Még időre lesz szükség, hogy Pascal Jansen játékelképzelését magas minőségben hozza a Fradi

Az ellentmondásos körülmények között Oroszországba távozó szerb Dejan Stankovic utódját végül Hollandiából választotta ki az FTC vezetősége. A londoni születésű Pascal Jansen egy térdsérülés miatt még utánpótlás játékosként abba kellett hogy hagyja a futballt, noha többek között az AZ Alkmaar vagy az Ajax ificsapatában is megfordult. Az edzői szakmát több holland klubnál, valamint egy rövid ideig az Egyesült Arab Emirátusokban tanulta ki. Kezdetben a PSV Eindhoven különböző utánpótlás-csapatait trenírozta, majd az AZ Alkmaarnál Arne Slot asszisztense is volt, mielőtt 2020 decemberében beugróként vette tőle át az első csapatot.

A középmezőnyben sínylődő csapatot a 2020-21-es szezon végére a dobogó harmadik helyére hozta be, azóta pedig egy ötödik és egy negyedik helyezést ért el a piros-fehérekkel. Idén januárban mégis azonnali hatállyal menesztették a klubtól, miután a csapat simán kiesett a Konferencia Liga csoportköréből, ráadásul a Holland Kupában is megszenvedett egy alacsonyabb osztályú ellenféllel szemben.

Mint az Eredivisie legtöbb csapata, az Alkmaar is alapvetően pozíciós játékot és emberfogás alapú letámadás játszott, legtöbbször 4-2-3-1-es felállásban. A csapat szinte az összes releváns mutatóban (labdabirtoklás, letámadás stb.) stabilan a mezőny negyedik-ötödik helyén volt. Mivel azonban a holland bajnokság legtöbb csapata hasonló játékelképzeléssel rendelkezik, erősebb ellenfelek ellen (pl. PSV, Feyenoord) előfordult, hogy Jansen csapatának gondjai voltak a nyomás alatti építkezéssel, illetve labda nélkül hosszabb periódusokat kellett átvészelniük. Az Alkmaar a tavalyi szezonban olyan játékosokat tudhatott a soraiban, mint a korábbi holland válogatott Jordy Clasie és Bruno Martins Indi, vagy a görög gólfelelős, Vanfelis Pavlidis.

Pascal első két mérkőzése a Ferencváros kispadján a New Saints elleni párharc volt, a walesi csapatot a hazai 5-0-s győzelem után idegenben 2-1-re sikerült elintézni, ezzel magabiztosan hozva a papírformát: a Fradi már huszonöt percnyi játék után 3-0-ra vezetett. A magyar bajnok nemcsak a két szélen tudott eredményesen futballozni Marquinhos és Adama Traoré révén, hanem gyakran a pálya közepén, direkt felpasszokkal is meg tudta játszani Zachariassent és Pesicet.

A dán Midtjylland – ahogy azt a klubtól az elmúlt években megszokhattuk – direktebb, erős letámadásra épülő játékot játszott, gondosan kidolgozott pontrúgásokkal. A Ferencvárosnak ez már a mérkőzés elején is okozott gondokat: hol 4-2-3-1-ben vagy 4-1-4-1-ben, hol 4-4-2-ben próbálták megzavarni. Általában a lengyel középcsatár, Adam Buksa indította a letámadást, hozzá csatlakozott alkalomadtán Sörensen.

Az ellenfél térfelén a Midtjylland gyakran emberfogást alkalmazott: a cél a labdás közvetlen nyomás alá helyezése volt. Ennek érdekében, ha a labda a ferencvárosi szélső védőkhöz került, az ellenfél szélsői általában kiléptek rájuk, míg a visszalépő Maigát az uruguayi középpályás, Emiliano Martínez követte. Az eddigi mérkőzéseken nyugodtan építkező ferencvárosiakat így többször sikerült ívelésre kényszeríteni, sőt negyedóra után egy rossz hazaadásból Buksa vezetést is szerzett, miután a dánok sikeresen szorították egyre hátrébb a labdakihozatalt.

Néhány alkalommal azért sikerült a Fradinak nyomás alatt is kihozni a labdát, leginkább a jobb oldalon, ebben pedig leginkább Makreckisnek volt kulcsszerepe. A lett jobbhátvéd ugyanis gyakran a félterületbe bátran bemozogva, a dán középpályásokat magára csalogatva kapta meg a labdát, Traorével, vagy a visszalépő Zachariassen–Pesic párossal az összjátékot keresve. Ezek a szituációk voltak leginkább képesek dinamizáni a Fradi labdás játékát, ám az ebből kialakuló helyzetek rendre kimaradtak.

