Kele János hírlevele: kié az Eb-mezőny legjobb edzője?

„Aligha lehetne komolyan vehetően vitatni, hogy szakmai szempontból, a taktikai megoldások kifinomultságát, a pályán bemutatott játék minőségét tekintve a futballipar csúcsát ma a Bajnokok Ligája jelenti” – érvelt néhány hónappal ezelőtt egy cikkében Michael Cox, a The Athletic elismert szakírója. Hozzátette ugyanakkor azt is, miszerint emellett “azt is be kell lássuk, hogy a minőség a futballban nem minden. Szükség van a kiszámíthatatlanságra, a kiegyensúlyozott versengés illúziójára is, ez a kettő együtt pedig teljesen más típusú szurkolói élményt hoz létre, mint a klubfutball sorozatai.”

Cox ugyan nem nevesíti, mire gondol pontosan más típusú szurkoló élmény alatt, de mi ennél lehetünk bátrabbak, és felfedhetjük a titkot: ma a futballipar legkiszámíthatatlanabb, legizgalmasabb, legváratlanabb történéseket produkálni képes tornája az Európa-bajnokság.

Az Eb történetileg igencsak érdekes-furcsa képződmény. Egy világbajnoksághoz képest – szól a régi fáma – ez valójában gyerekjáték, kismiska, bemelegítés. Futballelméleti axióma, hogy a játék nagy, meghatározó nemzetei a vb-kre hegyezik a formát, ide, ezekre a tornákra építik a keretüket, a két világbajnokság közé beékelődő Európa-bajnokságok pedig csak afféle főpróbák, tesztversenyek az igazán fontos megmérettetés előtt. Nincs ezen mit magyarázni, mondják a futballtudorok, elég csak rápillantani arra, ki mindenki nyert eddig világbajnokságot (ez a legszűkebb futballelit, mindössze nyolc nemzet – Uruguay, Olaszország, Németország, Brazília, Anglia, Argentína, Franciaország, Spanyolország – részvételével), és mellétenni az Eb-győztesek listáját, amelyen a fenti európai országok (mínusz Anglia) neve mellett ott van az oroszoké/szovjeteké, a cseheké, a hollandoké, a dánoké, a görögöké és a portugáloké is.

Az Eb tehát alapvetően a meglepetések tornája, ráadásul az UEFA – reagálva ezzel az utóbbi évtizedben a válogatottak versengését illetően egyre fokozódó európai dominanciára – olyan lebonyolítási forma mellett határozta el magát, amely kifejezetten garancia a szórakoztató, kiszámíthatatlan versengésre. A 24 résztvevős formátum jól reagál a mezőny sűrűségére, ugyanakkor nem ró túlzott jelentőséget a csoportkör meccseire: egy Eb-n, ha valaki elveszíti az első két meccsét, még simán továbbjuthat, ennek köszönhetően pedig viszonylag ritkák a fullasztóan unalmas, kockázatkerülésbe fojtott meccsek a torna első egy-két hetében. Összehasonlításképp: egy vb-n két vereséggel kezdeni egyenlő a szinte tuti biztos kieséssel, tehát a rajton mindenki leginkább nem kikapni próbál. Vonatkozó statisztikai adat: a 2022-es katari világbajnokság 48 csoportmeccse közül 24 a félidőben gól nélküli döntetlenre állt. (Ehhez némi adalék, hogy a történeti minta azt mondja, aki egy meccsen az első gólt kapja, az 80%-os valószínűséggel nem győz.)

Lényeg a lényeg, az Eb kiegyensúlyozott, kiszámíthatatlan harcot ígér. Nincsenek toronymagas esélyesek, nincsenek „játékban” utcahosszal a többiek előtt járó gigászok. Vannak ugyan válogatottak, amelyek jobban el vannak látva tehetségekkel, mint mások – elég csak a minden poszton nettó világklasszisokat felvonultató franciákra, az angolokra, vagy épp a németekre és a portugálokra gondolni –, de szinte mindegyik résztvevő csapatban találni legalább egy-két sztárt, négy-öt ismertebb nevet, öt-tíz olyan játékost, akinek nem ismeretlen a nemzetközi mezőny, a nagy felhajtás, a komoly tét. (Arról meg oktondi redundancia lenne beszélni, hogy a tehetségeloszlás mennyivel egyenletesebb itt, mint a klubfoci topszintjén.)

