Libabőrösre markolják a szívünket – a magyar futballszurkolók káprázatos stuttgarti útja

Még Bordeaux-ban sem sírtam, most meg nem állnak el a könnyeim, nem tudom, mi van

– mondja egy fiatal srác bő negyedórával a Skócia–Magyarország Eb-meccs lefújása után a stuttgarti stadion egyik felső sarkában, miközben édesanyámhoz éppen Zsolti beszél, aki több évtizede az óvodása volt Hatvanban. Olyan szokottan szép futballút vezetett e jelenetig, hogy késleltetnem kell a családi jelenlétünk részletezését, ahogyan annak magyarázatát is, miért olyan meghökkentő, hogyha egy fiatal magyar férfi a cabernet sauvignon és franc, a nagy klasszikus szőlőfajták és vörös borok otthonának adott vizitet kibírt anélkül, hogy úgy áztassák a könnyek szemét, ahogyan a Mercedes és a Porsche otthonában tették vasárnap este.

Kék tenger

Amikor a futballválogatott Eb-n lép föl, magyar autók ezrei sietnek a produkció közelébe, sztrádák komplett sávjai tűnnek hazai pályának, és persze a végső célhoz közeli településeken is mind gyakoribb a magyar szó. Szombaton Esslingen am Neckarban vacsoráztunk, sokszor tűnt fel ilyen-olyan formában, főételként vagy köretként a spätzle, a németek nokedlije, de még több asztalnál tűntek fel magyarok.

A majd’ százezres város szakadó esővel köszöntötte a hétvégét, ám miután végre elállt, mind többen szabadultak ki a Neckar folyó köré épült történelmi óváros faépületei közé. A főtéren előfordultak skótok is szép számmal, de egyre többször lehetett látni magyaros azonosítókat: mezek, Magyarország feliratú pulóverek, pólók tudatták, kik vagyunk, és miért jöttünk. És egyre többször és többen intettek oda egymásnak az egyik asztaltól a másikhoz azzal, hogy sziasztok, elvégre a futball olyan otthonosan ismerőssé tesz mindenkit, aki a másik országba a válogatottja miatt érkezett. A kaiserschmarrn, azaz a császármorzsai is fogyott, ám páratlan történelemhamisítás lenne azt állítani, hogy fölvette a versenyt a sörrel a fogyasztási szokásokat illetően.

Megjöttek persze Zsoltiék is, nem az ovis, akit már említettem, hanem az, aki az öcsémmel játszott az utánpótlásban, bár aznap este azt állította, hogy még velem is futballozott ott egy évadot életünk klubjában, az FC Hatvanban. Íme hát három hatvani, aki tökéletesen véletlenül mintegy 50 méterre a mi szállásunktól foglalt Esslingenbe. Ketten közülük már régen Németországban élnek, kevesebbet kellett utazniuk. Ott volt Zoli is, ő jegy nélkül jött Hatvanból.

Már inkább éjszaka volt, mint este, sörözés közben egyre több poén koncentrálódott arra, hogy nyilván jó lesz a meccs a városban is, luxus lenne neki a stadion. Ha komolyra fordultunk, leginkább csak Zsolti őrizte optimizmusát, és állította: Zolinak is lesz jegy. Én még csak nem is értettem, miért adna el zsugát bárki, pláne nem horroráron, hiszen ott lesz tízezernyi skót, aki fokozhatatlan futballvágya nyomán tán a komplett Skót-felföldet odaadná egy belépőért.

Már régen Stuttgartban voltunk vasárnap, amikor Zoli írt: lett zsuga.

Eggyel több hatvani, eggyel több magyar az arénában. Nem csupán személyes kötődéseink miatt nyugtáztuk örömmel a hírt, hanem azért is, mert mi addigra már túráztunk szépen a városban, s olyan kék fölényt detektáltunk, ami az utóbbi idők magyar invázióihoz szokott szemnek nehezen volt értelmezhető.

Mekkora kibaszott országotok van? Glasgow üres?

– efféle kérdésekkel szórakoztattuk a skót szurkolókat a stuttgarti utcákon, tereken, miközben az egymás mellett elhaladó pirosak örömmel szóltak óda egymásnak: „Végre magyarok!”

A leginkább kék mezt, illetve a hagyományos szoknyájukat viselő szigetországiak fölfoghatatlan mennyiségben jelentek meg Svábországban. Sokukról derült ki, hogy jegy nélkül indult el, sokan európai turnét tartottak, annak egyik állomása volt a Stuttgartba tervezett házibuli.