Ha ez nem sikerült, akkor a Fradinak gyakran kellett felállt fal ellen futballoznia. Ilyenkor többnyire hat visszalépő játékossal járatták a labdát az építkezés kezdetén, míg Traoré és a nigériai szerzemény, Tosin Kehinde biztosították a szélességet a pálya két oldalán. Idővel Kehinde egyre többet kezdett befelé mozogni, míg a balhátvád Cristian Ramírez a vonal mellett csatlakozott a támadásokhoz. Az ilyenkor jól szervezett 4-4-2-es vagy 4-2-3-1-es dán középső blokkot középen ritkán sikerült átpasszolni, hiába lépett fel Makreckis a jobboldalon egyre többször a félterületben Maiga és Rommens mellé, a bal oldalon pedig a visszazáró Osorio védekezte le viszonylag simán Ramírez felfutásait.

Az ecuadori balhátvéd így hiába ért jóval többet a labdához (62), mint a jobb oldalon Makreckis (46), kevesebb veszélyt jelentett:

míg Makreckisnek kilenc sikeres passza volt a támadó harmadba, az Ramíreznek csak öt, a legtöbb kialakított helyzet pedig szintén két jobb oldalon játszó játékos, Rommens (6) és Traoré (4) nevéhez fűződik. A legtöbb veszélyt így a jobb oldalon a vonal mellett játszó Traoré révén sikerült kialakítani.

Fontos momentum volt, hogy a kapu elé érkező Pesic, Zachariassen, és gyakran még két másik játékos is tudatosan várta a beadásokat, a védők által esetlegesen kikotort labdákra azonnal visszatámadva. A legtöbb, négy kapura lövési kísérlete a ferencvárosi csapatból egyébként a csatár mögött játszó Zachariassennek volt. Ezek a kapu előtt visszaszerzett labdák gyakran eredményeztek lövőhelyzetet, ám a kapu elé betolt védelemmel szemben ezek többnyire alacsony minőségűek voltak. A Fradi tehát hiába birtokolta többet, a játékidő 61 százalékában a labdát, az igazi hatékonyság hiányzott az ellenfél kapuja előtt.

A Ferencváros labda elleni játéka viszonylag jól működött, a 4-2-3-1-es vagy 4-4-2-es felállásban a két elülső ember általában a két belső védőt támadta. Ha a labda visszakerült Olafsson kapushoz, akkor Pesic a pályát hosszában „elfelezve” próbálta sokszor előrevágott labdára kényszeríteni. A dánok négyfős középpályája rugalmasan helyezkedett, a papíron balszélső, török származású Simsir például gyakran mintegy harmadik belső középpályásként lépett vissza elkérni a labdát. Ennek megfelelően a Maiga–Rommens páros egyike, vagy a jobbhátvéd Makreckis is bátran fellépett rá emberfogással. Ráadásul az elöl letámadó Pesic–Zachariassen duó háta mögül a dán középpályások általában nem tudtak kimozogni, így a dánoknak gyakran a két csatárt kellett hosszú indításokkal megjátszani.

A második félidőben Abu Fani és Ben Rhomdane becserélésével két támadóbb szellemű, akár az ellenfél kapuja előtt is használható játékost küldött a pályára Jansen – mindketten gyakran a pálya bal széle felé kimozogva, szabadabb szerepben futballoztak. Továbbra is ritkán sikerült azonban lendületből áttörni a dánok védelmi vonalán, a labdavesztés után esetlegesen fellazuló középpályás szerkezet, valamint a gyakran bizonytalanul mozgó magasra feltolt védelmi vonal újabb gólt eredményezett.

A Ferencváros támadójátéka tehát a minőség helyett inkább a mennyiségről szólt. Bár mindkét csapat viszonylag sok kapura lövéssel próbálkozott, figyelemre méltó, hogy a Fradi felépített támadásból (open play) milyen alacsony xG-mutatót tudott összehozni. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a szögletből kidolgozott helyzetek szintén az alacsony minőségű helyzetekből következtek.

A Jansen-féle Fradi játéka tehát nem működött olyan magabiztosan az első komolyabb megmérettetésen, mint az előző, szerényebb képességű ellenféllel szemben. Bár elméletben Pascal Jansen jól kimunkált játékelképzeléssel rendelkezik, amelyet a magyar közegben szokatlan módon a nyilvánossággal is megosztott, időre lesz szüksége, hogy a rendelkezésre álló keret ezt magas minőségben, kreatív módon elő tudja adni.