- A szövetségi kapitányoknak fontos, sőt, nélkülözhetetlen embere.
- A szurkolók néha nem értik, mit keres a kezdőcsapatban.
- Az edző olyan futballistát lát, akire nagy szükség van a csapatjáték működtetéséhez.
- A szurkoló sok alibi passzt, szürke mezőnyjátékot lát, látványos megmozdulást, nagy lövéseket, remek passzokat, gólokat viszont nem.
Természetesen Nagy Ádámról van szó. A Spezia 29 éves középpályása immár a top tízben van a magyar válogatottsági örökranglistán, a Németország elleni, 5–0-s vereséggel végződött Nemzetek Ligája-mérkőzésen érte be Puskás Ferencet (85 válogatottság). Sokan már erre felhördültek, mintha ez szentségtörés lenne, de hát ez csak egy válogatottságszám, és a kétezres években minden korábbinál „könnyebb” (ezt azért tegyük idézőjelbe) magas számot elérni, nem véletlen, hogy az örökranglista elején is többnyire kortárs játékosok vannak.
Időarányosan a válogatottsági rekorder Dzsudzsák Balázsnál is jobban áll, és könnyen elképzelhető, hogy megdönti a 109 mérkőzéses csúcsot.
Ettől függetlenül, amikor a kezdőcsapatban szerepel, a kommentek jelentős része azt kérdezi, miért? Miért van a játékban egy jobbára biztonsági passzokkal operáló játékos, aki nem jelent veszélyt az ellenfél kapujára, nincsenek látványos megmozdulásai, nem tud fizikumával szétcsapni, nincs kiemelkedő rúgótechnikája?
Elintézhetnénk ezt azzal, hogy mert az edzők (a válogatottnál: Bernd Storck, Georges Leekens és Marco Rossi) jobban értenek hozzá, mint akár a kommentelők, akár mi, akik krónikásként (néha kritikusként) kísérjük végig a nemzeti csapat mérkőzéseit. Ez egyrészt hirtelen véget vetne a cikknek, másrészt nem adna magyarázatot arra:
A válasz minden bizonnyal Nagy Ádám szerepkörében és játékstílusában rejlik, valamint abban, hogy erősségeit nehezen lehet lefordítani számokra. De hát, ahogy a magyar labdarúgás tán leghíresebb zongoracipelője, Zakariás József mondta: „Hálátlan poszt a fedezeté.”