Testvérem kollégája vezetésével érkezett egy magyar csoport, hogy mi is nagyobbnak látszódjunk, egyúttal bizonyítékként, hogy a futball legelőbb is családi program. A szüleimen kívül három testvérpár ülte körül az asztalt, hogy aztán együtt induljunk el a Mittlerer Schlossgarten nevet viselő parkba, amely a magyar szurkolói zónának adott otthont. Ha a belvárosban kéknek látszott minden, akkor a piros és a fehér lenyűgöző kavalkádja festette magyarra a Dj Náksi által celebrált bulit, ahol egymást érték a köszönések, hogy tudniillik, „hello, hát ti? Itt?” Miközben a Soho Party egykori frontembere kamaszszerelmekre emlékeztetett az AD Stúdió Páratlan páros című szerzeményével, hogy aztán a külföldi futball- és/vagy TikTok-slágereket futtassa végig az Another love-tól a Sarà perché ti amo-n át I’m looking for a men in finance-ig.

Mulatott, sörözött a sok-sok ezer magyar, akik között ott voltak hát a haverjaink, a látásból ismertek, és megjöttek persze Zoliék is.

Esslingenben ebédeltek, mellettük másik magyar csapat. Átszóltak nekik, nincs-e véletlenül extra jegyük. Mesebeli választ kaptak: van. Azt már csak jó tíz órával később tudtuk meg, hogy a futball magyar Disneyland-jébe szólt.

Piros vonulás

Mesélnénk még a mesékről, ám itt a következő, mert elkezdenek fölsorakozni a magyarok, hogy induljon a vonulás a stadion felé. Nyolc éve Lyonban pokoli melegben igyekeztünk az aréna felé az utolsó csoportmeccsre, a portugálok elleni halhatatlan 3-3-ra, most a menethez ideális klimatikus viszonyok között lódulunk meg. Sétálunk Stuttgartban, zúg a „Ria, ria, Hungária!”, az „Álé, álé, áléáléáálé, Magyarország, Magyarország, Magyarország éáé!” Híd húzódik az utunk fölött, tömve az átkelő, onnan fényképezik, nézik a valószerűtlen vonulást. Mind többen az út mellett, készülnek a videók, hogy az emlékezet örökkévalóságába küldjék a menetet, amelynek csúcspontja egy alagút.

Az eleje fékez, várnak, mögöttük föltorlódik a tömeg, színes füstgyertyákat emelnek a magasba, pirosra, fehérre, zöldre színezik a bentragadt levegőt, majd rázendít a mindenség a rigmusokra, libabőrösre markolja az elmét, a szívet, ahogyan beragad a hang, soha senki nem örült még ennyire annak, hogy nincs fény az alagút végén, soha senki nem tudta még ennyire, hogy valójában ott van a fény, ahol éppen nem látunk. 

Kijutunk, villamos halad el mellettünk, mintha komplett skót megyék préselődtek volna föl a járműre. A futball azért a metaforák legtermészetesebb otthona, mert abba a kékellő villamosba azonnal belelátjuk a levegőt nehezen kapó, nyűgös skótokat, a szabadon vonuló, éneklő, boldog magyarokat, amit nem árnyalunk a valósággal, hogy tudniillik magyarok is akadtak azokon a villamosokon. A futball nem véges realizmusra, hanem végtelen szabadságra ítélt minket.

Másféle ítélet is kilátásban volt, amikor a tömeg a Neckar fölött átívelő hídra lépett. Ugráltak sokan, mire megindult alattunk a föld, mit számít a képzavar, ingott, mozgott a híd, a vezetékek himbálództak fölöttünk, bölcsészek fordultak mérnökökhöz, melósokhoz: kibírja? Kibírta, noha néha fölhangzott a szomszédunkban élő román nemzet tagjait illatesztétikai dimenzióban értékelő nóta, amely arra biztat mindenkit, aki nem tartozik az említett nációhoz, szökelljen, így mit sem törődve a váratlan kilengésekkel, ugrándozott a sok magyar.

A stadion közvetlen közelében aztán már egyesülnek a kékek és a pirosak. Megérdemelné mindenki, aki a futballról csak valamiféle háborús jelentéstartományt ismer, hogy átélhessen egy ilyen napot, amikor egymáshoz fordulnak a színekbe öltözöttek. Kékek készülő csoportképeibe ugranak be pirosak, és fordítva, pacsiznak, jó szerencsét kívánnak, majd megkeresik helyüket a stadionban, sokszor egymás mellett a lelátón.

A felejthetetlenek

A drukkerek olykor a táblagépüket is egymásra bízzák. Legalábbis az egyik skót szurkoló a toaletten realizálta, hogy a kezében maradt a táblagépe és jegye, az egyik mögötte várakozó magyarra bízta őket, aki azonban hamarosan üresedést érzékelt, így továbbadta a pakkot. Újabb kezekbe került, mígnem végre valaki föltette a kérdést:

Ez kié, baszd meg?

Az egyik skóté, felelte valaki, miközben a skót mintha az életét ürítette volna, annyi időt hagyott a közjátékra. Meglehet, nem is ártott, ha üresedéssel készült, mert befogadhatatlan sokkok várták a stadionban: a kék és a piros tábor is csodálatos formában, a himnuszok beterítik, körbeölelik mindazt, amit a világról tudunk.

