Az álmodozás elviselhetetlen könnyűsége

„Nagy csalódás ez, amiért én vagyok az első számú felelős” – idézi Marco Rossi szövetségi kapitányt a Nemzeti Sport a magyar válogatott első Eb-mérkőzése után, amelyet a csapat 3-1-re elveszített Svájc ellen. „Sokkolta a nézőket a magyar játék” – összegez a 444.hu. „Pocsék első félidő” – jelenti ki a Telex. „Sokat kell még dolgoznunk, mert ilyen szinten semmit sem adnak ingyen” – kontrázik a látványosan csalódott Szoboszlai Dominik az M4 Sport kamerái előtt.

Ha az ember beleolvas a kommentekbe, a kép még tovább sötétül. A sportlap szavazásán a szurkolók osztályzatainak átlaga alapján senki nem kap 6-osnál jobb értékelést, a csapat zöme 4-esre, 5-ösre vizsgázik. A közösségi médiát ellepő bejegyzéseket, hozzászólásokat böngészve az ember azt hihetné, történelmi pofonba futott bele a válogatott, hogy a csapatot megsemmisítették Kölnben, hogy négyet, ötöt, esetleg hatot kaptunk az ellenféltől.

Holott a valóságban mindössze annyi történt, hogy Marco Rossi csapata ezúttal nem tudta borítani a papírformát.

A magyar válogatott, amely az elmúlt két-három évben rendszeresen, időről időre felülmúlta önmagát, ezúttal „csupán” a realitást tudta a pályára tenni, és azt is csak 15-20 perc erejéig. A csapat, amely az utóbbi időben elkényeztetett és elkényelmesített minket, amely alkalmas volt arra, hogy a magyar futball összes nyilvánvaló, látványos és húsba markoló strukturális problémáját elfedje, szombaton délután önmagához képest gyengébben teljesített. De nem mosták le, és – végképp – nem semmisült meg. Kölnből nem lett Irapuato. Az előző másfél-két év nagy futásához (24 meccsen mindössze négy vereség) viszonyítva az első félidő bizonyosan gyenge, lassú és szárnyaszegett volt, de nem hasonlított a korábbi időszakok tragikus vereségeihez, a magyar futball önbecsapásból épített légvárainak megszokott időközönként rendre előforduló, sorsszerű és elkerülhetetlen összeomlásaihoz.

Vegyük észre: nem a játékosok kényelmesedtek el, hanem a közvélemény. Azok, akik azt hitték, hogy mivel a kezdőcsapat nagyobbik részét immáron végre mi is ki tudjuk állítani topligás játékosokból (szombaton hét ilyen játékos kapott szerepet: Gulácsi, Orbán, Szalai, Schäfer, Kerkez, Sallai és Szoboszlai), rögtön és szükségszerűen ugyanarra a polcra kell helyezzük magunkat, mint ahol mondjuk Svájcot jegyzik. Azok, akik megszokták – és másokkal is megszoktatták –, hogy ez a csapat mindenkivel, mindig pariban van, hogy állandóan és magától értetődő módon cáfol rá a számokra, a tényekre, az adatokra, a fizetési csekkekre – és ilyen módon voltaképp magára a valóságra. Azok, akik komoly képet magukra erőszakolva hirdették, hogy amit látunk, az bizony igenis a realitás, a magyar futball elmúlt évtizedben megvalósított fejlesztésének természetes folyománya.

Hogy az extrém felülteljesítés valójában reális, és hogy aminek maximum célnak volna szabad lennie, abból elvárást lehet, sőt elvárást is kell faragni.

Otromba, felelőtlen tévedés volt. Könyörgöm, a svájciaknál még csak pályára sem lépett a Milannál átlagban cirka másfél meccsenként gólt szerző Okafor, a válogatottsági örökranglistán második Shaqiri, az egykori Juve-játékos Zakaria, a BL-döntős Kobel, vagy az évek óta a Bundesliga legjobb bekkjei között számon tartott Elvedi. Ott volt ellenben a kezdőben egy friss olasz (Sommer), német (Xhaka) és angol (Akanji) bajnok játékos, hárman (Aebischer, Freuler, Ndoye) a Serie A-ból BL-kvalifikációt kiharcoló Bologna kezdőcsapatából – de még csereként, a kispadról is csupa-csupa topligás játékos szállt be hozzájuk a meccsbe.

