Tesztelni tudtuk a németek gyenge pontjait, de a pontszerzéshez ez sem volt elég

Három évvel ezelőtt a magyar és a német válogatott ki-ki meccset játszott az Eb-csoportkörből való továbbjutásért Münchenben. Annak a mérkőzésnek 2-2 lett a vége, a magyar csapat kétszer is vezetett – Szalai Ádám, illetve a zseniálisan játszó Schäfer András voltak a gólszerzőink –, de a hajrában Leon Goretzka kiegyenlített, és végül Joachim Löw válogatottja jutott be a legjobb tizenhat közé.

Azóta a Rajnán és a Dunán is sok víz lefolyt – a Tisza pedig egyenesen kiáradt, ugye –, és ezúttal teljesen más előjelek mellett várták a meccset a csapatok. A németek kapitánya az a Julian Nagelsmann lett, aki a torna előtt hat meccset kapott az előző években atomjaira széthullott válogatott összedrótozására. Az első kettőn még kísérletezgetett (a Kai Havertz-cel baloldali szárnyvédőben felálló csapatát a törökök és az osztrákok is úgy kapták szét, mint floki a lábtörlőt), aztán viszont reaktiválta Toni Kroost, mellé tett két kevésbé színes, de annál hasznosabb játékosprofilt (Andrich, Mittelstädt), elöl letette a voksát a két csodagyerek, Musiala és Wirtz mellett, a csapatrészek összekötésével pedig megbízta a kapitánnyá avanzsáló Gündogant – és bumm, varázsütésre működni kezdett a játék.

A magyar válogatott stábja a sikertelen vb-selejtezők után határozott úgy, hogy alapjaiban kell átalakítania a csapat labdás játékát. Tették mindezt annál inkább, mert az Eb-kvalifikáció során a válogatott kifejezetten olyan ellenfelekkel (Litvánia, Montenegró, Bulgária) került egy csoportba, akik ellen már nem lehetett sikerrel elővezetni a korábbi évek alapvetően stabil védekezésre alapozott, reaktív kontrafutballját.

Az identitás- és stílusváltás origója Szoboszlai Dominik lett, és az az ötlet, hogy a csapat technikailag és taktikailag legképzettebb emberei a lehető legközelebb játszhassanak egymáshoz a pályán.

Ezt a megoldást a szaksajtó egy része úgynevezett relacionista fordulatként írta le, a magyar válogatott ugyanis labdabirtoklás esetén szakított a precíz, statikus pozíciós játék alapelveivel, és leginkább a baloldalt túltöltve építkezett a pálya középső harmadában. A vertikális fölpasszairól híres Szalai Attila, a dinamikus – és ebben a rendszerben gyakran a pálya közepe felé elmozgó – Kerkez Milos, az agilis és párharcerős Schäfer, a jobboldalról átmozgó Sallai Roland és a közben Liverpoolba szerződő Szoboszlai összjátékának hála a csapat gyengébb ellenfelek ellen képes volt létszámfölényt kialakítani a támadóharmadban, meg tudta bontani a mélyen ülő védelmeket, és a labdakihozatalai is gyorsabbá váltak a stílusváltás hatására.

A válogatott az új szisztémát használva tizennégy meccses veretlenségi sorozatot épített, és bár ez a széria az Eb előtt közvetlenül megszakadt (2-1-es vereség Dublinban az írek ellen), az ellenfelek és a nemzetközi szaksajtó figyelmét is felkeltette a csapat játéka. Talán ennek, talán másnak köszönhető, de a Svájc elleni Eb-meccsen már nem mi, hanem az ellenfél okozott meglepetést: a magyar csapat az első félidőben kifejezetten gyengén játszott, Svájc pedig a baloldali szárnyvédő pozíciójából elmozgó Aebischernek köszönhetően rendszeresen létszámfölényes helyzeteket tudott kialakítani a magyar térfélen. A vége 3-1-es vereség lett egy, a továbbjutás szempontjából alighanem sorsdöntő meccsen.

Rossi összekapta a védekezést

Marco Rossi a meccset követően nem rejtette véka alá, hogy változtatni fog a kezdőcsapaton. Kimaradt a Svájc ellen már a félidőben lekapott Lang Ádám, a helyére az első meccset még szárnyvédőként kezdő Fiola Attila mozgott vissza a védelem jobboldalára, szárnyvédőbe pedig az inkább támadó szellemű, és nagyszerű formában játszó Bolla Bendegúz került. A bekksor túloldalán ezzel egy időben Dárdai Márton váltotta a feltűnően bizonytalan, látványos játék- és önbizalomhiánnyal küzdő Szalai Attilát.

A németek a torna nyitómeccsén 5-1-re gázolták el Skóciát, Nagelsmann így nem is változtatott az alapcsapatán. Ahogyan az már a márciusi felkészülési meccseken kikristályosodott, Kroos mellett Andrich kapta a kontrák ellen biztosítás feladatát, a védelem baloldalán Mittelstädt feladata lett a szélesség biztosítása, a túloldalon pedig Kimmich várta sprintre készen a forgatásokat. A támadóharmadban Gündogan osztotta az összekötő kapocs szerepét, „hamis” centerben ezúttal is Havertz feladata volt a folyamatos elmozgás és beindulás, a két félterületben pedig Wirtz és Musiala szabad mozgása lett a kulcs.

