Egész Európában nincsen párja annak, amit a Fradi művel

Utolsó szakaszához érkeztek az UEFA által újraszabott európai kupasorozatok selejtezői. A 36 csapatosra bővített Bajnokok Ligájában a főtáblán ezúttal sem találunk magyar klubot: legutóbb négy éve, a 2020–21-es szezonban a Szerhij Rebrov által vezetett Ferencvárosnak sikerült a kvalifikáció. Ha az utóbbi tizenöt évet vesszük alapul – az UEFA 2009-ben szabta át úgy a selejtezők menetét, hogy több garantált helyet juttatott a topligák 3–4. helyezettjeinek, cserébe az alacsonyabban rangsorolt ligák bajnokai egymás ellen küzdve kvalifikálhatnak –, a helyzet akkor sem sokkal szívderítőbb, hiszen mindössze két alkalommal került föl a magyar bajnok a sorozat főtáblájára.

Csak összehasonlításképp:

ugyanezen az időtávon a horvát Dinamo Zagreb már hetedszer vívta ki a BL-szereplés jogát,

és szintén hét sikeres kvalifikációja van annak a svájci bajnokságnak, amelyet az idei sorozatban a Young Boys képvisel majd a főtáblán. A csehek és a dánok ötször, a görög-skót-belarusz-szerb-ciprusi ötösfogat pedig négyszer delegálta a bajnokát a legjobbak közé, míg a magyar bajnoksághoz hasonlóan két sikeres selejtezősorozata van a financiálisan jóval kevésbé eleresztett szlovén, szlovák vagy éppen román ligának is.

A tavalyi, visszafogottabb selejtezős szereplés után az idei, kibővített létszámú főtáblán a szereplők csaknem 20 százaléka jön Kelet-Közép-Európából. Alanyi jogon lesz ott a főtáblán az ukrán bajnok Sahtar és az osztrák Sturm, és sikeresen vívta meg a selejtezőket a szlovák aranyérmes Slovan, az osztrák bajnoki második Salzburg, valamint a szerb Crvena zvezda és a cseh Sparta Praha is. Vagyis nagy bajban lenne a magyar futball, ha az olimpiai szereplést ünneplő térképhez hasonló vizualizáció ezúttal a BL-szereplő csapatok számával színesítve futna körbe a közösségi médiában,

a környező országok közül ugyanis rajtunk kívül csak a románok és a szlovének nem lesznek érdekeltek a legrangosabb kupasorozat idei küzdelmeiben.

Pénz van, eredmény alig

Hogy értsük a kontextust, vizsgáljuk meg kicsit közelebbről azt, hol tart ma a magyar futball anyagi hátországa európai összevetésben. Ha hihetünk az UEFA által idén tavasszal publikált tanulmánynak – és miért ne hihetnénk –, akkor az NB I. összbevétele a 2022-es üzleti évben mintegy 160 millió euróra (nagyjából 60 milliárd forintra) rúgott. Ez európai léptékben a kontinens tizennyolcadik legbevételképesebb bajnokságává teszi a magyar első osztályt – még úgy is, hogy tudjuk, ezen bevételek elsöprő többsége az állam pénze –, miközben fizetésekben ennél is jobban áll a liga, valahol az első 15 európai bajnokság környékén.

Ehhez képest az eredmények csak meglehetősen visszafogottan csordogálnak. A 2009-es nagy BL-reform óta sem fordult elő egyszer sem, hogy egynél több magyar klub jutott volna be az európai kupasorozatok főtáblájára, és ezen az sem változtatott, amikor az UEFA előbb 48 csapatosra emelte az Európa Liga csoportkörének létszámát, majd létrehozott egy harmadik számú sorozatot is a Konferencia Liga képében. A miheztartás végett: az idei szezonban összesen 21 európai bajnokság ad egynél több résztvevőt az európai kupák alapszakaszába, ezek között

• a topligák (angol, német, spanyol, olasz, francia) mellett
• ott van a holland, a belga, a portugál élvonal, a görög, a török, a svájci és az osztrák első osztály,
• de még a norvég, a dán, a svéd, a lengyel, a skót, a ciprusi, a szerb, valamint a szlovén bajnokság is.

Azaz hiába van anyagilag a kontinens első 15–20 bajnoksága között az NB I, az eredményeken ez a legkevésbé sem látszik.

Miközben a hazai szaksajtó és a futballszakma rendre jelentős előrelépésként értékeli, hogy a Ferencvárosnak köszönhetően immáron évről évre van legalább egy magyar csapat valamelyik európai kupa főtábláján, a valóság azt mutatja:

inkább az lenne otromba és egetrengető kudarc, ha még ez sem sikerülne.