Mi következik mindebből? Például az, hogy felértékelődik az edző szerepe, nívója, teljesítménye.

Éppen ezért az Eb-re fordulva, az esélyek megtippelése felől közelítve talán az a legokosabb megoldás, ha a kispadokra pillantunk. Kinek van a legjobb edzője? Kinél a legjobb a „kémia” a csapat karaktere, játékosai és az edző fölfogása között? Hogy ki mennyire „jó” edző – és ezt most kéretik jól érteni, hiszen nyilván az, aki egy olyan válogatott kispadján ül, amelyik Eb-re készül, definíció szerint sem lehet nyeretlen kétéves kókler –, azt persze sok tényező alapján lehet vizsgálni. Elfogadott tézis például, hogy a válogatott munka a mai topfutballban már inkább amolyan nyugdíjas állás, évi 8-10 meccs, kisebb (avagy inkább: sporadikusabb) nyomással, kevesebb direkt hatással a játékstílusra, a megvalósított csapatjáték minőségére (hiszen elegendő edzés, közös munkanap sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy olyan nüanszokig megtervezett, aprólékos meccsterveket dolgozzon ki egy edző, mint ami például Xabi Alonso, Gian Piero Gasperini, Jürgen Klopp, Mikel Arteta, vagy éppen Pep Guardiola sajátja). De mégis, kik azok, akik komoly topligás tapasztalattal, erős ázsióval irányítanak most válogatottakat? Tényleg igaz, hogy a válogatott futball alapvetően a klubfoci második-harmadik vonalába szorult edzők játszótere? Nézzük meg, mit mondanak a számok:

Ha végigtekintjük a mezőnyt, azt látjuk, hogy mindössze kilenc edző akad (a résztvevők cirka egyharmada), aki eddigi pályafutása során egyetlen topligás meccsen sem ült a kispadon (Rossi, Yakin, De la Fuente, Dalic, Stojkovic, Kek, Probierz, Rebrov, Iordanescu), de közülük is mindössze öten olyanok, akik emellett sem BL-, sem EL-csoportkörös, vagy egyenes kieséses mérkőzésen nem dirigáltak még klubot (Rossi, De la Fuente, Dalic, Stojkovic, Probierz). Vegyük ki ebből a klubból a horvát válogatottat irányító Zlatko Dalicot, aki lehet, hogy klubkarrierje során nem aratta számolatlanul a sikereket, ám cserébe világbajnoki ezüst-, illetve bronzérme is van edzőként, és máris arra a következtetésre kell jussunk, hogy a 24 csapatos mezőnyben mindössze négy olyan edző akad, aki ezen objektív kritériumok alapján nem tekinthető valamiféle szűkre szabott elitklub tagjának.

Ám éppen a magyar csapatot dirigáló Marco Rossi a bizonyíték rá, hogy a válogatott futballban a klubpedigré nem minden, sőt, de pláne: az olasz vezetőedző korábban sem a Honvéd, sem a DAC kispadján nem ért el világraszóló sikereket – bár azt épp lehetne vitatni, hogy a kispestiekkel elért valószínűtlen magyar bajnoki aranyérme mennyivel kisebb teljesítmény (ha ugyan), mint amit Vincenzo Montella, Ronald Koeman, vagy épp Domenico Tedesco fel tud mutatni a különböző topligákban –, miközben egymás után a második Eb-re vezeti ki a magyar válogatottat, amellyel feljutott a Nemzetek Ligája A-csoportjába, ott kis híján bement a négyes döntőbe, és amúgy mintegy mellékesen hat év alatt az Élő-rangsor 65. helyéről a 18. pozícióba kormányozta csapatát.

