Így nézett ki a mágnestáblán a két Eb-elődöntő

Spanyolország–Franciaország

A közvélemény a két mérkőzés közül talán az elsőt várta jobban, hiszen a spanyol válogatott a mezőny talán leglátványosabb támadójátékát mutatta az eddig meglehetősen fékezett habzású tornán, a sok labdabirtoklás mellett a dinamikus szélsőjátékra is építve. A franciák ezalatt tulajdonképpen akciógól nélkül sétáltak el az elődöntőig, és hiába az olykor ígéretesnek tűnő aszimmetrikus baloldali játék, a rengeteg kapura lövést nem sikerült hatékonyan gólra váltaniuk.

A hazai kezdőcsapat összeállításakor leginkább a védelem miatt fájhatott Luis de la Fuente feje, hiszen eltiltás miatt sem Carvajal, sem Le Normand nem állt rendelkezésre. Unai Simón előtt így a veterán Jesús Navas és a fregoliember Nacho kapott helyet Laporte és Cucurella mellett. A középpályán szintén vezéráldozatot kellett pótolniuk a spanyoloknak: a németek ellen megsérült Pedri helyett így Dani Olmo került be Rodri és Fabián Ruiz mellé.

Elöl pedig ezúttal is a két villámléptű szélső, Lamine Yamal és Nico Williams támogatta a középcsatár Morata játékát a 4-3-3 helyett most inkább 4-2-3-1-re hajazó szisztémában.

A franciák kezdőcsapatában nem kellett hiányzókkal számolni, sokkal inkább az volt a kérdés, milyen profilokat illeszt egymás mellé Deschamps az eddigi egyértelműen legerősebb ellenféllel szemben.

A védelemben Maignan előtt maradt a már összeszokott Koundé, Upamecano, Saliba, Hernández négyes, a középpályán viszont Kanté és Tchouaméni mellett meglepetésre Rabiot jelöltetett a kezdőcsapatba. Elöl a két szélső, Dembélé és Mbappé mellett Kolo Muani lett a középcsatár. Ez azt jelentette, hogy a felállás az időnként előhúzott 4-4-2-es rombuszalakzat helyett inkább egy klasszikusabb 4-3-3 lett, és hogy a franciák Griezmann-nal a kispadon kezdték meg az elődöntőt.

A francia válogatott, ahogy azt várni lehetett, csak a játékidő 42 százalékában birtokolta a labdát. A spanyol válogatott csak néhány alkalommal támadta le magasan Deschamps csapatának labdakihozatalait, ilyenkor általában Olmo csatlakozott Moratához a letámadás első vonalában, Rodri pedig a védekező középpályás pozíciójából viszonylag magasan kilépve presszingelte a visszalépő Kanté vagy Tchouaméni egyikét, a felállást ezáltal mintegy 4-1-3-2-es rombusszá alakítva. Tchouaméni azonban – ahogy azt a Real Madridban is láthatjuk tőle – a letámadásra válaszul egyre gyakrabban lépett vissza a két belső védő közé.

Bár középen viszonylag kevés progresszív passzopciójuk akadt a franciáknak – Rabiot mozgott eseti jelleggel eggyel feljebb, a védővonalak közé – a széleket erőltetve a francia támadások elég veszélyesnek bizonyultak ahhoz, hogy Moratáék visszább vegyenek a letámadásból, és az első félidő nagyobb részében egy klasszikusabb, 4-4-2-es középső blokkban várják az ellenfelet.

A francia válogatott labdával is sokkal veszélyesebben tudott futballozni, mint az előző mérkőzéseken. Ehhez az ellenfelek harcmodora is nagyban hozzájárult:

míg a csoportkörben, vagy a belgák és a portugálok elleni mérkőzésen Deschamps csapatának gyakran kellett hosszú periódusokon keresztül járatnia a labdát egy viszonylag passzívan védekező ellenféllel szemben, addig a türelmes passzolgatást ezen a mérkőzésen a legtöbbször sikerült zárójelbe tenni.

