Eb-döntő előtt: látszik, mivel foghatók, de nyerni nagyon tudnak Mancini olaszai

Roberto Mancini olasz válogatottja csak nyomokban tartalmaz calciót – mármint abban az értelmében, amit sokan (tévesen) az olasz futballal azonosítanak. Ez a bizonyos nyom a Bonucci, Chiellini páros, amelynek tagjai, ha külön-külön nem is tartoznak már az elithez, együtt a Nesta, Cannavaro kettőst idézik (mínusz Don Alessandro királyi eleganciája). Ennyiben emlékeztet a mostani olasz válogatott a cinikus rombolásban utazó, fetrengő-melinázó emlékképre.

Jó reggelt!

Nemcsak az olasz válogatott, hanem már az olasz klubfoci is régen maga mögött hagyta azt a játékot, amivel sokan azonosítják. Mancini például nem pusztán alkalmazza a 4-3-3-as felállást, de még a védekezést hírből sem ismerő szélsőket is felpakol a center két oldalára. Sőt a legerősebb támadófegyvere nem a három csatár, hanem a balhátvédje, aki labdaszerzés után azonnal fellép a szárnyvédő posztjára az ellenfél védelmét terrorizálni.

Mancini válogatottja támadó csapat. Minden a támadásokra van kitalálva, a magas presszingtől a Jorginhón átfolyó átmeneti játékon át a két szélen zajló zavarkeltésig. Az alapjátékban a baloldali overlap Spinazzola és Insigne, a jobb oldalon Barella és Berardi összekapcsolódásával jön létre, és ugyanígy működhet Chiesával és Pessinával.

A tavalyi európai aranycipős, Ciro Immobile két oldalán két nagyszerű rúgótechnikával rendelkező tükörszélső támadja a kaput, az ő középre mozgásuk miatt a széleket a felvágtázó szélsők szállják meg. Ezek az alapvetései a jelenlegi olasz válogatott támadójátékának.

De mi van, ha ellenfél is van?

Az olaszok kiváló teljesítménnyel, teljesen megérdemelten jutottak be az Európa-bajnokság döntőjébe. A csoportkörben Svájc és Törökország 3–0-s legyőzésekor, vagy a belgák elleni negyeddöntőben is egy potenciális Eb-győztest láthattunk, de megvannak az okai annak is, hogy miért szenvedett látványosan Olaszország az osztrákok és a spanyolok elleni meccseken.

Még a világ legjobb csapata számára is létezik rossz matchup.

Vannak ellenfelek, amelyekkel szemben mindig szenvednek, nem azért, mert jobbak náluk, hanem, mondjuk, mert az erősségeik pont kioltják egymást.

Mindenkivel előfordul, hogy a játék olyan képet ölt, ami nem neki kedvez. Ilyenkor mutatkoznak meg az olyan erények, mint a küzdeni tudás, a tiszta fej, illetve a győzelem képessége. Manciniék az osztrákokat hosszabbításban, a spanyolokat 11-esekkel ejtették ki, úgyhogy a fenti erényekkel nincs gond. De hogy lehet, hogy az olaszok két, egymástól ennyire különböző meccshelyzetben, mint az osztrákok és spanyolok elleni, ugyanolyan komforttalanul feszengtek?

Ausztria szervezettsége azt eredményezte, hogy a fogást hasztalan kereső olaszok védőit a kontráik végén gyakran tudták egy az egyben találni. Az osztrákok veszélyesen használták a nagy területeket, saját térfelüket pedig vérrel és verejtékkel őrizték. A spanyolok ezzel szemben megszállták a középpályát, és ráakaszkodtak Jorginhóra, amivel azonnal kinyírták az olaszok labdakihozatalát, sőt tulajdonképpen a passzjátékát is.

Jorginho és Immobile

Némi túlzással kijelenthető, hogy az olaszok azok ellen néznek ki jól, akik akarnak velük focizni, de csak módjával. Van ugyanis két kulcsjátékosuk, akinek levegőre van szüksége a működéshez. Nem túl szerencsés a helyzet, mert mindketten igen rosszul ventillált munkakörnyezetben dolgoznak, egyikük a mélységi irányító, másikuk a center posztján.

Immobile, bár rendkívül sokat fejlődött azóta, hogy a Torinóban igazi kontracsatárként szerzett gólkirályi címet a Serie A-ban, egyáltalán nem klasszikus bójacenter. Ha a védők egy az egybeni átjátszásáról, fejpárbajokról vagy a kapunak háttal birkózásról van szó, átlagos képességű csatár. Immobile az a támadó, aki lemozog, beindul a résbe, olykor egészen a saját térfélig is visszajön, hogy aztán lendületből érkezhessen a kapu elé.

Nem elfelejtve, hogy a csatár olyan, amilyen labdákat kap, Ausztria ellen megették Immobilét a tizenhatoson belül, a spanyolokkal szemben pedig szinte mukkanni sem tudott a szoros őrizet alatt, és a labdákat sem igazán tudta megtartani. Pedig mindkét meccsen kulcsfontosságú lett volna a középcsatár jó teljesítménye.