Tavaly például az 54 nevező UEFA-tagország közül (az oroszok nem indíthattak csapatokat, bár jogilag az európai szövetség tagjai) 35-nek jutott el legalább egy reprezentánsa a csoportkörig, az idén pedig ehhez hét olyan liga csatlakozott, amelyik tavaly elbukott a selejtezőkben. Lesz például román, ír, örmény, lett, északír, fehérorosz és walesi csapat is valamelyik főtáblán, ami azt jelenti, hogy az elmúlt két évet vizsgálva mindössze 12 olyan országot találunk, amelynek egyetlen klubja sem került be valamelyik európai kupasorozat alapszakaszába. Ez az összes európai tagszövetség mindössze a 20 százaléka, és jellemzően olyan országokat jelent, amelyek méretüknél és/vagy tradícióiknál fogva nem számítanak számottevő erőnek a kontinens labdarúgásában (Liechtenstein, Luxemburg, Litvánia, Málta, Georgia, Észtország, Észak-Macedónia, Andorra, Albánia, Montenegró, Gibraltár és San Marino).

Kevesebb pénzből jobb a futball a szomszédunkban

Ha a szomszédos és környékbeli országok teljesítményével vetjük össze a magyar bajnokság eredményeit, a kép ennél is lehangolóbb. A cseh bajnokság csapatainak összbevétele például a legutóbbi ismert adatok alapján nem érte el a 100 millió eurót, ehhez képest évről évre több csapatot is delegál az európai kupák főtáblájára – az idén négyet (Sparta, Slavia, Plzen, Mlada Boleslav), miközben az elmúlt öt szezon nemzetközi kupákban nyújtott teljesítménye alapján az európai koefficiens-rangsor kilencedik helyét foglalja el. Ennek is köszönhető, hogy az idén már nemcsak a bajnok Sparta, hanem a tavaly ezüstérmes Slavia Praha is a Bajnokok Ligája selejtezőjében indulhatott el, sőt kevés híja volt, hogy ne üsse el a főtáblára jutástól a francia negyedik Lille csapatát (így viszont az EL alapszakaszában folytathatja, ott, ahol a Fradi is).

A cseh bajnokság bevételeinek 29 százaléka az UEFA-tól érkezik, vagyis a nemzetközi kupákban szereplő csapatok dobják össze, amelyekből egyrészt szezononként mindig több is akad, másrészt fluktuálnak is a klubok: a nagy hármas (Sparta, Slavia, Plzen) mellett az idén a Mladá Boleslav jutott főtáblára (a Paksot a visszavágón 0-0-s első félidőt követően 3-0-ra legyőzve), de az elmúlt években összejött már ez a bravúr a Jablonecnek, a Slovan Liberecnek és a Fastav Zlínnek is.

A szlovákoktól tavaly jutott két csapat főtáblára (Slovan, Spartak Trnava), a lengyelektől tavaly és idén is (Wisla, Jagiellonia), a szlovéneknek (Celje, Olimpija) pedig ebben a szezonban van két sikeres kvalifikációjuk. A szerbeknél szinte már hagyománya van a három csoportkörös csapatnak, úgyhogy az idén jelentős visszaesésnek számít a Partizan korai búcsúja, valamint az, hogy a BL-szereplő Crvena zvezda mellett csak a topolyai TSC lesz ott az európai kupákban. A horvátoknál tavaly és idén is egyedül maradt a Dinamo Zagreb, de amíg egy évvel ezelőtt ez csak a Konferencia Liga csoportkörét – és egyenes kieséses szakaszát – jelentette, addig az idén a szokásokhoz jobban illeszkedve BL-főtáblát. Az osztrákok hozzánk képest abszolút külön kategória, szinte szót sem érdemes vesztegetni rájuk: a két BL-csapatuk mellett a Konferencia Ligában is lesz két együttesük (Rapid, LASK) a főtáblán.

A Fradi unikális modell: ennyi pénzből ennyi légióst sehol máshol nem találsz

Miközben a magyar bajnokság összbevétele a régióban – a jóval tőkeerősebb osztrákokat nem számítva – egyedül a lengyel Ekstraklasával összevethető (miközben meg kell jegyezzük, hogy a lengyel bajnokság első osztályában 18 csapat szerepel, a magyarban pedig 12, azaz arányaiban nézve a miénk a gazdagabb liga), rendre elhangzik érvként, hogy idehaza egyedül a Ferencvárosnál adottak a körülmények a rendszeres európai kupaszerepléshez. Ez szakmai szempontból lehet, hogy igaz, anyagi szempontból viszont biztosan nem – lásd az előző néhány bekezdést. Az viszont holtbiztos, hogy a Fradival külön is illik foglalkozni, kontextusba helyezve azt, hogy mennyi pénzből, mekkora erőforrásokat és hogyan égetve biztosított az állandó nemzetközi kupaszereplés a csapatnál.