Éppen ezért talán tekintsünk is el attól, hogy pusztán a fönti mutatók alapján igyekszünk sorba rendezni a válogatottak kispadjain helyet foglaló edzőket. Helyette játsszunk el a gondolattal, hogy power ranking helyett ún. suitability rankinget állítunk fel közöttük, és az alapján osztályozzuk őket, hogy mennyire illenek ahhoz a csapathoz, amely éppen alkalmazza őket, és milyen esélyeik vannak az adott játékosállományhoz viszonyítva sikeresnek mondható szereplés elérésére. Hangsúlyozom, hogy a lenti sorrend nem objektív értékelés eredménye, csupán az én személyes benyomásom, amely rendkívül sok ponton torzít(hat), ráadásul nem egy, nem kettő edző kapcsán kell kifejezetten szűk mintából dolgoznunk – tekintve, hogy tíznél is kevesebb mérkőzésen ültek eddig jelenlegi csapatuk kispadján.

24. Dragan Stojkovic (Szerbia)

Harminchét válogatott meccsén kifejezetten tisztességes pontátlag (1,89), két sikerrel megvívott selejtező-sorozat, ám semmi, ami ezen túl különösebben meggyőző volna. A vb-n a szerbek kifejezetten gyenge edzői munka mellett estek ki a csoportból úgy mint a tejfog, a selejtezőkön oda-vissza kikaptak tőlünk, ráadásul mindkét egymás elleni meccsen feltűnő volt, hogy

Marco Rossi simán lemeccseli Stojkovicot.

Nem akarok rosszmájú lenni, de őt a szerb kispadon látni körülbelül ahhoz hasonlítható élmény, mintha a magyar válogatottat Détári Lajos irányítaná.

23. Ronald Koeman (Hollandia)

Kifejezetten nagy topligás tapasztalat (Valencia, Barcelona, Everton), dermesztő bukások, nehéz természet. A holland futball ugyan éledezni látszik a néhány évvel ezelőtti mélypont megjárása után, még mindig nem épp legszebb napjait éli, ennek pedig kiváló lakmuszpapírja Ronald Koeman szövetségi kapitányi kinevezése – rövid időn belül másodszor is, hiszen 2018 és 2020 között egyszer már irányította a csapatot. A selejtezőkben nem villogott a válogatottja, a franciák oda-vissza megcsapták őket (0-4, 0-1), de az írek és a görögök ellen is volt egy-egy kifejezetten nyögvenyelős meccsük, nem lennék meglepve, ha ez a trükkös Eb-csoport nem várt kihívás elé állítaná az Oranjét.

22. Michal Probierz (Lengyelország)

Az egyik kései beugró. A lengyelek a selejtezőket még a 2016-ban Eb-győztes Fernando Santos irányításával kezdték, de mivel a portugál sztáredző többek között Moldova (2-3) és Albánia (0-2) ellen is megégett a kvalifikációs meccseken, rövid úton kiadták a munkakönyvét. Ekkor jött el Probierz ideje, aki hat veretlen meccsel – igaz, ebbe is belefért egy Moldova elleni kínos döntetlen – végül kivezette az Eb-re a saját csoportjában Csehország és Albánia mögött végző lengyeleket. A csoportbeosztás ugyanakkor nem volt vele kegyes, Franciaország, Hollandia és Ausztria ellen már a pontszerzés is bravúr volna a csapatától.

21. Edward Iordanescu (Románia)

A románok nem kerültek kifejezetten nehéz selejtező csoportba – a kijutáshoz Koszovót és Izraelt kellett megelőzniük – de tíz veretlen meccsel és Svájc meglepetésszerű megelőzésével bőven túlteljesítették az elvárásokat. Iordanescu szisztematikusan és aprólékosan építkezik csapatával, de azt nem lehet mondani, hogy vele a kispadon túlzottan vérmes reményeik lehetnek a tornán – már a csoportból való továbblépés is bravúr lenne.

20. Sylvinho (Albánia)

Klubedzőként nem volt sikeres Franciaországban – bár papíron BL-elődöntősnek mondhatja magát a Lyonnal –, Albániában azonban magára talált, és talán mondhatjuk, hogy a helyén van. A selejtezőkben bravúr volt a széteső lengyelek megelőzése, az Eb-n azonban kifogták a halálcsoportot (olasz, spanyol, horvát), és bármennyire jó alapokat tett le Edy Reja, ez a falat most túl sok lesz a korábbi Barca-bekknek.