Jorginho más tészta. A Chelsea registájával kapcsolatban már a belgák elleni negyeddöntő előtt komoly flamek voltak a fórumokon, s ezek konklúziója annyi lett, hogy „ha nem szakad le a lába, Jorginho az olasz válogatott minden meccsén kezdeni fog.”

Mancini persze nem véletlenül ragaszkodik a játékoshoz. A BL-győztes regista fennkölt passzjátéka mellé úgy látja a játékot, mint egy orákulum, és egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik szerint védekezésben haszontalan. Jorginho jelenleg az Eb-mezőny legtöbb labdaszerzésével (meccsenként 3,5) büszkélkedhet Ngolo Kantéval holtversenyben, ami erős pluszt ad hozzá a tornán villantott 93 százalékos passzpontosságához.

A brazil születésű játékost mindenki alapembernek tekintené Mancini helyében, és egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy

ha az olaszok megnyerik az Eb-t, akkor nagyon is számolni kell vele az Aranylabda ügyében.

De van valami, amit Mancini a Jorginhóhoz fűződő erős érzelmei miatt figyelmen kívül hagy.

Amikor Maurizio Sarri oldalán megérkezett a Chelsea-hez, az angol sajtó is elismerően írt Jorginho játékáról, de elég volt néhány hét, hogy óvatosan megpendítsék: nem sok haszna van a pályán, ha éppen nincs a csapatánál a labda.

A spanyolok ellen azt láthattuk, hogy a folyamatosan a nyakán lihegő ellenfelek miatt 15 százalékot esett a passzhatékonysága (az ő szintjén épphogy csak vállalható 78 százalékra), így hiába a rengeteg labdaszerzés, az olaszok játéka nemcsak döcögött, hanem néhol vagdalkozásba torkollott. Jorginho még így is a jobbak közé tartozott, Verratti közepes, Barella kifejezetten rossz meccset hozott le az elődöntőben, de a mélységi irányító sara is volt, hogy az olasz labdakihozatalok egyáltalán nem működtek Spanyolország ellen.

Ebben ludas volt Mancini is, akinek nem igazán jöttek be a cseréi, sőt úgy összekeverte a dolgokat, hogy a rendes játékidő végén a nem különösebben megérdemelt előnyét kétségbeesetten védő csapata egyszer csak 4-5-1-es formációban találta magát úgy, hogy Insigne volt a center.

Spinazzola borzasztóan hiányzik

Szó sincs róla, hogy a két játékoson kellene elverni a port az olaszok akadozó játéka miatt, mert annak sokkal inkább Leonardo Spinazzola súlyos sérülése az oka. Az Allegri által a Juventusnál kipróbált, sőt a Pirlo által az idén is alkalmazott taktika értelmében labdaszerzés Spinazzola előrelépésével háromvédős rendszerre állnak át az olaszok, az AS Roma szárnyvédője pedig nemcsak passzopciót, hanem sebességet és kiváló egy az egy elleni játékot is adott a közösbe.

Az olaszok játékának gondjait ugyanannyira okozta Spinazzola hiánya, mint a fent taglalt problémahalmaz, és bár Emerson nem szállt be rosszul a spanyolok ellen, vagy megsérült, vagy arról van szó, hogy nem bír egy egész meccset végigjátszani. (Más nem nagyon indokolhatta a cseréjét, kivált, mert nincs is másik balhátvéd az olasz keretben; Giovanni Di Lorenzo ment át a bal oldalra Rafael Toloi érkezése után).

Ez a háromvédősre nyíló játék megoldható lenne Spinazzola nélkül is, hiszen a jobb oldalon is nyithatna a védelem, csakhogy az erre egyébként abszolúte alkalmas Alessandro Florenzi már az első meccsen megsérült, és azóta a keretből is kikerült.

Van még tartalék

Az olaszok játékát még nem láttuk csúcsra járatva az Európa-bajnokságon, bár a törökök elleni csoportmeccsen nem jártak messze tőle. A legjobbat még azért nem mutatták meg, mert az eddig látottnál nagyon sokkal több van Nicolo Barellában, aki a bajnok Inter legjobbja volt a klubszezonban, és Marco Verrattiban is, aki pedig sérülésből jött vissza. Ha Jorginho két oldalán feljavul a két középpályás, azzal a Chelsea registája is sokkal jobban néz majd ki, arról nem is beszélve, hogy a csapat játéka is szárnyra kap tőle.

A centerposzt persze továbbra is probléma, teljesen mindegy, hogy Immobile, vagy a hasonló attribútumokkal rendelkező Andrea Belotti kezd-e, és a döntőben az angolok valószínűleg inkább a két szélső megállítására fognak törekedni, amit Chiesa és Insigne szebbnél szebb góljai tesznek erősen indokolt óvintézkedéssé.

Olaszországnak erős, egységes csapata van, amely életkorban és játékminőségben is éppen megfelelő ahhoz, hogy megnyerje az Európa-bajnokságot. Nem mondhatjuk azt, hogy csak akkor nyeri meg a döntőt, ha „az ellenfél akar focizni, de csak módjával”, mert a fent részletezett tényezők mellett az is közös volt az egyébként nagyon is sokféle ellenfélben, hogy mindegyiket megverte Olaszország.

Ha megnyerik a döntőt is, senki nem fogja azt mondani, hogy nem érdemelték meg.