A legveszélyesebb szituációk a labdaszerzést követő kontralehetőségekből, vagy a direkt passzos labdakihozatalt követő gyors forgatásokból alakultak ki. Deschamps sokat profitált abból, hogy a pálya mindkét oldalán jól cselező, valódi szélsőt jelölt a kezdőbe: egy-egy gyors keresztlabdával Mbappé és Dembélé is a spanyolok utolsó vonalára vezethette a labdát, miközben szükség esetén – a spanyolokhoz hasonlóan – a mellettük játszó szélsőhátvéd vehette át a helyüket. A klasszikus kilencest játszó Kolo Muani is jó választásnak bizpnyult, hiszen a befelé cselező Mbappé beadásából fejjel már a 8. percben megszerezte a vezetést.

Francia labdabirtoklás, spanyol védekezés az első félidőben.

A gól után a franciák meg sem próbálták magasan letámadni a labdával rendkívül magabiztos spanyolokat, hanem, amint azt Deschamps-tól nagy meccseken megszokhattuk, az idő nagy részében középső blokkban várták az ellenfelet. A belső középpályások szükség esetén akár emberfogással is követhették az ellenfelüket, miközben Dembélé jobb oldalt kissé mélyebbre zárt vissza, mint a balon a kontrákra tartogatott Mbappé.

A spanyol válogatott a megszokott, attraktív, labdabirtoklásra épülő játékot játszotta, különösen az első félidőben. Általában mindkét szélsővédő, Navas és Cucurella is fellépett az ellenfél térfelére a félterületben, a két belső védő pedig a labdával bátran belépve csalogathatta ki a franciák középső sorát, miközben Ruiz és Olmo leginkább a vonalak között helyezkedve várták a labdát.

Technikás középső játékosaiknak köszönhetően a spanyolok gyakran sikeresen játszották át az ellenfél első két sorát.

A középen megindított labdakihozatalokat azonban gyakran a széleken fejezték be, ekkor a szélső játékosok szereposztása kicsit megváltozott. A két, egy az egy elleni játékban rendkívül erős szélső, Williams és Yamal ugyanis tükörszélsőként, befelé cselezve próbált lövőhelyzetet kialakítani. Ilyenkor az oldalukon játszó, addig a félterületben helyezkedő szélsővédő az oldalvonal mellett mögékerülést hajtott végre, a két szélső pedig az erősebb lábával a kapu felé játszva, kedvezőbb szögből kereshette a lövést vagy a beadást. Különösen a spanyolok jobb oldala remekelt az első félidőben: Yamal befelé cselezve csodagólt lőtt a felső sarokba, Olmo pedig szintén a jobb félterületbe beindulva fordította meg az eredményt néhány perccel később.

Spanyol labdabirtoklás, francia védekezés az első félidőben.

Mintegy hatvan perc után Deschamps hármas cserére szánta el magát és szerkezetileg is váltott: Rabiot helyére Griezmann érkezett, a franciák pedig 4-2-3-1-ben folytatták. Kanté helyére a nyomástűrőbb Camavinga érkezett, Mbappé pedig Kolo Muani helyét foglalta el, átadva a bal oldalt a párizsi felfedezett Barcolának.

A franciák papíron nem sokat, ám jóval hosszabb periódusokra kezdték birtokolni a labdát, a spanyol válogatott pedig az idő haladtával egyre mélyebben kellett, hogy védekezzen. Griezmannék így gyakran már nem négy-öt, hanem hat játékossal az első vonalban rohamoztak, Yamal és Williams pedig egyre mélyebben segítettek vissza a védekezésbe. Ennek ellenére a franciák egy-két beadáson kívül nem sok veszélyes helyzetet tudtak kialakítani.

Francia labdabirtoklás, spanyol védekezés a második félidőben.

A második félidőben a spanyol válogatott papíron még többet (61 százalék) birtokolta a labdát, ám mindössze egyetlen alkalommal lőtt kapura (0.02-es xG-mutató). A spanyolok ebben a felvonásban egyre többször vették elő a többi csapattól is látott, és idén nyáron gyakran kárhoztatott passzív labdabirtoklást. Az alkalmazott szerkezett hasonló volt, mint az első félidőben és a több védőt átjátszó bátor, kemény felpasszok sem hiányoztak, ám az ellenfél kapuja elé érve Yamalék egyre többször lassították le szándékosan a tempót, inkább visszafelé járatva a labdát.

Meglepő volt azonban, hogy ez a fajta labdázgatás mennyire összezavarta a francia válogatottat,

akik – immár 4-2-3-1-ben védekezve – érdekes módon hátrányban, a mérkőzés vége felé sem támadtak le elég agresszívan, így az egész spanyol csapat továbbra is viszonylag magasan az ellenfél térfelén tudott berendezkedni.