19. Ivan Hasek (Csehország)

2024 elején vette át a csapat irányítását a kisebb meglepetésre a szerződését nem meghosszabbító Jaroslav Šilhavýtól, aki bár első helyen végzett a selejtezős csoportban, nem várt buktákba is belefutott Moldova, illetve Albánia ellen. Hasek bőven nem nullkilométeres edző – korábban vezette a Saint-Étienne-t és a Strasbourg-t, volt egy kevésbé sikeres időszaka a cseh válogatott kispadján, illetve szövetségi kapitánykodott Libanonban és Gabonban is –, de hogy vele megismétlődhet-e a három évvel ezelőtti bravúr, amikor a csehek Schick vezetésével a nyolcba jutottak, erősen kérdéses.

18. Murat Yakin (Svájc)

Nehéz ember, konfliktusos személyiség, akit a kínkeservvel, de végül sikeresen megvívott selejtezők után kis híján úgy vágtak ki a csapat éléről, mint a gerelyt. Csapata kemény, mint a kád széle, és kutya nehéz megverni, ugyanakkor nem várt döntetlenekbe is sikerült belefutnia olyan ellenfelekkel szemben, mint Koszovó, Izrael, vagy Fehéroroszország.

Állítólag összeveszett Granit Xhakával is, a newcastle-ös Fabian Schärről pedig kitalálta, hogy nem illik a stílusa Manuel Akanjiéhoz, ezért nem játszatja őket egyszerre.

17. Francesco Calzona (Szlovákia)

A Napoli élére történő beugrása álomszerűen indult, de végül nem lett tartós sikersztori, 1,21-es meccsenkénti pontátlagát látva nem meglepő, hogy föl sem merült a marasztalása. A szlovák kispadon ennél egyelőre eredményesebben dolgozik, a selejtezőkön csak a portugáloktól kapott ki, és annak ellenére nem volt kérdéses csapata kijutása, hogy az első meccsükön csak egy ikszre futotta Luxemburg ellen. A csoportjuk harmadik helyén akár tovább is csoroghatnak az Eb-n, de ha ebben ennél több lenne most, az sokakat meglepne.

16. Luis de la Fuente (Spanyolország)

Az egyik legnagyobb kérdőjel. Úgy kapta meg a válogatott kispadját a sokat támadott Luis Rubialestől a vb után, hogy lényegében nincs tapasztalata a felnőtt topfutballban, viszont hosszan és eredményesen dolgozott a különböző spanyol utánpótlás-válogatottakkal. A mérlege egyelőre jó, bár a skótok csúnyán megcsapták őt egy ki-ki meccsen a selejtezők elején, és a legutóbbi, brazilok elleni meccsükön sem nézett ki kifejezetten jól a válogatott labda elleni játéka. A keret összeállítása miatt máris komoly támadásokat kap – állítólag nincs benne elég Real Madrid-játékos –, ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ebből újra a lassan megint szokásossá váló spanyol mutatvány lesz: meddő mezőnyfölény, kézilabdás passzolgatás, aztán az első közepes ellenfél nagyon csúnyán szétkontrázza őket.

15. Steve Clarke (Skócia)

Hétmeccses nyeretlenségi sorozattal melegítenek a skótok az Eb-re, és bár ez várhatóan a rajtig megszakadt – a következő nekifutásra Gibraltár ellen kell bizonyítani –, talán kijelenthető: nem most van a csúcson Clarke és a csapat kapcsolata. A selejtezőkben viszont nagyot mentek, az első öt meccsüket zsinórban nyerték, megcsapták a spanyolokat, a Haaland–Ödegaard tandemmel támadó norvégokat, és a kötelező feladatokat is kipipálták a csoportjukban. Clarke-nak így ez már a második Eb-je lesz, a rutin tehát adott, de a következő lépcsőt (csoportból való továbbjutás) megugrani komoly előrelépést kíván tőle is.

