A világ, belevasbetonosodva a maga meseszintre egyszerűsített futballvilágképébe, nem vette ugyan észre, hogy a YouTube-fociforradalmár, aki a dühöngőben, edzésen vagy a poros udvaron, utcán az ellesett cseleket gyakorló gyerekek fantáziáját uralja, nem a hatalmasra fújt ellenpontok, Cristiano Ronaldo és Messi, hanem Neymar.
Az Európa-bajnokság legjobban várt meccse jelenleg biztosan a Spanyolország-Németország találkozó. Nem véletlenül, hiszen ez a két csapat játszotta eddig a leglátványosabb futballt. Mindkét együttes a hagyományaitól valamelyest eltérő produkcióval rukkol elő, a spanyolok a guardiolizmus feltűnése óta ismert örökös passzolgatással, kevés egy-eggyel tervezett felfogásukat változtatták meg, ha tetszik, azzal hagytak fel, és csöpögtetnek több improvizált örömöt a villanyfényes estékbe; a németek játékában is lényegesen megnőtt a kreativitás jelentősége, mint azt a „nagy küzdőnek” elkönyvelt, gyakran a fizikai dominanciával és perfekcionizmussal azonosított Nationalelftől megszokhattuk.
Ehhez játékosok kellenek, olyanok, akikért megéri újítani, akiknek a tehetsége érdemes bevált, vagy legalábbis a megszokás biztonságát nyújtó szisztémák feladására. Tudjuk a neveket. A spanyolok vibrálásának epicentruma a két fiatal szélső, Nico Williams és Lamine Yamal. Trükkjeikből és bokamozdulataikból terjed a változás hulláma, amely izgalmasabbá és élvezetesebbé teszi csapatuk fellépését, útjukat rossz felé forduló, a labdát hiába kereső, erejüktől hirtelen megfosztott, összetöpörödött védők övezik. A németek első számú főszereplője Jamal Musiala, akinek képességei régóta ismertek, de először mutatkoznak meg mély tónusú színekben a futball ennyire frekventált tárlatán.
