Így lett Gareth Southgate ünnepelt kapitányból közellenség

Bár Anglia Szlovákia ellen játszott vasárnap Európa-bajnoki nyolcaddöntőt, a brit sajtóban a legtöbbet emlegetett ország Izland volt. Az északi szigetország ugyanis szimbólum, amióta nyolc évvel ezelőtt Roy Hodgson vezetésével Anglia egy minden szempontból katasztrofális mérkőzésen kiesett a nyolcaddöntőben a jóval esélytelenebb izlandi csapat ellen. Azon a mérkőzésen az angol játékosok tanácstalan és riadt benyomást keltettek, szétesően és elképzelés nélkül játszottak, és erejükből csak vérszegény távoli próbálkozásokra és ötlettelenül felívelt labdákra futotta – akárcsak a Szlovákia elleni meccsen. Az angol kapitány, Gareth Southgate megkövülten figyelte az eseményeket a kispadról, így végül azt is, hogy nem jutott az izlandi fiaskó után menesztett Hodgson sorsára, amit annak köszönhet, hogy elődjével ellentétben neki van egy Jude Bellingham kaliberű világklasszisa.

Bellingham zseniális megmozdulásának köszönhetően Anglia az utolsó pillanatban kiegyenlített, majd a hosszabbításban a győzelmet is megszerezte, és szombaton negyeddöntőt játszhat Svájc ellen.

A továbbjutás azonban nem tudja elfeledtetni, hogy a legnagyobb esélyesek között számon tartott Anglia ezen az Európa-bajnokságon kilátástalan és siralmas játékkal vergődik meccsről meccsre, és ezért a szurkolók és a szakértők többsége is egyetlen embert hibáztat: Southgate-et.

Tény, hogy az angol kapitány már korábban sem volt népszerű: a közvélemény konzervatívnak, defenzívnek, túl óvatosnak tartotta, és egyre kevesebben ítélték alkalmasnak arra, hogy kihozza a minden eddiginél erősebbnek tűnő angol játékosállományból azt, ami benne rejlik. Amikor legutóbb a katari világbajnokság után foglalkoztunk Southgate helyzetével, mégis az volt a konszenzus, hogy merevsége ellenére ő az alkalmas ember az angol válogatott vezetésére, mivel látszott a fejlődés, a csapata tornáról tornára egyre erősebbnek tűnt, és nem utolsósorban jobb eredményeket ért el, mint az utolsó harminc évben bárki: vb-elődöntő, Eb-döntő, míg a katari világbajnokságon a nyolc között estek ki egy rendkívül szoros meccsen a címvédő franciák ellen, ahol Harry Kane a végén büntetőt hibázott.

Na, ez az a fejlődés, amelyből ezen az Európa-bajnokságon semmi sem látszik. Az ember könnyen felejt, ezért érdemes feleleveníteni, hogy – bármilyen hihetetlenül hangzik is most, de – Anglia a világbajnokságon parádés akciókból szerzett gólokat (videó itt).

Anglia jól, szemre tetszetősen is játszott: három olyan tökéletes támadással mattolta a szenegáli védelmet, amelyhez hasonlót angol válogatottól még nem nagyon láthattunk

– írtuk a már idézett, másfél évvel ezelőtti cikkünkben, amire lehet legyinteni, hogy „csak” Szenegál, de az afrikai válogatott most is ott van a FIFA-ranglista első húsz helyezettje között, míg Szlovákia és Szlovénia ugyan jóval lejjebb található ebben a rangsorban a mostani ellenfelek közül, Anglia mégsem volt képes egyetlen épkézláb támadást sem vezetni ellenük.

Az angol válogatott minden mutató szerint visszaesett az előző torna óta, de vajon mégis mi történhetett?

Az első megfejtés az, hogy semmi rendkívüli: Southgate egy tornával tovább maradt, mint kellett volna. Akárcsak a klubfociban, a válogatott futballban is lejárhat egy edző „szavatossága”: erre a legfrissebb példa Joachim Löw, akinek a vezérletével a német válogatott visszanyerte régi nagyságát, vébét nyert, folyamatosan ott volt a legerősebb válogatott csapatok között, aztán tíz év után valami elromlott, a németek a 2018-as vb-n már a csoportkörben kiestek. Löw ennek ellenére is maradhatott, de a fásult német csapat a következő Eb-n is csak a legjobb tizenhatig jutott, és addigra már senkit nem érdekelt a 2014-es világbajnoki cím, a bukott kapitányt senki sem marasztalta.