A látvány már meg sem közelítette az első félidő parádés játékát, ám tökéletesen elegendő volt az ellenfél kizökkentésére és az eredmény megőrzésére. Deschamps csak az utolsó tíz percben tudott változtatni, amikor a veterán Giroud behozatalával immár két csatárra váltott, ám ekkor a spanyolok már a labdakihozatalt sem erőltették, és végül megnyerték a mérkőzést.

Spanyol labdabirtoklás, francia védekezés a második félidőben.

Hollandia–Anglia

A második elődöntőn a Romániát és Törökországot kiejtő hollandok fogadták a Szlovákia és Svájc ellen is megszenvedő angolokat. A Ronald Koeman vezette narancsosok aránylag izgalmas mérkőzéseket játszottak, bár a viszonylag gólerős támadójáték meglehetősen szellős védekezéssel járt együtt. Koeman kezdőcsapatában Verbruggen előtt ezúttal is Dumfries, De Vrij, Van Dijk és Aké négyese kezdett a védelemben, a középpályán a milánói Reijnders és az eindhoveni Schouten mellett a legnagyobb ígéret, Xavi Simons kezdett.

Elöl pedig Gakpo és Depay társa Bergwijn helyett ezúttal Malen lett. Az angoloknál Southgate megmaradt az előző mérkőzéseken bevetett kezdőcsapatnál: Pickford előtt ezúttal is Walker, Stones, Guehi és Trippier alkotta a hátsó sort, előttük Rice és Mainoo párosa őrjáratozott, elöl pedig Saka, Foden és Bellingham kapott helye ta legelöl játszó Kane mögött.

Az első tíz-tizenöt percet a hollandok kezdték ígéretesebben. Ekkor még több alkalommal is sikerült átjátszaniuk az angol letámadást, és egy ilyen gyors áttörés révén a nyolcadik percben Xavi Simons a vezetést is megszerezte egy kitűnő távoli lövéssel.

Az angolok általában egy hibrid 4-3-3 és 5-2-3 közti felállásban támadtak le, ahol Bellingham, Foden és Kane alkotta az első vonalat, Saka pedig egy sorral hátrébb, a két belső középpályáshoz csatlakozott.

Ezzel egyrészt le tudta zárni a középen, veszélyesebb pozícióban játszó Reijnderst, másrészt könnyebben tudott ötödik védőként visszazárni, ha a hollandok átjátszották a letámadást. Ez utóbbi ugyanis a mérkőzés elején többször is sikerült, igaz, a hollandok szándékosan nem Saka oldalán, hanem a saját jobb oldalukon próbálták kihozni a labdát. Ekkor a jobb belső védő, De Vrij a centrum helyett általában a jobb oldali félterületben kapta meg a labdát, ahonnan egy-egy direkt passzal egyből át lehetett játszani a letámadást, illetve labdavesztés esetén azonnal visszaszerezni a labdát.

Ebben segített Xavi Simons vonalak közötti rendkívül veszélyes játéka, valamint az eredendően középcsatár Malen is a jobb oldalon kezdett, így veszélyesen tudta megfutni a balhétvéd és a bal belső védő közötti területeket, miközben a gyakran hamis kilencesként visszalépő Depay lekötötte a védőket. Simons távoli gólja is egy meredek passz után visszaszerzett labdából született. Néhány percre rá azonban Dumfries egy vitatható szituációban a VAR szerint szabálytalankodott Kane-el szemben, a megítélt büntetőből pedig a sértett hamar egyenlített.

Holland labdabirtoklás, angol védekezés az első félidőben.

Az első negyvenöt perc angol szempontból az egész torna legjobb félidejét hozta, de jócskán kellett ehhez az ellenfél segítsége is. Ronald Koeman csapata ugyanis a holland hagyományoknak megfelelően nemcsak az ellenfél térfelén, hanem gyakran a saját térfélen is erős emberfogással védekezett. A 4-2-3-1-ben vagy 4-3-3-ban védekező narancsosok közül így Gakpo és a kilépő Xavi Simons ügyelt a leggyakrabban a Rice–Mainoo párosra, míg a szélen Gakpo és Malen Walkerre és Trippierre kellett, hogy kilépjen.

