A magyar válogatott győzelmi kényszerben lépett pályára az utolsó, Skócia elleni Eb-csoportmeccsen, hiszen az első két összecsapáson Németország és Svájc ellen nem sikerült pontot szerezni. A rivális eközben a németek elleni sima vereség után a svájciak ellen meglepetésre képes volt egy döntetlent kiharcolni, tehát némileg előnyben várta az összecsapást.
Steve McClaren kezdőcsapata egy helyen változott az előző játéknaphoz képest: Gunn előtt a védelembe – a sérült Tierney helyére – Grant Hanley került be Jack Hendry és McKemma mellé. A jobb szélen a Celtic játékosa Anthony Ralston, bal oldalt pedig Szoboszlai liverpooli csapattársa, Andy Robertson futkározott. A középpálya közepén a brightoni Bily Gilmour, valamint Callum McGregor kapott helyet. Elöl pedig Scott McTominay szabadon, afféle „mindenesként” játszott McGinn és Ché Adams mellett. A skót a magyarhoz kicsit hasonló, háromvédős rendszert alkalmazott.
A magyar válogatott kezdőcsapatában több helyen is változtatott Marco Rossi: Gulácsi előtt az eddig nem játszó Botka Endre lett a harmadik ember a védelem közepén Willi Orbán és Dárdai Márton mellett. A középpályán az alapembernek számító Nagy Ádám is kimaradt, így Callum Styles és Schäfer András őrjáratoztak a védelem előtt. A jobboldalt Bolla, a baloldalt Kerkez futotta be, elöl pedig szokás szerint Szoboszlai, Sallai és Varga triója kezdett.
A skót válogatott ugyanis a németek elleni mély, passzív és sikertelen 5-4-1-es védekezés után Svájc ellen már sokkal bátrabban, magasabban letámadott. Arra azonban talán előzetesen senki sem számított, hogy ellenfelünk az első félidőben nem kevesebb, mint 69 százalékban fogja birtokolni a labdát.
Márpedig ez történt: a győzelmi kényszer tudatában Marco Rossi visszanyúlt a régi, erősebb ellenfelek ellen jól működő recepthez, és a magyar válogatott a félpályán ülő, kompakt, 5-2-3-as alakzatban várta az ellenfelet. Amint azt az elmúlt években sokszor láthattuk, a mieink óramű pontossággal mozogtak együtt a labda oldalára tolódva, a pálya veszélyes területeitől távol tartva az ellenfelet. Ha pedig sikerült az egymáshoz közel helyezkedő támadó hármasunkat átjátszani, akkor a Schäfer–Styles páros, valamint az esetlegesen kilépő plusz belső védő mindig ott voltak, hogy nyomás alá helyezzék a kis területen nem túl magabiztos skótokat.
