Kele János: Pillanatnyi hangulatunk az eredményjelzőn olvasható

Nálunk ez többnyire úgy megy, hogy vagy esküvő van, vagy temetés.

Vagy halálhörgés, siralom, „szégyen reá”, vagy üdvrivalgás, tapsorkán, hozsánna. Nincs félút, nincs mérték, nincs egyrészt-másrészt. Fölnézünk az eredményjelzőre, s leolvassuk róla a pillanatnyi hangulatunkat.

Két meccs, 0 pont, mínusz 4-es gólkülönbség. A verdikt kész van, egyértelmű, föllebezésnek helye – nincs.

Hallani innen-onnan, hogy „csalt a bíró”, hogy az első gól „érzésem szerint fault volt”, hogy „a végén azt a kezezést legalább reklamálni kellett volna”, de a közhangulat alapvetően a beletörődésé. Fönt van a táblán a hangulatunk, talán úgy hisszük, hogy az értékünk is. Apropó: vajon miért mérjük magunkat mindig gólokkal, pontokkal? S miért hisszük, hogy miközben az eredményjelző sosem hazudik, egyúttal teljes és vitathatatlan képet is ad rólunk – önmagunknak?

Harmincnyolc éve először jutottunk ki csoportelsőként egy válogatott tornára. Ötvennyolc éve először veretlenül. 1986 óta első ízben esett meg, hogy egy nagy világverseny előtt volt értelme esélyeket latolgatnunk, hogy reális célként fogalmazhattuk meg a továbbjutást, nem pedig csak álmodoztunk róla. Emberemlékezet óta először fordult elő, hogy a magyar válogatott 10+ meccsen keresztül veretlen maradt, hogy cikkezett róla a nemzetközi szaksajtó, hogy téma volt a futballvilágban.

Hogy ez önmagában nem eredmény? Hogy erre egyetlen pontot sem adnak az Eb-n? Persze, hogy nem. De akinek szeme van, az látja, hogy a magyar futball évtizedes, reményvesztett, tragikomikus vergődéséhez képest jól megszokott, önostorozó nyomorgásunk szintje valósággal a sztratoszféra magasságába emelkedett.

Napestig vitatkozhatnánk azon, hogy vajon az út a fontos vagy a cél, ahová az út visz. Hogy lehet-e érték, eredmény önmagában a bejárt út maga is, vagy kizárólag a célbaérést szabad ünnepelni, s ahhoz is minduntalan hozzá kell tenni, hogy „jó, jó, de egy kicsit sokat költöttünk közben benzinre.” Ezek a viták nem feltétlenül fölöslegesek és nem szükségszerűen önsorsrontók. A gond az, hogy egy olyan nyilvánosságszerkezetben jelennek meg, ahol esélye sincsen az értelmes, értő párbeszédnek, az árnyalt vitáknak, a kontextust meghatározó arányok, részletek kidomborodásának.

Perpillanat épp végeláthatatlan az online közbeszéd arról, hogy a magyar nyilvánosság be lett csapva. Hogy Rossi csapata csalódást okozott, hogy a futballistáink túlsztároltak, túlfizetettek, hogy a hazai futballiparba szivattyúzott milliárdnyi közpénz elfolyt, és hogy ezek az ebadta játékosok még csak nem is csúsztak-másztak a labda után (na, nem mintha a labdarúgásnak nevezett sportban az úgynevezett csúszás-mászás nagy általánosságban különösebben kifizetődő tevékenység volna). Összehasonlításképp: ugyanez a csapat néhány hónapja még a nemzeti egység párját ritkító szimbólumaként tündökölt a közvélemény előtt, csoportelső volt, veretlenségi Európa-rekorder, sötét ló az Eb-re fordulva.

Az ilyen volumenű indulatcunaminak és az ekkora meredekségű hangulatváltozásnak általában komoly oka, mély eredője van.

Nálam többet kevesen írtak arról az elmúlt évtizedben, hogy a magyar sportsajtó tetszhalott állapotban van, hogy a játék lényegéről szóló értelmes közbeszéd jó ideje halott, hogy sportújságírásunk nagyrészt a labdarúgást követő tömegek aktuális érzelmi amplitúdójának lekövetését tekinti első számú, s szinte egyedüli céljának. Ha tetszik: nem alakítja a narratívát, hanem követi, nem edukál, hanem ingerel. Siker esetén fülsiketítő tónusban ujjong, ha viszont kudarc üt be, akkor engesztelhetetlenül korhol, és felemelt mutatóujjal oktat ki.

