A világ „legunalmasabb” klasszisa egyre közelebb jut ahhoz, hogy komolyan számításba jöjjön az Aranylabda-szavazáson. Persze a voksolás történelmi viszonylatban is nagyon erősen a támadójátékosok felé billen, és egy védekező középpályásnak általában annyi az esélye a győzelemre, mint a napon felejtett fagyinak hőhullám idején. De ha Spanyolország megnyeri az Európa-bajnokságot, akkor azért minimum el kellene gondolkodni azon: Rodri megérdemelné a díjat.
Vannak olyan futballisták, akiknek nem a jelenléte, hanem a hiánya tűnik fel a legjobban. Rodri egészen biztosan ilyen. A néző azt látja csak, hogy valahogy mindig megjátszható; valahogy mindig kipasszolja a labdát jó helyre, ha letámadják. Szerel és akciókat állít meg, egyszerű, sallangmentes átadásaival fontos szerepet játszik a labdajáratásban, néha lő egy-egy kulcsfontosságú gólt, de látványosnak nem mondható a játéka. Ha kivennék a csapatból, akkor viszont hirtelen óriási űr keletkezne.
„A világ legintelligensebb futballistája a pályán. MINDIG jó döntést hoz. Micsoda játékos…! Egy lépéssel a többiek előtt jár, tudja, mikor kell közbeavatkoznia, tudja, mikor kell szabálytalankodnia, tudja, mikor kell lenyugtatni a spanyol csapat játékát” – méltatta a spanyol–francia elődöntő után a Marca.
Pedig még – magához képest – Rodrinak annyira kiemelkedő mérkőzése sem volt. Akciósikeressége (73%) és párharcmutatója (38%) is elmaradt a szokottól, viszont a labda szokás szerint olyan biztonságban volt nála, mint egy svájci széfben. Csupán három rossz átadása volt a mérkőzésen; az olaszok, németek és franciák elleni rangadókon pedig együttvéve csak nyolc! Az tipikusan „rodris”, hogy a három rosszból kettő előreirányuló passz (egy kivágott labda, egy rosszul belöbbölt átadás a tornán szintén kiemelkedően futballozó Fabián Ruiznak), oldal- vagy hátrapasszoknál viszont szinte véletlenül sem hibázott. Egyetlen alkalom volt, hogy rossz megoldásba kényszerítette bele N’Golo Kanté és Ousmane Dembélé agresszív visszatámadása, de abból is csak egy francia bedobás lett.