14. Vincenzo Montella (Törökország)

Komoly topligás tapasztalat kiugró siker nélkül, és néhány közepesen nagy megégés (khm, Sevilla) – egyelőre ez a korábbi kiváló csatár pedigréje a kispadon. Kevesebb mint egy éve, 2023 szeptemberében váltotta a válogatott kispadján Stefan Kuntzot, és gyorsan kiegyenesítette a csapat arcvonalát a selejtezőkön: idegenben csapta meg a horvátokat (1-0), lesimázta a letteket (4-0), végül pedig egy walesi iksz (1-1) is elég volt neki a csoport első helyének megszerzéséhez. Márciusban viszont két nem várt pofonba is belefutott vele a válogatott (Budapesten 0-1, Bécsben 1-6), ami nem kifejezetten jó jel a három évvel ezelőtti komoly égés után feltámadni vágyó török futballnak.

13. Domenico Tedesco (Belgium)

Az aranygenerációnak annyi, ez a belga keret talán a legkevésbé kiegyensúlyozott az elmúlt tíz évből. Persze így is tele vannak kiváló futballistákkal, igaz, közülük az egyik legsikeresebbet, Thibaut Courtois-t Tedesco egy személyes vita és ellentét miatt végül kihagyta a keretből. Mindez jól mutatja a német-olasz edző karakterét:

nem fél kemény, ellentmondásos döntéseket meghozni, a kompromisszumokat hírből sem ismeri, a játékfelfogása makacs és idealista

– nem épp a legjobb tulajdonságok ahhoz, hogy valaki hosszú távon sikeres tudjon lenni a válogatott futballban.

12. Ralf Rangnick (Ausztria)

Az osztrákok játszi könnyedséggel vették a selejtezőket, az utóbbi tizennégy meccsükből pedig csupán egyet veszítettek el – igaz, az épp a csoportelsőségükbe került a belgákkal szemben. Rangnick munkája beérni látszik a csapattal, utolsó meccsükön 6-1-re gyalulták le a törököket, olybá tűnik, most épp megvan a Rangnick esetében mindig nagyon törékeny lelki és szellemi béke a játékosok és az edző között. Amit nem látni előre, hogy miképp fog ez működni tornaszituációban: Rangnick legendásan rosszul tűri a nyomást, és miközben szinte minden állomáshelyén teljhatalmat vár el, rendre felőrli önmagát a mikromenedzsmentben.

11. Willy Sagnol (Georgia)

Ígéretesen induló, ám gyorsan földbe álló vezetőedzői karrierje Georgiában támadt fel: immár három éve irányítja a kaukázusi csapatot, amelyet története első nagy tornájára vezetett ki a Nemzetek Ligája jelentette vigaszágon keresztül. Nem volt kis meló, a selejtezőben ugyanis nem termett nekik sok babér (Spanyolország, Skócia és Norvégia társaságában nehéz is lett volna ilyesmit elvárni), ám a kötelező feladatokat a másik ágon megoldották: elgyepálták a bolgárokat (5-2), Észak-Macedóniát (3-0), majd a pótselejtezőn előbb az egyre erősebb Luxemburg ellen nyertek (2-0), hogyan aztán tizenegyesekkel a görögöket is elüssék az Eb-részvételtől. Sagnol valószínűleg nem topkategóriás edző, de jól láthatóan tudja, amit egy válogatott irányítása megkövetel, és akárhogyan alakuljon is a torna, Tbilisziben jó eséllyel szobrot állítanak neki egyszer.

10. Roberto Martínez (Portugália)

Középkategóriás topligás edző (Everton, Wigan), és most már rutinosnak mondható, nagypályás szövetségi kapitány, hiszen a belga aranycsapat után Portugáliával dolgozhat. A kerete bombaerős, a selejtezők abszolválásával nem is volt gondja, tíz meccsből tízet nyert a csapatával, 36 rúgott gól mellett mindössze kettőt kapott, és papíron az egyik esélyesként készül csapatával az Eb-re. Más kérdés, hogy a győztes gént továbbra sem igazán látni benne, és azt sem tudni, mit kezd a Cristiano Ronaldo-problematikával a csapatjáték megszervezésekor.