Ezen reflexek egy része kortünet, és az új struktúrájú nyilvánosság dinamikáit alapvetően meghatározó közösségi média működési logikájának következménye. Olyan digitális világban élünk, amelyben a kommunikációs tér kimutatható és egyértelmű módon jutalmazza az érzelmileg túlfűtött reakciókat, és ezeken belül is felülreprezentálja a negatív érzések kifejezését, valamint a morális alapú fölháborodást. Adottság, hogy a magyar nyelvű futballsajtó is ebben a toxikus dinamikájú, posztmodern tudatiparban kénytelen működni – és akkor a teljes közeget behálózó, megmérgező, emberi-szakmai kapcsolatokat, karriereket tucatjával gajra vágó politikai kontextusról most nem is beszélek –, de a legfőbb baj nem ez.

Hanem az, hogy nincs elitje.

A magyar futball évtizedes leépülése úgynevezett történelmi tény. A polgári-értelmiségi miliőből sarjadt magyar futballkultúrából előbb a polgárok, aztán az értelmiségiek tűntek el, majd nagyjából négy-öt évtizeddel ezelőtt végleg felszámolta önmagán belül a kultúra nyomait is. Ami emögött maradt, az otromba, dermesztő sikertelenség, permanens önbecsapás, a tények és a tudás tételes tagadása. Nevezhetjük mindezt közhelykultúrának is – a szponzorgallérok közé csomagolt semmitmondás amolyan nemzeti sporttá (hahaha) avanzsálódott a gombamód szaporodó sporttelevíziók képernyőjén –, a lényeg, hogy a futballt fogyasztó társadalmi csoportok nagy része hosszú ideje úgy áll az általa a sportsajtóban olvasott-hallgatott-nézett tartalmakhoz, hogy azok nagy része ostoba szemfényvesztés, kisebb hányada pedig lényegtelen hablaty.

Gondoljunk csak bele: a magyar labdarúgó-válogatott 1966 óta mindössze három mérkőzést nyert meg nagy világversenyen (Salvador, Kanada, Ausztria), és konkrét generációi maradtak ki teljesen a nemzetközi futball vérkeringéséből. Ezeknek a generációknak a tagjait a közvélemény nagy része a fullasztó eredménytelenséggel kötötte össze, azaz nagyjából és egészében hiteltelennek bélyegezte. Amikor tehát ezek a szereplők megjelennek a képernyőn, nyilatkoznak vagy netalántán elemeznek a sajtóban – tisztelet a kevés kivételnek –, nem képesek arra, hogy érdemben befolyásolják a közvélemény indulatainak irányát, a történések kontextusának megítélését, hiszen alig valaki ad a szavukra.

Ugyanez a helyzet a sokat kárhoztatott magyar sportsajtóval is. A számtalanszor csalódott szurkolók ma már nem (vagy csak alig valamennyien közülük) kajálják be a nagy ívű hozsannákat, nem hiszik el a veretes jelzőket, nem bíznak meg az újságírók és az elemzők értékítéletében. A maroknyi józan hang elvész a közösségi média kakofóniájában, az értelmiségi diskurzus szűk buborékokba szorul, szereplői pedig jobb híján egymással folytatnak engesztelhetetlen versenyt egy szabad szemmel alig látható méretű célcsoport figyelméért és elismeréséért. Mindeközben a futballipar figyelemgazdasága termékesíti a játékosokat, akiknek részvételével aztán reklámszpotok forognak, könyvek, magazinok állnak össze, televíziós műsorokban szerepelnek. A csalódásra trenírozott, véleményvezéreit alapvetően megvető közvélemény ezt azonnal túlsztárolásnak érzi, és az első adandó alkalommal – értsd: vereség valamely önkényesen sorsdöntőnek fölcímkézett meccsen – leveri a felelősséget azon a szereplőn, amelynek képviselői előtte semmilyen hitellel nem bírnak: a sajtón.

Nem nehéz belátni, hogy ez a fojtogató légkör elszívja a levegőt a progresszió és a kockázatvállalás elől, permanens bizonytalanságban tart játékost, szövetségi kapitány, edzőt és stábtagot, de még a médiát is arra sarkallja, hogy felelős iránymutatás és érdemi értelmezés helyett inkább a szurkolók érzelmeit szolgálja ki.

Így, és csakis ezt a nyilvánosságszerkezetet fölrajzolva érthető meg az a mérhetetlen mennyiségű negatív komment, amelyet a magyar válogatott azok után kapott, hogy évek óta először nem volt képes meglepetést okozni, és csodát tenni két alapvetően nála erősebb, versenyképesebb ellenféllel szemben.

És akkor most gondolkodjunk el, mi a nagyobb baj: ez, vagy egy 2-0-s vereség Németország ellen?

Kapcsolódó

Az álmodozás elviselhetetlen könnyűsége

Svájc ellen semmi egyéb nem történt, mint hogy a valóság illedelmesen bekopogott hozzánk, és figyelmeztetett: attól, mert rég nem találkoztunk, ő még bizony továbbra is a szomszédban lakik. Jó lesz vele rendezett viszonyt ápolni.