A magyar néplélek megint olyan sebességgel emelkedett kishitűsége rohamásójával mélyített szakadékából a nagyravágyása emelte tornyába, hogy ha minden rendben van is vele, akkor is szédülni kezd.
Az észszerű értékítélet nehéz, de úgy látszik, hogy az előző évek Marco Rossi-i törekvése, miszerint a magyar csapat ne csak alárendelt pozícióból, hanem egyenlő helyzetből vagy – ha kell – nem teljesen kutyaütő csapatok ellen is labdás játékban legyen képes minőségi különbséget kialakítani, megbicsaklott.
A magyar együttes reménye szinte teljesen kontrákra és fájdalmasan Csank János-i, akár a felezővonalon túlról is felívelt szabadrúgásokra, beadásokra szűkül. Szoboszlai Dominik immár ki is mondott fizikai gondjai nehezítik legjobbunk egy-egyeit, és ezzel meg is határozzák esélyeinket a labdabirtoklás fázisában. Nagy ritkán tudunk a széleken létszámfölénnyel, háromszögeléssel bontani egy újabb beadásig. Ez gyakorlatilag minden eddigi meccsünk nagy részére igaz volt, és a játékosminőség miatt lehet így. Erről nem a válogatott keret tagjai tehetnek, hiszen ők a legjobbak, hanem a rendszer, amely igen kis számban képes megfelelő kvalitású futballistákat nevelni, inkább honosításban, hazacsábításban erős. Ahogy Rossi idézett egy olasz mondást meccs utáni interjújában:
Mindenki a rendelkezésére álló szőlőből csinál bort.
A Botka-féle nagy bedobások Championship-szerű megoldási terve súlyos tanúságtétel. A magyar csapat képességeihez mérten játszik jól, a svájciak elleni elképzelés egy jobb játékosminőségű együttessel szembeni szemmagasságú futballról mentálisan is túlzott terhet jelentett.