9. Matjaz Kek (Szlovénia)

Didier Deschamps mellett az egyetlen olyan edző a mezőnyben, aki már legalább 100 meccsen ült egy válogatott – esetében a szlovén – kispadján. A rutinja tehát megkérdőjelezhetetlen, mint ahogyan az is, hogy a szlovén futball egyik legnagyobb alakja: az idei Eb előtt már a 2010-es világbajnokságra is ő vezette ki a válogatottat, ami onnan nézve igazán nagy szó, hogy az ország eddig összesen négy nagy válogatott tornán vehetett részt rövid története során (2000, 2002, 2010, 2024). A selejtezőben a finneket és a kazahokat simán megelőzték, a dánokat pedig megszorongatták, ami kifejezetten jó előjel a tornára – az már kevésbé, hogy a csapat meglehetősen kétarcú: a legutóbbi két felkészülési meccsbe például belefért egy Málta elleni iksz (2-2) és egy Portugália elleni győzelem (2-0) is.

8. Szerhij Rebrov (Ukrajna)

Egy régi ismerős, ha lehet mondani, egy igazi „felső polcos” edző. A Fraditól való távozása óta ugyan a nagy áttörés még várat magára, de ha valahol, hát az ukrán válogatott kispadján most ez is összejöhet Rebrovnak. A selejtezők alatt úgy voltak pariban a legutóbbi Eb két döntősével (Anglia, Olaszország), hogy ismert okokból egyetlen meccset sem játszhattak hazai pályán, ezzel együtt egyetlen meg nem adott tizenegyesre volt a csapat attól, hogy egyenes ágon vívja ki a tornán való részvételt. Ez ugyan nem jött össze, de szemre ez a csapat akár még arra sem esélytelen, hogy zsinórban másodszor jusson a legjobb nyolcba az Eb-n. Ennek pedig egyik legfőbb oka, hogy ezúttal erősebbek a kispadon, mint három évvel ezelőtt.

7. Kasper Hjulmand (Dánia)

A három évvel ezelőtti torna nagy edzőfelfedezettjének csillaga azóta kissé megkopott – a katari vébén például úgy álltak földbe, mint a gerely, de az Eb-selejtezőkön is belefutottak pár kellemetlen pofonba például a kazahok, vagy Észak-Írország ellen –, ám még így is az egyik legizgalmasabb edzőnek számít a placcon, akinek a habitusa és stílusa ráadásul kifejezetten jól passzol a keret értékeihez, erényeihez. Ezzel együtt viszonylag sok jel mutat arra, hogy ez a viszony elfáradt, és nagy kérdés, mennyire tudja összekapni Hjulmand ezt a helyenként már megkopottnak látszó, fáradt, öregecske benyomást keltő csapatot.

6. Julian Nagelsmann (Németország)

Ha abszolút értékén nézzük, valószínűleg ő a mezőny legjobb, legprogresszívebb, legmagasabb minőséget képviselő edzője,

akinek ideális esetben egy topligás klub kispadján volna a helye, nem pedig a válogatott futballban. Ezzel együtt nem egyértelmű, volt-e, lesz-e elég ideje rendbe szedni az utóbbi tornákon történelmi mélységekbe visszahulló német válogatottat – még, ha Toni Kroos visszatérése, illetve ezzel párhuzamosan a két legutóbbi felkészülési meccs (egyaránt sima győzelem a franciák és a hollandok ellen) eredménye egyértelműen pozitív irányba is mutat. Nagelsmann ugyanakkor nem szívbajos, simán kihagyta a például a keretből Goretzkát, Hummelst, Brandtot és Gnabryt is – azaz, ha nem a remélt eredmény születik, könnyen gyors bűnbakként képezheti meg őt az eredmények hiánya miatt egyébként is évek óta frusztrált német közvélemény.

5. Zlatko Dalic (Horvátország)

Nominál értéken valószínűleg nincs az Eb-mezőny tíz legjobb edzője között, de ha valamihez nagyon ért, az a válogatott foci és a torna-menedzsment. Három nagy válogatott dzsemborin irányította eddig a horvátokat, ezeken pedig írd és mondd, mindössze két meccset veszített el csapatával a rendes játékidőben: 2021-ben egy angolok elleni csoportmeccset (0-1), illetve a 2022-es világbajnokság elődöntőjét Argentína ellen (0-3). Igen, tudom, a keret egyre vénebb, igen, ez már az utolsó utáni dobása ennek a generációnak – ha valaki, akkor viszont Dalic pontosan tudja, hogyan kell kifacsarni az utolsó csepp eredményt is ebből a kivételes társaságból.

