Talán nem volt kérdés, hogy a semleges futballnézők többsége kiért szorít majd inkább a tizenhetedik labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében. A spanyol válogatott ugyanis a torna minden mérkőzését megnyerve, már-már a klubfutball színvonalát idéző technikás, labdabirtoklásra épülő játékkal jutott a döntőbe a kieséses szakaszban Georgia, Németország, majd Franciaország kiejtésével. Az angol válogatott ugyanakkor a rendkívül erős játékoskeret ellenére gyakran minimalista, már-már véletlenszerű játékkal menetelt a fináléig, Szlovákia, Svájc és Hollandia ellen is nehézkesen, hátrányból fordítva.
A spanyol csapat összeállításánál Luis de la Fuentének „csak” a németek ellen megsérült Pedrit kellett ismét nélkülözni. A sárga lapok eltörlésének köszönhetően Unai Simón előtt a védelemben így újra összeállhatott a Carvajal, Le Normand, Laporte, Cucurella négyes. A középpályán Pedri hiányban ismét Olmo lett Rodri és Fabián Ruiz társa, elöl pedig ismét a két fiatal, befelé játszó szélső Nico Williams és Lamine Yamal kapott helyet a középcsatár Morata oldalán.
Gareth Southgate kezdőcsapatában csak a kényszerbalhátvéd Trippier nem volt teljesen egészséges. Pickford előtt így az előző mérkőzésen a szünetben becserélt Shaw került be a védelembe Walker, Stones és Guehi mellé. A többi poszton nem változott a már megszokott kezdő tizenegy: ismét Rice és a unitedes Mainoo volt a két védekező középpályás, a vonalak között pedig Saka, Foden és Bellingham kezdett a legelöl játszó,
Amint azt várni lehetett, a mérkőzés nagy részében az angol válogatott meg sem próbálta labdával túldominálni Rodriékat, hanem átadta a kezdeményezést a rendkívül labdabiztos ellenfélnek. Mindkét játékrészben hatvan százalék felett, összességében pedig 65 százalékban birtokolták a labdát a spanyolok – Angliának a tornán szinte először nem kellett felállt fal ellen futballoznia, ami annak ellenére nem ment neki, hogy az egyénileg is kimagasló játékoskeret nagy része pozíciós játékot játszó klubokból érkezett.
Természetesen az angol támadósor elvileg kontrajátékra is alkalmas lehetne, a nagy kérdés az volt, Gareth Southgate mennyire tolja magasra a védelmi vonalat, és megpróbálja-e már a saját térfélen megzavarni a spanyol labdakihozatalokat. Nos, az angolok nem támadták le egész pályán az ellenfelüket, a választott 4-2-3-1-es védekező alakzat azonban elegendő volt arra, hogy a spanyolokat a kaputól viszonylag távol tartsák:
A kulcs az angol válogatott 4-2-3-1-es letámadása volt a túlsó térfél közepén, amivel kitűnően sikerült letükrözni a spanyolok 4-3-3-as építkezését a saját térfelükön. Mivel Carvajal és Cucurella labdabirtoklásban viszonylag hamar felléptek a félterületben az ellenfél térfelére, így gyakran a két középhátvéd, Le Normand és Laporte kellett, hogy belépjen a játékba. Kane így a pályát hosszában „elfelezve” rögtön meg tudta támadni oldalról a labdát birtokló védőt, szükség esetén pedig Foden is csatlakozhatott hozzá, a felállást így 4-4-2-re alakítva. Ez már az első néhány perc után szükségessé tette, hogy a fazonszabász Rodri egészen a két védő közé lépjen vissza 3 a 2 elleni létszámfölényt kialakítani, így viszont az ellenfél védelmi blokkján belül, a legfontosabb területeken kerültek hátrányba a spanyolok.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1080" width="1920" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A mérkőzés eleje szinte tökéletesen rajzolható a mágnestáblán: Spanyolország 4-3-3-ban hozza ki a labdát a saját térfeléről, Anglia 4-2-3-1-ben védekezik. Kane a labdás középhátvédet szorítja oldalra, hátul a két belső védő Moratara figyel, mindenki más embert fog.
Rodri visszalép a két belső védő közé, Carvajal felfut az oldalvonal mellett. Az angolok első és középső sora között azonban nincs senki, az angoloknak van idejük tolódni, Bellingham visszafelé követi a jobbhátvédet.