Az esetleges hátsó labdajáratásra kilépő hollandok között azonban széltében és hosszában is óriási területek maradtak, amelyeket az angol válogatott több alkalommal is sikeresen be tudott játszani.

Ha pedig az áttörés nem is sikerült első szándékból, az emberező holland válogatott labda nélkül nagyon mélyen a saját kapuja elé szorult vissza, így esély sem maradt arra, hogy a szokásosnál bátrabban futballozó angolok mögött kontrákat vezessen.

Az angol válogatott ráadásul láthatóan készült a holland emberfogásos védekezés gyengeségeire, és ötletes mozgásokkal sikerült átjátszania azt. Az egyenlítő gól után Southgate csapata egyre bátrabban futballozott, az egész torna eddigi legjobb félidejét produkálta a labdával. Stones és Guehi nyomás hiányában többször is bátran léphetett be a labdával, a sokat mozgó Rice és Mainoo pedig középen vitte el az emberfogó hollandokat, így visszalépve Kane is gyakran labdához tudott jutni.

A legveszélyesebb szituációkat azonban a széleken alakították ki az angolok: a jobb oldalon Walker a korábbinál sokkal többet csatlakozhatott a támadásokhoz, miközben Saka befelé mozogva keltett zavart a holland alakzatban. Ha pedig az angolok a bal oldalon próbálkoztak, akkor a félterületben játszó Foden mellett Bellingham is gyakran ezen az oldalon tűnt fel. Ez a túltöltés – hasonlóan Saka bemozgásaihoz a másik oldalon – teljes káoszt okozott a hollandok számára, hiszen az angolok állandó létszámfölényben voltak, nem volt egyértelmű, melyik védőnek kit kellene követnie.

Angol labdabirtoklás, holland védekezés az első félidőben.

Depay sérülése paradox módon jól jött a hollandoknak, hiszen a helyére nem egy másik támadó, hanem az eredendően belső középpályás, az eindhoveni Veerman érkezett. A jobbszélről induló Malent pedig a szünetben a vérbeli erőcsatár, Weghorst váltotta, így a hollandok egy aszimmetrikus, 4-3-3 és 4-4-2-es rombuszalakzat közti felállásra váltottak. Ez azonban egyszeriben megoldotta a problémáikat, hiszen Veerman immár nem az ellenfél szélső játékosaira figyelt, hanem a középpálya közepén védekezett. Az angol létszámfölény ezzel megszűnt, a második félidőben a holland válogatott sokkal jobban lezárta a pálya közepét.

A labdát is valamivel hosszabb periódusokra birtokolta Koeman csapata – az első félidei 37 helyett immár 46 százalékban – ám hiába rendezkedtek be többet az ellenfél térfelén, visszaköszöntek a felállt fal ellen korábban is látott statikus, ötlettelen támadások.

Az angolok eközben sokkal inkább visszaálltak a korábban megszokott biztonságos labdabirtoklásra – Walker immár jóval kevesebbet léphetett fel, a Trippier helyére behozott ballábas Shaw sem nagyon futott le az alapvonalig, és az első félidőben lubickoló belső embereknek is sokkal mélyebbre kellett visszalépniük labdáért. A nyerőember végül a Kane helyett behozott Watkins lett, aki Kane helyére beszállva, De Vrijről gyönyörűen lefordulva lőtte be a győztes gólt a mérkőzés 91. percében.

Holland labdabirtoklás, angol védekezés a második félidőben.

Angol labdabirtoklás, holland védekezés a második félidőben.

A döntőben tehát Spanyolország és Anglia válogatottja találkozik majd egymással. Az angolok számára a három éve elveszített döntő után most újabb esély nyílik arra, hogy 1966 után végre válogatott tornát nyerjenek, míg a spanyolok negyedszer ülhetnek fel Európa tetejére. Southgate csapatának elvileg kényelmes lehet, hogy a torna során először nem kell egyértelműen dominálni a labdabirtoklást, ám meg kell mutatniuk, hogy a gyors támadásokból ez az emberanyag valóban veszélyes tud-e lenni.

Ha azonban a spanyolok fenn tudják tartani az eddig mutatott magas színvonalú labdabirtoklást, akkor inkább ők tekinthetőek a döntő esélyesének.

Spanyolország és Anglia vasárnap este 21 órakor találkozik a berlini Olympiastadion gyepén.