Valami hasonló történt Southgate esetében is, bár tény, hogy a figyelmeztető jelek megvoltak: Anglia az Eb előtti utolsó öt meccséből mindössze egyet nyert meg, és feltűnően nem működött a csapatjáték, de ilyesmire volt korábban is példa (gondoljunk a katari vb előtti Nemzetek Ligája-vesszőfutásra), és a tétmeccsekre összekapta magát a csapat. Most azonban semmi se változott, és a Szerbia elleni, már ködbe vesző első fél órát leszámítva Anglia ugyanolyan nézhetetlen, poroszkálós focit mutatott be, mint az előkészületi meccseken.

Southgate korábban is hozott vitatható döntéseket, az a vád pedig már a 2018-as, Horvátország elleni elődöntő óta kíséri, hogy nem képes belenyúlni a meccsekbe, képtelen változtatni az eredeti haditervén. Most azonban olyan bizarr döntéseket hozott, melyekkel nemcsak a korábbi önmagával ment szembe, de már-már úgy tűnt, mintha szándékosan szabotálni akarná a saját munkáját.

A középpálya évtizedek óta megoldatlan probléma az angol válogatottnál, Sven-Göran Eriksson hírhedt Gerrard kontra Lampard dilemmája óta számtalanszor felmerült, hogy az angol fociból hiányoznak a Pirlo, Kroos, Modric, Xhaka fémjelezte, a játék tempóját diktáló, az átlagosnál jobban passzoló középpályások, akiknek a válogatott fociban különösen nagy szerep jut (mielőtt bárki félreértené: Gerrard és Lampard kiváló futballisták voltak, de egymáshoz nagyon hasonló erényekkel, és egyikük sem a fenti típusba tartozott). Bár az angol utánpótlás elképesztően sokat javult Eriksson ideje óta, ezek a középpályások továbbra is hiányoznak: a legutóbbi vébén aztán pont Bellingham feltűnése segített ezen a problémán, azonban belőle a Real Madridban támadó középpályás lett, akit a válogatottban is feljebb kellett tolni, mögötte azonban maradt egy lyuk.

Ezt Southgate formabontó módon szerette volna betömni, és a fejébe vette, hogy Trent Alexander-Arnold lesz a megmentő. Tény, hogy a liverpooli nagyszerű játékos, elsőrangú rúgótechnikával, csak éppen nem középpályás: bár Jürgen Klopp is kipróbálta a középpályán, gyorsan kiderült a számára, hogy Alexander-Arnold leginkább jobbhátvédként tudja kamatoztatni az erősségeit, és egyszerűen híján van annak a labdabiztosságnak, térlátásnak és dinamizmusnak, ami a poszthoz szükséges. Southgate azonban nem hagyta eltántorítani magát, még akkor sem, amikor az előkészületi meccseken szenvedett a csapata ebben a felállásban. Pedig már a Bosznia-Hercegovina elleni meccsen látni lehetett, hogy Alexander-Arnold csak akkor talált magára, amikor az utolsó 30 percben hátrament jobbhátvédnek, onnan még gólt is szerzett, de hiába.

Az „Alexander-Arnold kísérlet”, ahogy maga Southgate is nevezte a projektjét, folytatódott az Európa-bajnokságon is, és két gyászos meccs kellett hozzá, hogy a kapitány belássa a tévedését, és elfelejtse a rögeszméjét. Csakhogy nem Alexander-Arnold volt az egyetlen, aki nem a posztján játszott: szerencsétlen Kieran Trippier is világéletében jobbhátvéd volt, Southgate azonban átvezényelte a védelem bal oldalára. A jobblábas Trippier látványosan kínlódott a poszton,

ami azt is jelentette, hogy manapság, amikor a szélsőhátvédeknek nagyobb szerep jut a támadásépítésben, mint valaha, Anglia gyakorlatilag feladta annak a lehetőségét, hogy támadásokat vezessen a bal oldalon.

Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem egy balhátvéd játszik balhátvédként? Nos, azért, mert nincs a keretben bevethető balhátvéd. Luke Shaw legutóbb februárban játszott, azóta sérüléssel bajlódik, de a Manchester United védője annyira kulcsfontosságú szereplő a válogatottban, hogy Southgate sérülten is nevezte a tornára, remélve, hogy legkésőbb a kieséses szakaszra felépül. Ez nem így történt, és még mindig nem biztos, hogy Shaw legalább Svájc ellen játszhat. A döntéssel Southgate nem kis kockázatot vállalt, de erre lehet mondani, hogy egy 26 fős keret esetében talán ez még belefér. Az viszont már nem kockáztatás, hanem egyenesen gondatlanságból elkövetett veszélyeztetés, hogy rajta kívül nincs másik balhátvéd a keretben. Így Trippier sérülése után a Szlovákia elleni meccsen az az Ezri Konsa fejezte be a meccset a poszton, aki klubjaiban sosem játszott még balhátvédként. Miközben Ben Chilwell vagy a Crystal Palace-szal remeklő Tyrick Mitchell épp nyaral – lehet, hogy ők sem világklasszisok, de legalább ezen a poszton játszanak. Jó példa erre a spanyol válogatott, ahol az a Marc Cucurella a balhátvéd, aki még ebben a mai, gyengélkedő Chelsea-ben sem nevezhető alapembernek, de az adott poszton ő a legjobb spanyol, és egy jól működő csapatban nem is kell minden poszton világklasszisnak játszania.

Végül azért is sok bírálatot kapott Southgate, mert nemcsak balhátvédje nem volt, de balszélsője sem: a névleg balszélsőt játszó Phil Foden ugyanis folyamatosan behúzódott középre, ahol egymást zavarták Bellinghammel és a visszalépő Kane-nel, az angol balszél pedig az első három meccsen mintha nem is létezett volna. Nem meglepő, hiszen Foden (az elmúlt szezonban őt ítélték a Premier League legjobbjának) a klubjában is elsősorban középen vagy inkább a jobb szélen játszik. Nyilván nem független ez attól sem, hogy nem volt mögötte rendes balhátvéd, de egy igazi balszélsővel ezt a problémát még lehetne valamelyest orvosolni, és van is ilyen a keretben Anthony Gordon személyében, Southgate azonban valamiért nem bízik benne. Eddig összesen négy percet kapott Szlovénia ellen: érdekes módon pont arra az időszakra esett az angol válogatott egyetlen valamirevaló támadása, amely Gordontól indult.

De azóta az is kiderült, hogy nemcsak az összetétellel van baj, hanem akárki játszik a középpályán, ez az angol válogatott nem működik. Akár Conor Gallagher volt Declan Rice partnere, akár az egyébként biztatóan játszó Kobbie Mainoo, hatalmas lyuk tátongott a hátravontan futballozó két középpályás és a négy, támadó feladattal megbízott játékos között, és az ellenfelek középpályásai ki is használták ezt. Feltűnően lassan játszik a csapat, és nem működik a letámadás sem, amit Southgate döbbenetes módon erőnléti okokkal magyarázott: ez egyrészt azért röhejes, mert nem igaz, hogy az angol játékosok több terhelést kaptak volna, mint a vetélytársaik, másrészt pedig Southgate sem tesz semmit a kulcsemberei frissen tartása érdekében. Újra és újra ugyanazt a kezdő tizenegyet küldi ki a pályára, egyedül a középpályán változtatva, semmi rotáció, semmi frissítés. Cserélni csak a legritkább esetben hajlandó a 70. perc előtt, és nem merte leszedni Bellinghamet akkor sem, amikor Szlovénia ellen láthatóan szenvedett, holott az utolsó fél órában nem volt egy jó megoldása sem, Anglia továbbjutását pedig már semmi nem fenyegette.

Southgate úgy viselkedik, mint aki nem bízik a cserejátékosaiban, és csak akkor küldi be a fantasztikus szezont futó Cole Palmert vagy a bombaformában focizó Eberechi Ezét, amikor már baj van, az az Adam Wharton pedig, aki sokak szerint a megoldást jelenthetné a középpálya strukturális problémájára, eddig egyetlen percet sem kapott. Ez különösen annak fényében érthetetlen, hogy Southgate volt az is, aki az Eb előtt rendkívül bátornak tűnt, és rácáfolt azokra a kritikákra, amelyek szerint túlságosan lojális a játékosaihoz, még akkor is, ha azok totálisan formán kívül vannak. Így kimaradt az Eb-keretből Jack Grealish, Marcus Rashford, James Maddison, Raheem Sterling és Jordan Henderson is, ami az elmúlt hónapokban nyújtott teljesítményüket látva nagyrészt érthető, ám ha a helyükre behívott játékosokat ennyire nem tartja sokra, akkor mi értelme volt?

Mintha az angol kapitányt már kizárólag a dac mozgatná: ignorálja a média és a szakkommentátorokká lett volt játékosok tanácsait, akik Gordont, Whartont vagy Palmert követelik a csapatba, és az idiotizmus határáig bízik a saját tervében.