Ha sikerült az angol letámadás első vonalait átjátszani, az első félidőben akkor is keveset láthattunk a spanyolok modern, dinamikus szélsőjátékából az angol kapu előtt. Bár Carvajal és Cucurella is legalább a középpályások vonaláig fellépett a támadásokkal, kevesebb beindulással támogatták az alapvonal mentén a két befelé cselező tükörszélső, Williams és Yamal játékát. A szélen így jóval kevesebb 2 az 1 elleni szituációt sikerült kialakítani – annál is inkább, mivel a franciákkal ellentétben az angolok figyeltek arra, hogy mindkét szélső, Bellingham és Saka is mélyen visszajöjjön az ellenfél szélsőhátvédjével, a védekezést átmenetileg akár 4-4-1-1-re alakítva. Williams és Yamal így inkább csak befelé, a folyosókba beinduló Olmo és Ruiz irányába tudott passzolni, ezeket a területeket azonban az angol védekezés kitűnően lezárta.
Cucurella ugyan beindul a félterületben, de így Williamsnek az oldalvonal mellől kell indulnia, a félterület helyett helyett sokkal rosszabb pozícióból kell beadnia. Saka visszazár, így nincs kettő az egy elleni létszámfölény.
Angol labdakihozatalról, támadásépítésről az első félidőben gyakorlatilag nem beszélhettünk: sokat elmond, hogy míg a szünetig bezárólag a spanyol válogatott 149 passzt teljesített az ellenfél térfelén, addig angol oldalon ez összesen 43(!) volt. Bár Southgate csapata kirúgásnál legtöbbször felállt a lapos passzos labdakihozatalokra, minimális kockázatot sem vállalva, az első két-három passz után átrugdosták a spanyolok 4-2-3-1-es vagy 4-1-4-1-es letámadását, a levegőben leginkább Kane, vagy a villámgyors Saka beindulásait keresve.
A legtöbb ilyen próbálkozást azonban a spanyol védők összeszedték, labdával berendezkedni az ellenfél térfelén pedig még elvétve sem sikerült. Az első félidőben az egyetlen angol próbálkozás akcióból Rice blokkolt lövése volt, egy jobb oldali keresztlabda, majd Saka beadása után. Az angolok tehát negyvenöt percig eredményesen nullázták le a spanyol támadójátékot, cserébe azonban a sajátjukat szinte teljesen feladták.
A spanyolok 4-2-3-1-ben letámadnak. Morata a kapust zavarja, aki felíveli a labdát. Bellingham visszafejeli a felfutó Shaw-nak, aki direktben Sakához fordít. A jobbszélső beadásából Rice lövését blokkolják.
A spanyol szakmai stáb azonban észlelte a támadásépítési problémákat az első félidőben, és a szünetben rögtön reagáltak is. Bár sérülés miatt a középpálya alappilérének számító Rodrit le kellett cserélni, a kulcsszerep nem a helyére érkező Zubimendi, hanem a már pályán lévő Fabián Ruiz szerepköre lett. Ő ugyanis a jobb félterületben azonnal elkezdett mintegy második védekező középpályásként visszalépni. Ezzel egyrészt kedvezőbb, átlós passzsávokat sikerült kialakítani a játék folytatásához, másrészt jobbhátvédként Carvajal is feljebb mehetett.
A madridi jobbhátvédnek 85 labdaérintése volt a mérkőzésen, míg a másik oldalt Cucurellának 50, ez is mutatja, mennyivel aktívabb volt a spanyolok jobb oldala. De la Fuentéék a kispadon talán nem is sejtették, a váltás milyen hamar eredményt hoz, ugyanis a befelé cselező Yamal két perc után gólpasszt adott a túloldali szélsőnek – pontosan úgy, ahogy azt a spanyoloktól az eddigi mérkőzések alapján vártuk.
Fabián Ruiz visszalép a védővonalba, így a passzsáv a szélek felé már nincs elnyújtva. Carvajal beindul a vonal mellett, lendületből kaphatja a labdát. A befelé cselező Yamal és a kifelé mozgó Morata óriási lyukat nyit a belső védő és a jobbhátvéd között, ahová Yamal passzolja be a labdát mintaszerűen Nico Williams irányába, 1-0.
A gól után az angol válogatott valamivel feljebb tolta a letámadását, Kane helyére Watkins, a hollandok elleni nyerőember, Mainoo helyére pedig a támadóbb szellemű Palmer érkezett – a felállás így 4-2-3-1 helyett inkább 4-1-4-1-nek volt nevezhető. A magasabbra tolt letámadás többször is ívelésre kényszerítette a spanyol középhátvédeket.