A Svájc elleni meccshez képest a magyar csapat látványos agilitással kezdte a meccset: az első percben Szoboszlai fülelt le egy német passzt a saját térfelünk közepén, majd az azonnal sprintelni kezdő Bollát indította. A jobboldali szárnyvédő ezt követően Varga Barnabást kereste egy íveléssel, Sallai pedig a lecsorgó második labdára robbant elképesztő harcossággal: a tétovázó Kimmich mellett kapura is tudott törni, de csak Neuerbe tudta pöckölni a mérkőzés első nagy helyzetét.

A meccs előtt az egyik legfontosabb taktikai kérdésnek az tűnt, hogy a magyar csapat a skótok 5-4-1-es labda elleni formációjához képest 5-2-3-mat, vagy 5-3-2-t választ-e a német labdajáratás akadályozására. Végül Rossi egy érdekes hibrid mellett tette le a voksát: alapvetően 5-2-3-ból indultunk, de Szoboszlai és Sallai a labda pozíciójától függően rotált be a két hatos (Nagy Ádám és Schäfer) mellé, megakadályozandó, hogy a németek létszámfölényt tudjanak kialakítani a magyar védővonalak között. Amikor egyikük visszalépett, a másik a túloldalon Varga mellé zárkózott, és labdaszerzés esetére kontraopciót igyekezett nyújtani.

Az ötvédős rendszerek sajátja, hogy hatalmas felelősség- és feladattömeg zúdul a belső védelem két szélén játszó bekkre. Az ő feladatuk „tömködni a lyukakat”, és a megfelelő ütemben kipattanni a hátsó sorból, keresni az ütközést, vagy éppen megnehezíteni azt, hogy a két hatos környékére belépő támadók (jelen esetben Musiala, Wirtz és Gündogan) zavartalanul vehessék fel a labdát, majd kapura forduljanak. A mérkőzés elején különösen Fiola, de Dárdai is kiváló intenzitással végezte a feladatát, a németek sokkal kevésbé találták meg az utat a centrális felpasszaiknak, mint a skótok ellen.

Persze, mint minden rendszernek, úgy ennek a védekezési szisztémának is megvannak a maga kockázatai: a kilépő szélső középhátvédek mögötti folyosók olykor szabadon maradnak, és elég 30–40 centiméterrel elmérni egy passzsáv lezárását, hogy az olyan minőségű játékosok, amilyenből a németeknek van nyolc, megtalálják az utat a kapu irányába. A tizedik percben például Sallai és Dárdai kisebb helyezkedési hibáját kihasználva Rüdiger indította Havertzet, aki a körülményes Orbán mellett ziccerig jutott, amit Gulácsi földöntúli bravúrral hárított.

Kulcsfontosságú volt Nagy és Schäfer helyezkedése: ők többnyire egymáshoz nagyon közel helyezkedve a centrumot, a Gündogan felé érkező direkt, egyenes felpasszok útját védték – nem véletlenül: a Svájc elleni első gólt éppen egy ilyen banális bepassz után kaptuk –, ami azt eredményezte, hogy Wirtznek és Musialának ezúttal másképp kellett részt vennie a bontásban, mint a skótok ellen. A német megoldóképlet végül az lett, hogy egyikük (többnyire Wirtz) Andrich mellé lépett vissza, ezzel nagyon szűkre húzva a magyar csapat első ötösét (Varga, Sallai, Szoboszlai, Nagy, Schäfer), így a másikuk (leginkább Musiala) ennek az ötös blokknak a külső oldalán, szabadon vehette át a labdát, és fordulhatott rá a védelem utolsó sorára.

Ha ezeket a mozgásokat meg tudta csinálni a német csapat, akkor hirtelenjében azonnal komoly nyomás alá került a magyar védelem. Gündogan tanári labda nélküli mozgása és Havertz tökéletes ütemű beindulásai – amikkel manipulálta a magyar védelmi vonal magasságát – rutinmunkaként dobták a lehetőségeket, és a fél- vagy egész helyzeteket. Ezekben a szituációkban már Dárdai sem nézett ki különösebben jól,

aki viszont látványos körülményeskedéssel tevékenykedett, az Orbán Willi volt.

Az első bekapott gólon napestig lehetne vitatkozni – az elfogulatlansággal aligha vádolható magyar közmédia stúdiójában helyet foglaló Korsós György szerint például nem volt fault, a magyar szövetségi kapitány szerint nagyon is –, de szakmai-taktikai szempontból sokkal fontosabb, hogy lássuk és értsük azt a folyamatot, ami az Orbán-Gündogan ütközésig vezetett. Tah egy labdás párharcot megnyerve azonnal Wirtzet találta meg, ezzel párhuzamosan Orbánt elvitte magával az óramű pontossággal beinduló Havertz, aminek köszönhetően kilométeres folyosó nyílt meg a pálya közepén Fiola körül. Musiala nagyon könnyen vehette fel a labdát a kapuval szemben, Gündogan pedig tempóelőnyből indult be a védelem mögé, hogy aztán a mi szempontunkból nagyon szerencsétlenül ütközzön a keresztbe mozgó, de már csak pánikszerűen életet menteni próbáló Orbánnal. A kavarodás végén Musiala lőtt könnyű gólt (1-0).

