de nem ezért. Hanem, mert végigkísérte az életemet.
– Gyerekkorodban Sződön Mészölyt játszottál?
– Azt sem tudtam, hogy ő kicsoda. Ám nyolcéves lehettem, szőke voltam, fejelgettem, mire apukám azt mondta:

Szeretném, ha olyan lennél, mint Mészöly Kálmán

Ebben az a szép, hogy édesapám a Fradinak drukkolt, és a hatvanas években a Ferencváros és a Vasas volt a két legnagyobb rivális: négyszer nyert bajnoki címet az FTC, ugyancsak négyszer a Vasas. A papa mégis a vetélytárstól választott nekem példaképet.

– Az lett?
– De mennyire! Felnézek rá, amióta ismerem.
– Mikor találkoztál vele személyesen először?
– Nyolcvanban, ám hol vagyunk még attól! Tizennégy évesen apukám levitt a III. Kerületi TTVE-hez. Azelőtt sosem jártam Budapesten, úgy éreztem, elveszek a forgatagban. Aztán egyszer csak azt hallom: „Itt a kis Mészöly!” Meg hogy én leszek az utóda. Most már kezdett foglalkoztatni a dolog, utána néztem, ki az a Mészöly, bár rossz futballista nem lehet, gondoltam, ha ennyiszer emlegetik. Megtudtam, mielőtt a Vasashoz került, a Kerületben játszott.
– Téged is hívtak Angyalföldre?
– Előbb Vácra hívtak, onnan meg Kispestre. Az 1979-1980-as évad közben kerültem a Honvédhoz, és huszonöt év után akkor nyert először bajnoki címet a csapat. Tichy Lajos ötvenötben játékosként, nyolcvanban edzőként ünnepelt. Majd beajánlott a válogatottba.
– Mészölynek?
– Majdnem. Dr. Lakat Károly szövetségi kapitányi búcsúmeccsén vehettem fel először a címeres mezt, második válogatottságom alkalmával pedig már Kálmán volt a szakvezető. A csehszlovák–magyar 1-0 és a magyar–skót 3-1 között egy hónap telt el 1980 tavaszán.
– A nyolcvankettő azt bizonyítja, egészen jól beváltál.
– Mészölyi magasságokba nem emelkedtem, nem tartoztam a világ legnagyobbjai közé. De van párhuzam, mert ugyanúgy a megalkuvást nem tűrő játék jellemzett, mint őt, és hozzá hasonlóan tiszteltem a játékostársaimat. Ahogyan ez a nagy vagány beszélt Bundzsákról, Göröcsről, Albertről, Sándor Csikarról, az megragadott. Még inkább lebilincselt, amikor nyolcvanegy vége felé azt mondta:

Most már tegezhetsz

Még ma is nehezen megy, pedig ennek már maholnap negyven éve.
– Nyilván azért volt ilyen engedékeny, mert a válogatott csoportelső lett az akkori vb-selejtezőkön!
– Méghozzá Anglia, Románia, Svájc és Norvégia előtt. A záró meccs a magyar–norvég volt. Felhívott a feleségem Tatán, hogy kellene három jegy. Majd felhívott újra, hogy kell még hat. Nem ragozom: csak Sződről százharminc belépőt kértek.
– Megszerezted mindet?
– Annyit nem tudtam kérni. Már csak azért sem, mert a vásárolható jegyek számát hatvannyolcezerben maximálták. Négy-egyre nyertünk, októberben olyan hangulat uralkodott, akár a majálison. Amúgy is belecsöppentem a jóba. Harmadik válogatott meccsemen, az osztrákok ellen Pelé volt a kezdőrúgó, mert akkor forgatták Pesten a Menekülés a győzelembe című filmet a páratlan brazillal, továbbá az argentin Osvaldo Ardilesszel, a lengyel Kazimierz Deynával, az angol Bobby Moore-ral, a belga Paul van Himsttel, megannyi labdarúgó-világsztárral. Majd nyolcvanegy nyarán a magyar–angolra huszonöt év után hazatért Puskás Ferenc. Azt éreztem, ami egy mai kis srácot akkor fog el, ha Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi közvetlen közelébe kerül. Öcsi bácsi játszott is a vb-selejtezőt megelőző Budapest–Vidék öregfiúkmeccsen.

Már nagy hasa volt, de jobban rúgott, mint Roberto Carlos

(Erről az eseményről így emlékezett meg 2013 októberében a Nemzeti Sport: „Az is Puskás volt, aki Francóval parolázott vagy éppen meghajolt Kádár apró dögei előtt, mint ahogyan azt 1981-ben, a Népstadion dísztribünje felé fordulva tette huszonöt év távollét után, már magyarországi letelepedésének megágyazva.” A „Kádár apró dögei” harmonizál a humánum hetilapja, a Magyar Fórum 2009. októberi cikkével, amelyben Csurka István a „Kádár–Apró–Dögei-söpredéket” emlegette.)

– A vb-n aztán csalódtunk!
– Az Eb-ezüstérmes belgák védhető lövéssel egyenlítettek ellenünk, de a legnagyobb hibát az angol játékvezető követte el, amikor 1-0-s vezetésünknél nem állította ki a Fazekas Lacit letaroló Jean-Marie Pfaff kapust. Ha nyerünk, akkor a középdöntő hármas csoportjában a lengyel és a szovjet csapattal kerülünk szembe, és nem kell elrugaszkodni a földtől, hogy feltegyük: ebből a keleti körből akár a legjobb négy közé is bejuthattunk volna.
– Mészöly tombolt?
– Ha győztünk, mindent megengedett. Ha kikaptunk, nemegyszer szétesett az öltöző. Mindig ilyen volt: ami a szívén, az a száján. Ám azt, aki rosszat mond róla, meg se hallgatom.

Tessék utána csinálni: játékosként és szövetségi kapitányként is vb-n volt.

– Garaba edzőként már nem lesz!
– De tudok még egyezést: Kálmán is játszott, én is futballoztam olyan válogatottban, amelyik legyőzte a brazilokat. Jó, a hatvanhatos 3-1 kicsit értékesebb volt a nyolcvanhatos 3-0-nál, mert azt a vb-n rendezték, ráadásul a kétszeres címvédő állt a túloldalon, és Kálmán gólt is lőtt. De nyolcvanhat se semmi, magyar futballcsapat azóta sem járt világbajnokságon. Jut eszembe, Esterházy Marciék és Hidegkuti Nándorék között egy civil lakott a Római-parton. Egyszer csak azt hallották, hogy a középső ház tulajdonosa kiabál valakivel: „Menjen már, nekem mindkét szomszédom gólt rúgott a braziloknak!”