„Az FA válaszút előtt áll (…) A keret tele van tehetséges, fiatal játékosokkal, akik négy évre vannak egy hazai pályán befejeződő Európa-bajnokságtól. Olyan keret ez, mely egy sikeres, eltökélt, taktikailag magabiztos, nyitott edzőt kíván. Olyasvalakit, aki érti az angol futballt, bár elképzelhető, hogy nem angol. Az FA szavazhat a megvilágosodásra és a továbbfejlődésre, vagy kinevezheti a szokásosat.”
Kérdés, az újságíró egy Southgate-hez hasonló emberre gondolt-e, de utólag kiderült: a kényszerpályán mozgó FA választása telitalálat volt.
Egészen biztosan nem Gareth Southgate a világ legjobb edzője; de ettől még lehetett remek választás az angol válogatott szövetségi kapitányi posztjára. Muszáj-Herkulesként érkezett, és 102 mérkőzés után távozott – csak Walter Winterbottomnak (139) és Alf Ramsey-nek (113) van több –, két vesztes Eb-döntővel, egy világbajnoki 4. hellyel és egy vb-negyeddöntővel a háta mögött. Egy újabb fájdalmas, döntőbeli vereséggel fejezte be válogatottbeli tevékenységét, és úriemberként lépett le a színről.
Southgate az egyetlen angol szakvezető, aki három nagy válogatott tornán is elődöntőbe juttatta a csapatot, pontátlaga alapján pedig a második legeredményesebb a több meccsen irányító szakvezetők között. Saját árnyékát nem tudta átlépni – lehet, ehhez még több merészség kellett volna döntő pillanatokban? –, de olyan válogatottat rakott össze, amely a legutóbbi négy nagy torna mindegyikén megtartotta tagságát a közvetlen elitben.
Ez pedig nem az angol válogatott megszokott helye. Bár az elvárások – a közönség és a média részéről egyaránt – többnyire hegymagasak, a nemzeti csapat nem tartozik a válogatott futball királykategóriájába, világbajnoki címe ellenére. A már idézett These Football Times-cikkhez visszanyúlva:
A hatvanhatos győzelem volt a csúcspont, és – talán az angol labdarúgás kárára vált ez – a továbbiakban ez lett az elvárás szintje.
Az elvárás még mindig ez, feketén-fehéren olvashatjuk az FA által feladott, nyílttá tett álláshirdetésben. A szövetség a következőket várja el az ideális jelölttől (a megfelelő papírok, vezetői képességek és jó munkakapcsolatok mellett):
- A világ legjobbjai közé kell, hogy vezesse az angol válogatottat, az elvárás egy nagy torna megnyerése.
- Ismerje alaposan az angol futballkultúrát és legyen angliai tapasztalata, Premier League- és/vagy nagy nemzetközi tornákon elért sikere.
- Legyen kiemelkedő tűrőképessége, érezze magát komfortosan egy olyan szerepben, mely folyamatos kritikai össztűznek van kitéve.
- Bizonyított már azzal, hogy pozitív környezetet és kultúrát alakított ki egy csapatnál, mely aztán magas szintű teljesítményt tudott nyújtani.
- Értékvezérelt, magas integritással bír és tisztában van azzal, nemzeti szinten milyen fontos a szövetségi kapitány munkája.
Ritkán látjuk azt, hogy egy nehézsúlyú válogatott nyílt álláshirdetésben keres edzőt, bár az FA ebben is közli, már volt egy belső előválogatás, vannak kiszemeltek. Az angol futball ismeretével kapcsolatos kitétel miatt nem számíthatunk Sven-Göran Erikssonhoz vagy Fabio Capellóhoz hasonló külsős sztáredzőre, akinek egyáltalán nincs szigetországi tapasztalata.
Talán ennél is fontosabb, hogy kultúrateremtő edzőt keres a szövetség. Ha Southgate valamiben igen jó volt, akkor ebben:
Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy csapata minden nagy tornán hosszan menetelt, és legalább öt mérkőzést játszott (Southgate egyedül több sikeres párharcot vívott meg nagy tornák kieséses szakaszában, mint az 1968–2016 között irányító kapitányok együttvéve).
„Büszke angolként életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy játszhattam a válogatottban, majd szövetségi kapitányként irányíthattam is azt. Mindennél többet jelentett ez számomra, és mindent beleadtam. De eljött az ideje a váltásnak, egy új fejezetnek kell íródnia (…) Kiváltság, hogy 102 mérkőzésen vezethettem a játékosokat – mindannyian büszkén viselték a háromoroszlános címert, és mindannyian méltóképp képviselték az országot. A németországi keret tele van ifjú tehetségekkel; meggyőződésem, hogy ők megnyerhetik azt a trófeát, amelyről mindannyian álmodunk” – búcsúzott Southgate, szokott eleganciájával.
A kiemelkedő képességű (és egójú) sztáredzők korszakában ő sokkal inkább tűnt klasszikus közszolgának, a szó legjobb értelmében: vezetett, de ugyanakkor szolgálatnak tekintette nagy felelősséggel járó munkáját. Ahogy a The Players’ Tribune-ben publikált írásában (Dear England) kifejtette:
„Tisztában vagyok azzal, hogy a szavamnak súlya van. Nem miattam, hanem a posztom miatt. Fel kell vállalnom a felelősséget, hogy a tágabb értelemben vett közösség érdekében emeljem fel a hangomat, ugyanúgy, ahogy a játékosaimnak is” – írta, és búcsúüzenete (melyben a labdarúgás pozitív változásokat előidéző erejéről is említést tett) összecseng ezzel.