Teszteltük a németeket, de nem volt szerencsénk

A bekapott gól ellenére az első félóra kifejezetten jól nézett ki a magyar válogatottól. Képesek voltunk labdát tartani a saját térfelünkön, sőt nagyon ígéretes átmenetekre is futotta az erőnkből. A 29. percben például tankönyvi bemutatót tartott Rossi csapata abból, milyen kihívásokat kell majd kezelnie ennek a német válogatottnak az egyenes kieséses szakaszban, amikor már magasabb minőségű ellenfelekkel kell farkasszemet néznie a tornán.

Az akció egy okos Sallai visszapasszal indult, majd Orbán játszotta ki a labdát Dárdaihoz, aki Kerkezhez továbbított. Utóbbi nem lefordulni próbált, hanem az ellenfél térfelével szemben álló Schäfernek gurított vissza, aki azonnal egy nagyon meredek felpasszt küldött a Kimmich mögötti területben várakozó Sallainak. Sallai észlelte, hogy Rüdiger jön rá nyomást helyezni, de így is tökéletes ütemben tálalt sprintben meginduló Kerkez elé, akinek Andrich már csak a rendszámát tudta olvasni: a balszélsőnk beadását a második hullámban a kapu elé érkező Szoboszlai aztán nagyszerűen vette át, de lövésébe az utolsó pillanatban Tah beleblokkolt.

A 15. percben Bolla indult meg egy labdaszerzés után, majd sprintben végigközlekedett a német térfélen, és Szoboszlai jó ütemű kiugratását követően okosan tette középre a labdát, amiből Sallai lövésig is jutott – ezt is blokkolták a német védők.

Magyar kontralehetőség: Bolla megindulásával/felpasszával összesen hét (Kimmich lemaradt a képről a jobboldalon) német védő marad a labda mögött átmenetnél.

A fordulás után, a 60. percben jött a talán legígéretesebb magyar helyzet. Dárdai remek indítása Sallait találta meg, aki megint lehagyta Kimmichet, majd Rüdiger mellett is el tudott jutni egy mértani pontosságú beadásig, amit Tah szorításában Varga fejelt mellé.

A meccs élességére jellemző volt, hogy Nagelsmann még a második félidőben is kénytelen volt megkeverni a kezében lévő paklit – az ellenfél folytonos és állandó alkalmazkodásra kényszerítése persze a német playbook fontos fejezetét képezi –, és például csapata jobboldalán eszközölt néhány változtatást. Rüdiger látványosan szélre tolódott, ennek következtében pedig Wirtz és Kimmich helyezkedése is változott, előbbi kivitte Schäfert a vonal mellé, utóbbi pedig inkább a félterületbe lépett be. Kerkez ennek köszönhetően kimozgott a védővonalból, amit Gündogan használt ki, manipulálva ezzel Dárdai helyezkedését is. Végül Gulácsi parádés vetődéssel mentett, a kipattanót habozás nélkül rátűző Kroos löketét is védte.

A meccs végül a 67. percben dőlt el:

Kroos egy szimpla felpasszal megtalálta Musialát a vonalak között, aki három magyar bekk (Kleinheisler, Fiola, Bolla) figyelmét is magára vonta azzal, hogy kapura fordult, de végül inkább kijátszotta a teljesen üres Mittelstädtnek a balszélre. A három említett játékos közül kettő (Bolla, Fiola) elment a labda felé, a harmadik (Kleinheisler) pedig megállt, így a cutback passzra visszamozgó Gündogan teljesen üresen lőhetett a tizenegyes pont magasságáról egy könnyű gólt (2-0).

Ebben ennyi volt, és ez sem kevés

Voltak helyzeteink, képesek voltunk tesztelni a németek gyenge pontjait (védekező átmenetek a jobboldalon, pontrúgások kikényszerítése), és az első félidőben sokáig a labda elleni játékunk is biztos lábakon állt, volt intenzitás, agilitás, a helyezkedési dilemmákat is sikerült megoldani az esetek többségében.

A németek azonban rengeteg variációt tudnak a támadóharmadban, a labda nélküli mozgásaik félelmetesek, Wirtz, Gündogan és Musiala technikai megoldásai taníthatatlanok és lereagálhatatlanok. Kroos megint fantasztikusan irányított – 131 passzkísérlete az Eb-történelem második legjobbja ebben a mutatóban –, és bár ezúttal kevésbé volt látványos vagy vertikális, mint a skótok ellen, 47-szer így is kipasszolta legalább az egyik magyar védelmi vonalat (ez természetesen messze magasan az idei torna legmagasabb adatpontja).

Folytatás vasárnap este Skócia ellen, a képlet egyszerű: ha számolgatni és álmodozni szeretnénk még egyáltalán a csoportból való továbbjutásról, akkor nyerni kell.