Roberto Mancini olasz válogatottja csak nyomokban tartalmaz calciót – mármint abban az értelmében, amit sokan (tévesen) az olasz futballal azonosítanak. Ez a bizonyos nyom a Bonucci, Chiellini páros, amelynek tagjai, ha külön-külön nem is tartoznak már az elithez, együtt a Nesta, Cannavaro kettőst idézik (mínusz Don Alessandro királyi eleganciája). Ennyiben emlékeztet a mostani olasz válogatott a cinikus rombolásban utazó, fetrengő-melinázó emlékképre.
Jó reggelt!
Nemcsak az olasz válogatott, hanem már az olasz klubfoci is régen maga mögött hagyta azt a játékot, amivel sokan azonosítják. Mancini például nem pusztán alkalmazza a 4-3-3-as felállást, de még a védekezést hírből sem ismerő szélsőket is felpakol a center két oldalára. Sőt a legerősebb támadófegyvere nem a három csatár, hanem a balhátvédje, aki labdaszerzés után azonnal fellép a szárnyvédő posztjára az ellenfél védelmét terrorizálni.
Mancini válogatottja támadó csapat. Minden a támadásokra van kitalálva, a magas presszingtől a Jorginhón átfolyó átmeneti játékon át a két szélen zajló zavarkeltésig. Az alapjátékban a baloldali overlap Spinazzola és Insigne, a jobb oldalon Barella és Berardi összekapcsolódásával jön létre, és ugyanígy működhet Chiesával és Pessinával.