Miközben Murat Yakin kezdőjében az egy szem Widmeren kívül egyetlen másik játékos sem akadt, akinek 2100 játékpercnél kevesebb került volna a lábába a mögöttünk hagyott klubszezonban, nálunk ennél több időt mindössze négy játékos töltött a pályán az idei évadban: Kerkez, Sallai, Szoboszlai és Varga.

Míg náluk kizárólag topbajnokságokban edződő játékosok álltak be csereként, addig hozzánk a svájci és a horvát bajnokság, valamint a dél-koreai liga és a Bundesliga 2 egy-egy embere tudott beszállni segítségképpen, miközben szakadatlanul kárhoztattuk a sorsot például Styles szerencsétlen sérülése miatt.

Tájékoztatásul: a középpályás idén mindössze 808 percnyi játéklehetőséget kapott az angol második vonalban, cirka fele annyit, mint ősszel egy osztállyal lejjebb.

Félreértés ne essék, nagyjából ugyanezek a játékosok az elmúlt években verték az angolokat, ikszeltek a franciákkal, kis híján kiejtették egy Eb-ről a németeket (akiket aztán idegenben vertek tétmeccsen), és oda-vissza lerendezték Szerbiát a selejtezőben. Ugyanakkor az is látszott, hogy képesek látványosan megszenvedni Litvánia, Montenegró vagy éppen Bulgária ellen, és maga a szövetségi kapitány is számtalanszor fölhívta a figyelmet arra, hogy a szorosan vett kezdőcsapat mögött nincs kellő mélység, megfelelően versenyképes minőség.

A torna előtt az egyik legismertebb és legnagyobb presztízzsel rendelkező futballipari tanácsadó cég, a 21st Group közzétette elemzését az Eb-n résztvevő egyes válogatottak kereteinek minőségéről. A játékosokat a saját modelljük alapján értékelték, mégpedig annak megfelelően, hogy

1. mennyire erős a klub, amely alkalmazza az adott játékost;
2. mekkora szerepet kap a klubjában a játékos,
3. milyen hozzáadott értéke van csapata támadó/védekező játékának hatékonyságához (poszttól függően) a játékosnak.

Ez alapján a magyar keretminőség átlaga kizárólag a georgiai csapatét előzte meg a mezőnyben, miközben a lenti ábrán az is látszik, mekkora szórás van az egyes játékosaink értékelése között:

Az álmodozás elviselhetetlen könnyűsége az elmúlt években lehetőséget adott számunkra, hogy erről – és sok egyéb másik tényről – ne vegyünk tudomást. Rossi stábja és a válogatott játékosai biztosították nekünk a luxust, hogy magától értetődőnek vehessük azt, amikor egy csapat erején felül teljesít, amikor látványosan és egyértelműen több és jobb, mint az egyének összege.

A futball többek között azért a világ egyik legnagyszerűbb játéka, mert képes meghajlítani a valóságot. Képes olyan illúziót kínálni, amelyben a gazdagabb nem föltétlenül lesz jobb és erősebb, az ügyesebb pedig nem mindig győzi le a nála ügyetlenebbet. A futball a lehetőségek játéka, a szinte korlátlanul tágítható univerzumoké, a csodáké, a meglepetéseké, a véletleneké. Az ellenben, hogy így szeretjük ezt a játékot, nem szabadna azt jelentse, hogy nem vagyunk képesek megkülönböztetni a realitást és az illúziót, a tényeket és a vágyakat, a célokat és az elvárásokat.

A magyar csapat éveken keresztül cáfolata volt a realitásnak, ellenpontozása a valós erőviszonyoknak. Hozzászoktunk, elfogadtuk, belekényelmesedtünk abba, hogy élvezzük a luxust, amelyet számunkra biztosít. És közben szépen lassan, de annál biztosabban elfelejtettük megkülönböztetni a valóságot a vágyainktól.

Svájc ellen semmi egyéb nem történt, mint hogy a valóság illedelmesen bekopogott hozzánk, és figyelmeztetett: attól, mert rég nem találkoztunk, ő még bizony továbbra is a szomszédban lakik.

Jó lesz vele rendezett viszonyt ápolni.

Kapcsolódó

Nagy Ádám: Tökösebb játékra van szükség

Varga Barnabás szerint a svájciak semmivel nem leptek meg minket, viszont a magyar csapat nem volt elég éles.