Ha csak edzőként tekintjük a munkásságát, akkor Southgate pótolható. Egészen biztosan van olyan tréner a piacon, aki szakmailag felülmúlja, olyan is, aki új lendületet tud fecskendezni az Eb-döntős, ám játékban vajmi keveset nyújtó társaságba. Elképzelhető, hogy olyan is akad, aki „Mózes-Southgate” – a The Athleticben Jack Pitt-Brooke említette így – után Józsué lesz, és elvezeti az angol válogatottat az Ígéret Földjére, a végső győzelemig.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1125" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Lesz nála képzettebb jelölt; lesz olyan, aki (vélhetően) jobb csapatjátékot rak össze, aki ki tudja hozni a maximumot a jó korösszetételű, sok sztárt felvonultató keretből. Mert utolsó tornáján ez Southgate-nek már nem sikerült, még ha a győzelem közvetlen közelébe juttatta is csapatát. Ugyanakkor az a közösségteremtő és vezetői képesség, ami Southgate sajátja volt, nem könnyen pótolható.
A legegyértelműbb választás nyilvánvalóan Jürgen Klopp lenne: nincs csapata, a jelenleg aktív edzők legmagasabb kategóriájába tartozik; közösségépítő, ezer fokon égő, a szurkolókat magával ragadó egyéniség, aki érti és szereti az angol labdarúgást. „Csak” épp kimerültsége miatt szünetet tart edzői karrierjében, és az is kérdéses, hogy egyrészt akarna-e válogatotthoz menni (hisz könnyűszerrel találna munkát a topkluboknál), másrészt bizonytalan, hogy az általa preferált, gegenpressingen alapuló játék mennyire menne át a válogatottnál, melyben jóval kevesebb idő van azt begyakorolni.
Az angol edzők – ne feledjük, angol tréner 1991/92 (Howard Wilkinson, Leeds) óta nem nyerte meg az élvonalbeli bajnokságot, a BL-t meg sosem – közül Eddie Howe és Graham Potter neve valószínűleg felvetődik. Howe-t aligha engedné el szívesen szerződéséből a Newcastle United; Potter szabad, ám csúnyán megégett a Chelsea-nél.
A külföldiek közül Mauricio Pochettino jelentős angliai tapasztalattal bír és szabad is, de a Tottenham Hotspurnél eltöltött évei után sem a PSG-nél, sem a Chelsea-nél nem alkotott maradandót – lehet, neki is jól jönne az átlépés a válogatott futballba. Thomas Tuchel szintén topkategóriás edző, van (némi) angliai tapasztalata, de közismerten nem könnyű egyéniség. A Spurst jelenleg irányító, a brit futballban és a válogatott közegben magát egyaránt kiismerő Ange Postecoglou neve is felvetődött, itt ismét az élő szerződés lehet akadály.
A 60 évesnél idősebb edzőket alighanem kihúzhatjuk, a többiek meg vagy kérdéses edzői pedigréjűek (Frank Lampard játékosként legenda, de trénerként…), vagy jó nevek, ám nem edzősködtek még Angliában (Zinédine Zidane, Xavi, Edin Terzic, Massimiliano Allegri, Stefano Pioli, Sergio Conceicao). Az nagy meglepetés lenne, ha rutintalan edző kapna lehetőséget.
Elképzelhető lenne még belső előléptetés is: Lee Carlsley vezeti az U21-eseket, és a válogatott futballban nem ritka, hogy az utánpótlásból kiemelt tréner veszi át az A csapatot.
Lionel Scaloni az argentin U20-asokkal dolgozott, mielőtt világbajnokká tette volna a nagyválogatottat. Az Afrika Kupa-győztes Elefántcsontpartot irányító Emerse Faé (aki torna közben, beugróként került a kispadra) az olimpiai csapat mellett volt. Az, hogy valaki jó szövetségi edző volt, nem jelenti azt automatikusan, hogy az A válogatott élén is jól teljesítene; ám ismeri a közeget, a szervezetet, hozzászokott a válogatott futball eltérő ritmusához, amihez egy klubedzőnek alkalmazkodnia kell.
Az FA augusztus 2. után mondja ki a végső szót – addig nyitva az álláshirdetés, érdeklődők a mannie.neville@thefa.com címre küldhetnek önéletrajzot –, és nyilván mindenki tisztában van vele, hogy ez mennyire fontos döntés. Egy balul elsült választás idő- és presztízsveszteséggel járna, márpedig nagy torna megnyerésére a legjobb esély addig mutatkozik, míg a kulcsemberek közül a 30. évükben járók (Harry Kane, Jordan Pickford, John Stones, Luke Shaw) nem kezdenek hanyatlani, a jelentős létszámú ifjú gárda pedig legjobb éveibe lép. Ez az időablak a következő négy-hat évet jelenti.
A világbajnoki címmel a lécet szinte elérhetetlenül magasra rakó Alf Ramsey utódlása pocsékul sikerült: az 1974-es vb-kvalifikáció kudarcát (ez még Ramsey nevéhez fűződött) két újabb sikertelen selejtezősorozat követte, Anglia csak 1980-as Eb-n tért vissza a nagy tornákra. Az 1990-es vb-elődöntőt kivívó, népszerű Bobby Robson utódlása sem volt az igazi: a kiválasztott Graham Taylor az 1992-es Eb-n nem jutott tovább az angolokkal a csoportkörből, az 1994-es vb-kvalifikációt elszalasztotta;
Southgate tényleg elvitte a válogatottat az Ígéret Földjének határáig, ám – részben saját korlátai miatt – oda nem tudott belépni. Utódjával szemben elvárás, hogy ezt a végső, ám annál nehezebb lépést megtegye a csapat. Mit mondjunk, a mindenkori angol szövetségi kapitány egyébként sem pillekönnyű csomagja most kimondottan nehéznek érződik.