Még Bordeaux-ban sem sírtam, most meg nem állnak el a könnyeim, nem tudom, mi van
– mondja egy fiatal srác bő negyedórával a Skócia–Magyarország Eb-meccs lefújása után a stuttgarti stadion egyik felső sarkában, miközben édesanyámhoz éppen Zsolti beszél, aki több évtizede az óvodása volt Hatvanban. Olyan szokottan szép futballút vezetett e jelenetig, hogy késleltetnem kell a családi jelenlétünk részletezését, ahogyan annak magyarázatát is, miért olyan meghökkentő, hogyha egy fiatal magyar férfi a cabernet sauvignon és franc, a nagy klasszikus szőlőfajták és vörös borok otthonának adott vizitet kibírt anélkül, hogy úgy áztassák a könnyek szemét, ahogyan a Mercedes és a Porsche otthonában tették vasárnap este.
Kék tenger
Amikor a futballválogatott Eb-n lép föl, magyar autók ezrei sietnek a produkció közelébe, sztrádák komplett sávjai tűnnek hazai pályának, és persze a végső célhoz közeli településeken is mind gyakoribb a magyar szó. Szombaton Esslingen am Neckarban vacsoráztunk, sokszor tűnt fel ilyen-olyan formában, főételként vagy köretként a spätzle, a németek nokedlije, de még több asztalnál tűntek fel magyarok.
A majd’ százezres város szakadó esővel köszöntötte a hétvégét, ám miután végre elállt, mind többen szabadultak ki a Neckar folyó köré épült történelmi óváros faépületei közé. A főtéren előfordultak skótok is szép számmal, de egyre többször lehetett látni magyaros azonosítókat: mezek, Magyarország feliratú pulóverek, pólók tudatták, kik vagyunk, és miért jöttünk. És egyre többször és többen intettek oda egymásnak az egyik asztaltól a másikhoz azzal, hogy sziasztok, elvégre a futball olyan otthonosan ismerőssé tesz mindenkit, aki a másik országba a válogatottja miatt érkezett. A kaiserschmarrn, azaz a császármorzsai is fogyott, ám páratlan történelemhamisítás lenne azt állítani, hogy fölvette a versenyt a sörrel a fogyasztási szokásokat illetően.
Megjöttek persze Zsoltiék is, nem az ovis, akit már említettem, hanem az, aki az öcsémmel játszott az utánpótlásban, bár aznap este azt állította, hogy még velem is futballozott ott egy évadot életünk klubjában, az FC Hatvanban. Íme hát három hatvani, aki tökéletesen véletlenül mintegy 50 méterre a mi szállásunktól foglalt Esslingenbe. Ketten közülük már régen Németországban élnek, kevesebbet kellett utazniuk. Ott volt Zoli is, ő jegy nélkül jött Hatvanból.
Már inkább éjszaka volt, mint este, sörözés közben egyre több poén koncentrálódott arra, hogy nyilván jó lesz a meccs a városban is, luxus lenne neki a stadion. Ha komolyra fordultunk, leginkább csak Zsolti őrizte optimizmusát, és állította: Zolinak is lesz jegy. Én még csak nem is értettem, miért adna el zsugát bárki, pláne nem horroráron, hiszen ott lesz tízezernyi skót, aki fokozhatatlan futballvágya nyomán tán a komplett Skót-felföldet odaadná egy belépőért.
Eggyel több hatvani, eggyel több magyar az arénában. Nem csupán személyes kötődéseink miatt nyugtáztuk örömmel a hírt, hanem azért is, mert mi addigra már túráztunk szépen a városban, s olyan kék fölényt detektáltunk, ami az utóbbi idők magyar invázióihoz szokott szemnek nehezen volt értelmezhető.
Mekkora kibaszott országotok van? Glasgow üres?
– efféle kérdésekkel szórakoztattuk a skót szurkolókat a stuttgarti utcákon, tereken, miközben az egymás mellett elhaladó pirosak örömmel szóltak óda egymásnak: „Végre magyarok!”
A leginkább kék mezt, illetve a hagyományos szoknyájukat viselő szigetországiak fölfoghatatlan mennyiségben jelentek meg Svábországban. Sokukról derült ki, hogy jegy nélkül indult el, sokan európai turnét tartottak, annak egyik állomása volt a Stuttgartba tervezett házibuli.
Testvérem kollégája vezetésével érkezett egy magyar csoport, hogy mi is nagyobbnak látszódjunk, egyúttal bizonyítékként, hogy a futball legelőbb is családi program. A szüleimen kívül három testvérpár ülte körül az asztalt, hogy aztán együtt induljunk el a Mittlerer Schlossgarten nevet viselő parkba, amely a magyar szurkolói zónának adott otthont. Ha a belvárosban kéknek látszott minden, akkor a piros és a fehér lenyűgöző kavalkádja festette magyarra a Dj Náksi által celebrált bulit, ahol egymást érték a köszönések, hogy tudniillik, „hello, hát ti? Itt?” Miközben a Soho Party egykori frontembere kamaszszerelmekre emlékeztetett az AD Stúdió Páratlan páros című szerzeményével, hogy aztán a külföldi futball- és/vagy TikTok-slágereket futtassa végig az Another love-tól a Sarà perché ti amo-n át I’m looking for a men in finance-ig.
Mulatott, sörözött a sok-sok ezer magyar, akik között ott voltak hát a haverjaink, a látásból ismertek, és megjöttek persze Zoliék is.
Esslingenben ebédeltek, mellettük másik magyar csapat. Átszóltak nekik, nincs-e véletlenül extra jegyük. Mesebeli választ kaptak: van. Azt már csak jó tíz órával később tudtuk meg, hogy a futball magyar Disneyland-jébe szólt.
Piros vonulás
Mesélnénk még a mesékről, ám itt a következő, mert elkezdenek fölsorakozni a magyarok, hogy induljon a vonulás a stadion felé. Nyolc éve Lyonban pokoli melegben igyekeztünk az aréna felé az utolsó csoportmeccsre, a portugálok elleni halhatatlan 3-3-ra, most a menethez ideális klimatikus viszonyok között lódulunk meg. Sétálunk Stuttgartban, zúg a „Ria, ria, Hungária!”, az „Álé, álé, áléáléáálé, Magyarország, Magyarország, Magyarország éáé!” Híd húzódik az utunk fölött, tömve az átkelő, onnan fényképezik, nézik a valószerűtlen vonulást. Mind többen az út mellett, készülnek a videók, hogy az emlékezet örökkévalóságába küldjék a menetet, amelynek csúcspontja egy alagút.