Ez Szlovákia ellen volt különösen szembetűnő: miközben Anglia az első félidőben kapura lövésig sem jutott a szerény erőt képviselő, de jól összerakott ellenfele ellen, már a csoportkörben még jól működő védelme is csődöt mondott, és a szlovák csapat teljesen megérdemelten vezetett. A szünetben nem az volt a kérdés, lesz-e csere, hanem hogy hány helyen frissít majd Southgate (a meccset közvetítő ITV stúdiójában például Gary Neville három cserét követelt). Ehhez képest a második félidőre ugyanaz a csapat futott ki, és egészen a 61. percig kellett várni az első cserére – azt is a szlovák kapitány hajtotta végre.

Mindeközben Anglia szemernyivel sem játszott jobban, Southgate pedig dermedten nézte mindezt, nem véletlen, hogy twitterezők a lefagyott Joe Bidenhez hasonlították.

Amikor aztán már tényleg égett a ház, végre ő is cserélt, majd a hosszabbításban az egyik tartalék, az egy perccel a lefújás előtt pályára küldött Ivan Toney bólintotta Kane elé a győztes gól előtt a labdát – de senki sem gondolhatja komolyan, hogy Southgate taktikai géniuszának köszönhető az angol győzelem. Az angol kapitány mostanra saját maga karikatúrája lett: makacsul erőlteti, ami látványosan nem megy, jobb sorsra érdemes játékosai láthatóan frusztráltak és idegesek, nincsenek begyakorolt játékelemek, és sztárkluboknál játszó, klasszisjátékosok követnek el gyermeteg hibákat lépten-nyomon.

Még az sem jött össze, hogy a szlovákok elleni második gól után esetleg felszabaduljon és végre elkezdjen focizni az angol csapat, hanem ugyanúgy visszahúzódott és átadta a teret az ellenfelének, mint Southgate alatt annyiszor. Már-már komikus volt, ahogy a legjobbjait lecserélő, erejével elkészült szlovák csapat visszajöhetett a meccsbe, és még akár egyenlíthetett is volna.

Itt vált végleg bizonyossá, hogy tényleg maga Southgate a fék: lehet, hogy nem utasította a játékosait arra, hogy visszaálljanak, de mégis mit sugall a futballistáinak az az edző, aki Bellingham és Kane helyett a sokkal defenzívebb Gallaghert és Konsát küldi a pályára? Semmiképpen sem azt, hogy gyerünk, fiúk, rúgjunk nekik még egyet.

Anglia azonban Southgate minden tökéletlensége ellenére még versenyben van, és akár meg is nyerheti ezt az Európa-bajnokságot, még ha ez kicsit meredeken hangzik is.

Rosszul vagy legalábbis defenzíven játszó csapatok nyertek már Eb-t, bár jelen pillanatban nehéz elképzelni, hogy az olaszok ellen fantasztikusan játszó Svájc ellen ennek az angol csapatnak reális esélye legyen, de az egyenes kieséses szakaszban bármi előfordulhat. Akár még az is, hogy Anglia összeszedje magát. Southgate pedig kapott egy utolsó lehetőséget a sorstól, arról nem is beszélve, hogy a sorsolás is kegyes volt a csapatához. Most azonban mégis az tűnik valószínűnek, hogy ha csak valami csoda nem történik, Southgate, akit nemrég még ünnepelt a közönség, és akiről West End-színdarab is készült, minden idők egyik legnépszerűtlenebb angol szövetségi kapitányaként távozik majd az Európa-bajnokságot követően.

Ebben az esetben hiába volt hatalmas szerepe az angol utánpótlás új alapra helyezésében, hiába találta ki újra az angol válogatottat, és rajonganak érte állítólag a játékosok, az öröksége mégsem a vb-elődöntő és az Eb-döntő lesz, hanem ahogy Steve McClaren örökké az az ember marad, aki az esernyője alól nézi tanácstalanul, ahogy csapata lemarad az Eb-ről, úgy Gareth Southgate jó eséllyel a lefagyott edző lesz, aki bármilyen kilátástalanul játszik is a csapata, csak azért sem cserél, hanem a végsőkig erőlteti, ami nem működik, és egy teljes kört leírva visszaviszi a csapatát a kiindulóponthoz: az Izland elleni vereséghez.

Kapcsolódó

Kele János: Ezek az angol játékosok nem zsenik

Az angolok az ezen az Eb-n megszokott botrányos játékkal, csupán hosszabbítás után jutottak tovább a majdnem csodát csináló Szlovákia ellen. Georgia egy öngóllal csak ráijeszteni tudott a spanyolokra, akik simán, 4-1-es győzelemmel meneteltek tovább. A két meccs tanulságait ezúttal Somos Zoltánnal beszéltük át a Ziccerben.