Cristiano Ronaldo mindent az akaratával ért el, miért ne tudná kicsorbítani az idő vasfogát is? Az idő és a hiúság küzdelme végtelenül unalmas, mindig új, ezerszer lejátszott meccs, de ha az aktuális játéktér egy világszerte érzelmeket generáló ikon személyisége, akkor mégis nagyobb a megértés esélye.
Az idolokra a közvélemény helyezi fel az istenmaszkot, felköltözteti őket a nagyság bárányfelhői közé, odaszokva pedig nehezebb belátni a földi emberek örök gondjait. Az öregedés sárkány-állkapcsának harapásával szemben kisebb sikerek elérhetők, de azért a fogsorok zárulnak. Csakhogy az, aki előtte minden nehézséget legyőzött, hogyan láthatná ezt be? Ha nem ment tökéletesen a biciklicsel, csak gyakorolni kellett pár évecskét, és máris folyékonnyá vált a mozdulatsor. Ha a védők magasabbra ugrottak, kellett némi pluszedzés, és tökéletesedett a fejjáték. A fiatalságra viszont nincs gyakorlat, az a gyakorlat, hogy elmúlik.
Cristiano Ronaldo a Szlovénia elleni meccsen aratott egy kisebb győzelmet, egy pontosan olyat, amilyen a karakteréből fakad, és ami egyben esszenciálisan mutatta meg sikerei első számú titkát. Ha úgy tetszik, az idő egy megfelelően kis intervallumában legyőzte a mulandóságot. A kihagyott tizenegyese után, amely akár mélybe is ránthatta volna csapatát, összeszedte magát, felgerjedt hiúsága nem tűrte, hogy hibája kijavítatlan maradjon, és elvállalta a tizenegyespárbaj első lövését, máshogy és még sokkal jobban lőtte, mint előtte, és betalált.
Megoldotta, ugyanúgy, csak most percek alatt, ahogy húsz éve a biciklicsel problémáját, vagy a súlypontemelkedés és bólintás kérdését.
