A 2024-es Európa-bajnokság egyik legszívfacsaróbb eddigi képe az a fotó, amely az olasz–horvát (1–1) mérkőzés után készült Luka Modricról. A zseniális horvát középpályás félmeztelenül, egy elcserélt olasz mezzel a nyakában áll a meccs legjobbjának járó trófeával, frontsokkos tekintettel, annak tudatában, hogy a 98. percben kapott egyenlítő gól kiejti csapatát a tornáról.
Könnyen lehet, hogy a közelmúlt egyik legnagyobb passzmesterét utoljára láttuk a nagy válogatott tornák színpadán – a műfaj egy másik koronázott királya, a német Toni Kroos is visszavonul –, és ez korszakhatárt jelez a horvát válogatottnak. A mostani torna és a várakozásokat alulmúló szereplés talán azt is mutatta: a horvátok húzóember veteránjai már nem tudnak annyi extrát hozzátenni a játékhoz, mint korábban; a fiatalabbak meg (Josko Gvardiol kivételével) még nem tartanak ott, hogy átvegyék a stafétabotot, és a közvetlen elittel is tartsák a lépést.
Mert egy dolog az olaszok elleni döntetlen – Zlatko Dalic szövetségi kapitány érthetetlennek nevezte a nyolcperces ráadást, amelynek végén a címvédő megszerezte az egyenlítő találatot –, de a horvátokkal az első mérkőzés első félidejében felmosták a pályát a spanyolok, a második meccsen pedig az albánok is megérdemelten ikszeltek velük.
Persze nem Horvátország válogatottja az első kiemelkedő balkáni vagy közép-európai válogatott, amelyik így járt. Maguknak a horvátoknak is ismerős lehet a szituáció: az 1998-as, világbajnoki bronzérmes csapat ki sem jutott a 2000-es Európa-bajnokságra (Jugoszlávia és Írország megelőzte selejtezőcsoportjában), majd a még Davor Sukert, Robert Prosineckit, Alen Boksicot, Zvonimir Soldót, Robert Jarnit a keretében tudó Vatreni kizúgott a 2002-es világbajnokság csoportkörében.
Annak a csapatnak 27,7 év volt az átlagéletkora, akárcsak a mostaninak. Ez a válogatottak mércéjével kicsit öregecskének számít, és arra utal, hogy lassan itt az ideje a generációváltásnak, de önmagában még nem gátja a sikerességnek – hogy mást ne mondjunk, az argentinok 27,8 év átlagéletkorú kerettel nyerték meg a legutóbbi világbajnokságot.
Ugyanakkor gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy nagy generáció addig járja a tornákat, amíg öregedésük (és hanyatlásuk) egyszer csak nyilvánvalóvá nem válik. Főleg, ha egy olyan országról van szó, melynek nem végtelen a merítési lehetősége, nincs topligás vagy azt megközelítő bajnoksága, és egészen ritka, kiemelkedő játékosgenerációja volt.
Minden idők legjobb román válogatottja 1994-ben fantasztikusan futballozott a világbajnokságon, és kis híján elődöntőbe jutott. Az 1996-os Eb már rosszul sült el (kiesés pont nélkül a csoportkörben), de az 1998-as világbajnokságon sikerült eljutni a nyolcaddöntőbe, ahol éppen a horvátok állították meg a románokat.
A 2000-es Eb volt a Gheorghe Hagi vezérelte csapat hattyúdala: a románok az első kört még túlélték, ám az Olaszország elleni negyeddöntőben kiállították a Kárpátok Maradonáját, aki így válogatottjával dicstelenül távozott. A románok 1998 óta nem jutottak ki világbajnokságra, az Eb-k közül pedig a mostanin kívül csak a 2008-as és 2016-os tornán szerepeltek, mindkettőről nyeretlenül estek ki.
A bolgárok aranygenerációja szintén az 1994-es világbajnokságon kápráztatta el a közvéleményt. Hriszto Sztoicskovék az elődöntőbe jutottak, de már az 1996-os Eb-n sem ment nekik (kiestek a csoportkörben), az 1998-as vb pedig gyalázatosan sikerült. A valaha látott legjobb bolgár generáció a spanyolok elleni 6–1-es vereséggel lépett le a színről. Bulgária azóta egyszer szerepelt csak nagy tornán (a 2004-es Eb-n – három vereséggel tökutolsó lett), a legutóbbi hat vb-ről és öt Eb-ről egyaránt hiányzott.