A futball, hát hogyan is mondjam, kásás, de aki ott van, annak mindegy, abban a hangulatban tán azt sem tűnne fel, ha labda sem lenne a pályán.

Ahogyan haladunk a vége felé, úgy nő a feszültség, mindkét csapatnak kellene valami a továbbjutáshoz – leginkább: gól. A feszültség azonban hirtelen drámába fordul, amikor Varga Barnabás egy ütközés után a földön marad. A lelátó rémületét fokozza a játékosok reakciója, félelem költözik közénk, a futballisták mintha az életéért siettetnék az orvosokat. Pillanatok alatt takarják el lepedők a jelenetet. Állunk a stadionban, skótok kulcsolják össze a kezüket a fejükön, magyarok bámulnak egymásra, a pályára.

Három éve, hogy a világ élőben nézte Christian Eriksen küzdelmét az életéért. Mászik az elménkbe a majdnem tragédia emlékezete, mire végre a magyar játékosok testbeszéde megkönnyebbültebbnek tetszik, mintha a rettenet kiszökne végre a pályáról. Felzúg a kapu mögül, hogy „Varga Barni, Varga Barni!”, állva tapsol mindenki, amikor hordágyon kiviszik a játéktérről a magyar centert.

Ennyi feszültség évadokra elég, szerencsére a jellege is változik, már inkább futballos, mint életes, mert hiába a futball az élet, olykor az élet világosan megüzeni, mi is van legelébb. Még akkor is, ha fél órán belül

a futball üzen majd vissza azzal, hogy de mégis, mégis ő a minden.

Tíz perc a hosszabbítás, vége talán már, csöndesebbek a magyar remények, a skótok kapusa néz kifelé, menjen-e fejelni. Nem jó nekik sem az iksz semmire, vagyis elméletileg bejöhet, de az inkább matematika, semmint a valóság. A kapus erőltetné, a játékosok tán úgy vannak vele, egyik vagy másik menjen, ne öljék meg egymást, a pirosak és a kékek nem érdemlik meg, hogy mind összetörten menjenek kifelé. Úgy néz ki, övék az utolsó sansz, a kapust azonban leintik, ne menjen.

Aztán.

Aki nem volt ott, nem tudhatja. Aki ott volt, amíg él, el nem felejti. Képtelenség szavak egymás mellé helyezésével bármit odaadni abból az érzelmi indulatból, ami egymás nyakába, a felhők fölé, az igazságunkba kergeti azt a sok tízezret, aki pirosat, fehéret, esetleg feketét visel.

Csakis akkor lenne teljes a futball igazsága, ha egyszer mindenkinek odaadhatnánk azt, ami velünk történt a Neckar folyó köré épült városban. Ha egyszer mindenki hozzáférhetne olyan könnyen mindahhoz, amit ilyenkor a piros, a fehér és a zöld jelent. Ha egyszer odabújhatna mindenki, hogy megérezze, miért megyünk olyan sokan, olyan sokfelé, hogy újra és újra megpróbáljuk. Hogy lehessen mindenkinek egyszer olyan végtelensége, amit az a Sallai Roland-passz jelent, amire Csoboth Kevin már készül…

Mi vagyunk a…

A magyarok nem tudják odahagyni a stadiont. Mintha őriznék a pillanatot. Mintha a maradásunk kinyújtaná az illanást, örökkévalósággá dermesztené a pillanatot.

Ott vagyunk még, Zsolti valamivel fölöttünk ült, a skótok már kimentek, így észrevehettük egymást. Legutóbb tán a Koszovó elleni hazai meccsen futottunk egymásba. Már anyával beszélget, ő volt az óvónénije annak idején. Mutatja a képeket a gyermekeiről, miközben nekem meg a srác mondja, hogy Bordeaux-ban sem sírt, most meg nézek a szemébe, amely önfeledten, fáradhatatlanul fürdik a könnyekben, nem sírt akkor, noha évtizedek után tértünk vissza az Eb-kre, és vertük meg az osztrákokat, de most…

Mondom, anya is bent volt a stadionban. Korábban faterral meg az öcsémmel jártuk az arénákat, meg persze hol ezzel, hol azzal a hatvani, hevesi, pesti társasággal. Most, a harmadik Eb-re már ő is eljött, hogy megnézze mi történik, és ha már úgy alakult, az egykori óvodása gyermekeiről készült képeket is megnézte a stuttgarti stadion felső sarkában, miután Magyarország 1-0-ra legyőzte Skóciát a labdarúgó Európa-bajnokság csoportkörének utolsó fordulójában.

Meg kellett mindezt néznie. Leírni, elmondani úgysem tudtuk neki soha.

Nehéz az egész életet.

Pető Péter a futballnak e világát, hazáját, s otthonát leíró, A futball soha nem érhet véget című kötete megrendelhető az Animus-Central webshopban.