Talán nem volt kérdés, hogy a semleges futballnézők többsége kiért szorít majd inkább a tizenhetedik labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében. A spanyol válogatott ugyanis a torna minden mérkőzését megnyerve, már-már a klubfutball színvonalát idéző technikás, labdabirtoklásra épülő játékkal jutott a döntőbe a kieséses szakaszban Georgia, Németország, majd Franciaország kiejtésével. Az angol válogatott ugyanakkor a rendkívül erős játékoskeret ellenére gyakran minimalista, már-már véletlenszerű játékkal menetelt a fináléig, Szlovákia, Svájc és Hollandia ellen is nehézkesen, hátrányból fordítva.
A spanyol csapat összeállításánál Luis de la Fuentének „csak” a németek ellen megsérült Pedrit kellett ismét nélkülözni. A sárga lapok eltörlésének köszönhetően Unai Simón előtt a védelemben így újra összeállhatott a Carvajal, Le Normand, Laporte, Cucurella négyes. A középpályán Pedri hiányban ismét Olmo lett Rodri és Fabián Ruiz társa, elöl pedig ismét a két fiatal, befelé játszó szélső Nico Williams és Lamine Yamal kapott helyet a középcsatár Morata oldalán.
Gareth Southgate kezdőcsapatában csak a kényszerbalhátvéd Trippier nem volt teljesen egészséges. Pickford előtt így az előző mérkőzésen a szünetben becserélt Shaw került be a védelembe Walker, Stones és Guehi mellé. A többi poszton nem változott a már megszokott kezdő tizenegy: ismét Rice és a unitedes Mainoo volt a két védekező középpályás, a vonalak között pedig Saka, Foden és Bellingham kezdett a legelöl játszó,
Amint azt várni lehetett, a mérkőzés nagy részében az angol válogatott meg sem próbálta labdával túldominálni Rodriékat, hanem átadta a kezdeményezést a rendkívül labdabiztos ellenfélnek. Mindkét játékrészben hatvan százalék felett, összességében pedig 65 százalékban birtokolták a labdát a spanyolok – Angliának a tornán szinte először nem kellett felállt fal ellen futballoznia, ami annak ellenére nem ment neki, hogy az egyénileg is kimagasló játékoskeret nagy része pozíciós játékot játszó klubokból érkezett.
Természetesen az angol támadósor elvileg kontrajátékra is alkalmas lehetne, a nagy kérdés az volt, Gareth Southgate mennyire tolja magasra a védelmi vonalat, és megpróbálja-e már a saját térfélen megzavarni a spanyol labdakihozatalokat. Nos, az angolok nem támadták le egész pályán az ellenfelüket, a választott 4-2-3-1-es védekező alakzat azonban elegendő volt arra, hogy a spanyolokat a kaputól viszonylag távol tartsák:
A kulcs az angol válogatott 4-2-3-1-es letámadása volt a túlsó térfél közepén, amivel kitűnően sikerült letükrözni a spanyolok 4-3-3-as építkezését a saját térfelükön. Mivel Carvajal és Cucurella labdabirtoklásban viszonylag hamar felléptek a félterületben az ellenfél térfelére, így gyakran a két középhátvéd, Le Normand és Laporte kellett, hogy belépjen a játékba. Kane így a pályát hosszában „elfelezve” rögtön meg tudta támadni oldalról a labdát birtokló védőt, szükség esetén pedig Foden is csatlakozhatott hozzá, a felállást így 4-4-2-re alakítva. Ez már az első néhány perc után szükségessé tette, hogy a fazonszabász Rodri egészen a két védő közé lépjen vissza 3 a 2 elleni létszámfölényt kialakítani, így viszont az ellenfél védelmi blokkján belül, a legfontosabb területeken kerültek hátrányba a spanyolok.
A mérkőzés eleje szinte tökéletesen rajzolható a mágnestáblán: Spanyolország 4-3-3-ban hozza ki a labdát a saját térfeléről, Anglia 4-2-3-1-ben védekezik. Kane a labdás középhátvédet szorítja oldalra, hátul a két belső védő Moratara figyel, mindenki más embert fog.
Rodri visszalép a két belső védő közé, Carvajal felfut az oldalvonal mellett. Az angolok első és középső sora között azonban nincs senki, az angoloknak van idejük tolódni, Bellingham visszafelé követi a jobbhátvédet.
Ha sikerült az angol letámadás első vonalait átjátszani, az első félidőben akkor is keveset láthattunk a spanyolok modern, dinamikus szélsőjátékából az angol kapu előtt. Bár Carvajal és Cucurella is legalább a középpályások vonaláig fellépett a támadásokkal, kevesebb beindulással támogatták az alapvonal mentén a két befelé cselező tükörszélső, Williams és Yamal játékát. A szélen így jóval kevesebb 2 az 1 elleni szituációt sikerült kialakítani – annál is inkább, mivel a franciákkal ellentétben az angolok figyeltek arra, hogy mindkét szélső, Bellingham és Saka is mélyen visszajöjjön az ellenfél szélsőhátvédjével, a védekezést átmenetileg akár 4-4-1-1-re alakítva. Williams és Yamal így inkább csak befelé, a folyosókba beinduló Olmo és Ruiz irányába tudott passzolni, ezeket a területeket azonban az angol védekezés kitűnően lezárta.
Cucurella ugyan beindul a félterületben, de így Williamsnek az oldalvonal mellől kell indulnia, a félterület helyett helyett sokkal rosszabb pozícióból kell beadnia. Saka visszazár, így nincs kettő az egy elleni létszámfölény.
Angol labdakihozatalról, támadásépítésről az első félidőben gyakorlatilag nem beszélhettünk: sokat elmond, hogy míg a szünetig bezárólag a spanyol válogatott 149 passzt teljesített az ellenfél térfelén, addig angol oldalon ez összesen 43(!) volt. Bár Southgate csapata kirúgásnál legtöbbször felállt a lapos passzos labdakihozatalokra, minimális kockázatot sem vállalva, az első két-három passz után átrugdosták a spanyolok 4-2-3-1-es vagy 4-1-4-1-es letámadását, a levegőben leginkább Kane, vagy a villámgyors Saka beindulásait keresve.