Legyünk igazságosak, és vegyük ki a képletből a tíz legpiacképesebb, legtőkeerősebb európai bajnokság képviselőit (az öt topliga mellett ez a holland, a belga, a portugál, a görög és a török első osztályt jelenti), és nézzük csak azt, hogyan viszonyulnak a Fradi lehetőségei a többiekéhez. Két dolog rögtön szemet szúr:

• az egyik, hogy az EL-playoffban szereplő csapatok közül a vizsgált körben a Fradié volt a legértékesebb keret (54,7 millió euró),
• a másik, hogy mindössze egyetlen csapat alkalmaz arányaiban a magyar bajnoknál is több légióst (a ciprusi APOEL).

Mindez azt jelzi: az az üzleti modell, amelyben a Ferencváros az eredményeit eléri – sok légiós, a legjobbak közülük ezen a szinten kifejezetten magas fizetésért cserébe – Európában lényegében nem létezik máshol.

Az APOEL-ben ugyan arányaiban több a külföldi játékos (82,5 százalék), ám a ciprusiak keretének értéke mindössze 15,5 millió euró, azaz ők alapvetően olcsó külföldi játékosokkal dolgoznak, így biztosítják maguknak a rendszeres európai kupaszereplést. Mindenki más több hazai játékost tart a keretében, és erre a magra építve lép ki a nemzetközi piacra, hogy a csapatot légiósokkal megerősítve versenyezzenek a nemzetközi szereplésért.

Csak néhány jellemző példa: a BL-playoffból az Európa Liga csoportkörébe visszaeső norvég Bodo/Glimtnél a keret mindössze negyede légiós, a fizetések nem igazán lépik túl a havi 10 ezer eurós értéket, a keretük összességében kevesebbet ér, mint a Fradié, de mégis ugyanabban a sorozatban szerepelhetnek majd. Az izraeli Maccabi Tel-Aviv 22 millió euró értékű kerettel jutott szintén EL-főtáblára úgy, hogy a légiósaik aránya 16 százalék, de a Viktoria Plzenben (37,5 százalék), vagy a Slavia Prahában (22,6 százalék) sincs megközelítőleg sem annyi légiós, mint amennyit a Ferencváros használ.

Sokkoló, de az azeri Quarabag is nagyobb arányban épít hazai játékosokra (55,6 százalék), mint a Fradi, és ugyanez igaz a Ferencvároshoz hasonló fizetéseket adó Crvena zvezdára és Sparta Prahára (egyaránt 50 százalék) vagy éppen a magyar bajnokhoz képest jóval kisebb költségvetésből gazdálkodó Slovanra (53,6 százalék).

Ami tehát idehaza professzionális klubmenedzsmentnek tűnik – nyilván nem függetlenül attól, mit csinál a többi klub –, az a valóságban irgalmatlan pénzégetés, és olyan volumenű légiósfelhalmozás, ami európai összevetésben is példátlan. A Fradi erre persze azt mondja, hogy hazai játékosokkal nem lenne esélye fölvenni a versenyt a nemzetközi kupákban, ami részben igaz is – már ha elfogadjuk, hogy feltétlenül a BL-szereplés kell legyen a cél, más nem elég –, csakhogy ezzel egyúttal nyilvánvaló szegénységi bizonyítványt állít ki a magyar futballról, amely eszerint tizenévnyi közpénzeső és a kiemelt állami akadémiák finanszírozására, fenntartására eltapsolt tíz- és százmilliárdok után sem képes arra, hogy elég nagy mennyiségben, elég jó minőségű játékost termeljen ki a klubok számára.

Ideje volna végre föltenni a kérdést: mi értelme így az egésznek?

Mennyiben segítik vajon a magyar futballt a kilenc–tíz légióssal a kezdőcsapatában felálló Ferencváros nemzetközi sikerei?

Mennyi pénzt érdemes elégetni vajon az áhított BL-szereplés elérésére, ha ennek eszköze kizárólag az tud lenni, hogy 20–25 ezer eurós fizetések helyett immáron 35–40 ezres bérekért igazol külföldieket a magyar bajnok? Nem volna-e egészségesebb és értelmesebb azt kitűzni célul, amit a környező országokban mindenütt – hogy legyen egyszerre két, három, négy olyan klub, amelyek nagyrészt hazai játékosokkal a keretükben képesek folyamatosan versenyképesek maradni a nemzetközi kupasorozatokban?