Az angol válogatott hátrányban sem tudott hosszú periódusokra berendezkedni az ellenfél térfelén. Bár a felpasszokat most elvileg eggyel több játékos várta az ellenfél védelmi sorai között, az angolok a legkisebb nyomásra is gyakran íveléssel, vagy elhamarkodott hosszú mélységi passzal próbálkoztak, akkor is, ha lett volna lehetőség megtartani a labdát. Az ellenfél térfelére átérve Shaw ezúttal is felfuthatott az oldalvonal mellé, míg a jobb oldalon Saka biztosított szélességet.
A formához azonban ezúttal sem járult megfelelő tartalom: egy-két egyedi szituációt leszámítva az angolok statikusan, beindulás és keresztmozgás nélkül futballoztak az ellenfél kapuja előtt. Mindennek tetejében Yamal és Williams is egyre mélyebbre, szükség esetén akár ötödik vagy hatodik védőnek zártak vissza a saját alapvonalukig, hogy az angoloknak esélyük se legyen létszámfölényes, beadási szituációkat kialakítani.
Pillanatképek az angolok játékáról. Gyakran akkor is hosszú passzt választottak, ha lett volna lehetőség labdát tartani. Statikus kapu előtti játékukat pedig a visszazáró spanyol szélsők könnyedén levédekezték.
Palmer egyenlítőgólja egy jól időzített kapuskidobás után született. Bár Saka belőtt labdája és Bellingham visszapassza is tudatos megoldás, az egész akció mégis annyira eseti jellegű és ritka volt, hogy nehéz bármilyen előre megfontolt terv részének tekinteni.
Az egyenlítőgól láthatóan megfogta a spanyolokat, Southgate csapata mégis visszább vett a letámadásból, és nem próbálta bevinni a döntő csapást a kissé megzavarodott ellenfélnek. Bár az angol válogatott ismét érezhetően mélyebben védekezett, szerencsétlenségükre ezt nem konzisztensen tették. Elég volt egyetlen alkalommal szétszakadnia a csapatnak, elég volt egyszer nyomás nélkül hagyni a labdást, hogy egy direkt támadás végén Cucurella passzából Oyarzabal berúgja a mindent eldöntő gólt az angol kapuba.
Az angol védelmi alakzat teljesen kettészakad, Dani Olmo vörös szőnyegen cipelheti fel a labdát. A szélen felfutó Cucurellához passzol, aki egy „korai” beadással, a védelem mögé tett labdával rúgat gólt a csereként beállt Oyarzaballal.
A mérkőzés statisztikái is erről tanúskodnak: a spanyol válogatott mind az xG-mutató, mind a kapura lövési statisztikák különböző fajtáiban messze felülmúlta az angolokat. Bár Southgate kezdeti terve jól semlegesítette a spanyolokat, a szünetben történekre már nem sikerült reagálni. Bár az egyenlítőgól a játék képéből nem következett, az angolok erre is túl óvatosan reagáltak, ami az utolsó percekben bekapott góllal végződött.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="730" width="644" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A spanyol válogatott minden mérkőzését megnyerte az idei Európa-bajnokságon, a játék szervezettsége és minősége pedig felülmúlta azt, amit a többi válogatottól láthattunk. Eközben egyénileg is kimagasló teljesítményeket láthattunk – a védekező középpályás Rodri kapta a torna legjobb játékosának járó díjat, de a két fiatal szélső cseleire is sokáig emlékezni fogunk.
Azonban Bellingham, Foden, Saka vagy éppen Kane egyénileg is akkora minőséget képviselnek, hogy olykor szó szerint a semmiből is képesek voltak gólt szerezni. Bár Southgate felfogása szerint a kapott gól elkerülése minimalizálja a kockázatokat, belátható: a győzelemhez matematikailag minimum egyszer az ellenfél kapujába is be kell találni, a tudatos terv nélküli, véletlenekre való spekuláció pedig nem működhet örökké az ellenfél kapuja előtt. Éppen ezért veszélyes az a narratíva, amely az angol válogatottal igazolná az úgynevezett pragmatikus játék létjogosultságát.
Az Európa-bajnokságot tehát 2021 után ismét egy olyan csapat nyerte, amely a játékról hosszú távú, felismerhető elképzeléssel rendelkezik, és azt ellenfeleinél magasabb minőségben valósította meg. Ez a végkifejlet pedig – a játék fejlődésének szempontjából – megnyugtató.