4. Luciano Spalletti (Olaszország)

Nagelsmann mellett a másik egyértelműen topkategóriás edző a mezőnyben, aki csak azért nem került listám első három helyezettje közé, mert még nem láttuk, hogyan működik egy nagy válogatott torna közben. Részben kényszerűségből került a posztra amiatt, mert az Eb-címvédő Roberto Mancini elfogadta a szaúd-arábiai szövetség mesés ajánlatát, és eddig hozza a kötelezőt: Angliában simán kikapott a selejtezők alatt, a többieket verte, a utolsó fordulóban pedig szőrös tökű profiként menedzselte le Gdanskban azt a 0-0-t az ukránok ellen, ami az Eb-kijutáshoz kellett, és ami az olasz edzőiskola beugró szintje.

3. Marco Rossi (Magyarország)

A tökéletes választás a magyar kispadra. Reális az ön- és énképe, kiváló vezető, szuggesztív kapitány, a válogatási elveit transzparensen képviselő, hiteles szakember, aki ráadásul olyan háttércsapatot épített ki a válogatottnál, amelyre nála magasabbra taksált edzők is szívesen és bátran támaszkodnának Európa bármely országában. Tizennégy meccses veretlenségi sorozattal készül az Eb-re, mégsem mondanánk, hogy ez neki ugródeszka:

ő is érzi, mi is tudjuk, hogy a helyén van, ez a csapat az övé, szisztematikusan, ha tetszik tégláról téglára építette fel – nekünk.

2. Gareth Southgate (Anglia)

Nem, nem ő a mezőny második legjobb edzője. A klubfociban megbukott, meccselni nem tud (érdemes visszanézni a három évvel ezelőtti Eb-döntőt, esetleg a 2018-as vb elődöntőjét), ellenben kiváló kommunikátor és akkurátus vezető, aki mintaszerűen brandelte újra az arroganciában fürdőző, ám többnyire otrombán sikertelen angol válogatottról alkotott nyilvános képet. Van rutinja, akadnak eredményei, tudja, mit követel a válogatott foci (elsősorban stabilitást, jó védekezést, labdával pihenős periódusokat, összeszokott csapatot), az egyetlen tragédiája, hogy ezzel a kerettel most már illene nyernie is valamit – amit viszont nem fog. Ez viszont nem teszi semmissé a nagyon is létező és valós érdemeit.

1. Didier Deschamps (Franciaország)

Southgate pepitában – csak minden összetevőjéből egy picit több és jobb. Villámgyorsan felmérte, hogy a válogatott fociban az eredmény a legfontosabb, azt pedig az adott versenyrendszer, illetve körülmények között úgy tud legnagyobb valószínűséggel elérni, ha minimalizálja a kockázatokat. Nagyon konzervatív felfogású edző, a kipróbált emberi-szakmai kapcsolatokat többre tartja, mint a jó formát – volt is baja Benzemával, nem kevés –, mint ahogyan a rakkolást és a középpályás rombolóharcot is bármikor előbb választja, mint hogy olyan csapata legyen, amelynek játékosai a fülükön táncoltatják a labdát, de kiesnek a nyolc között. Papíron ennek az Eb-nek is ők a legnagyobb esélyesei,

Deschamps pedig bizonyította már, hogy képes győzni, képes a döntőig jutni, képes megharcolni a szerencséjéért,

ugyanakkor előállhat olyan helyzet, amikor egy éles szituációban – mondjuk Nagelsmann, vagy épp Spalletti – simán lemeccselik. Oda viszont el kell jutni, és miközben a riválisairól nem tudni, képesek-e hibátlanul megtenni ezt az utat, Deschamps-ról nagyjából biztosan kijelenthető, hogy nem bukik el a saját lábában.

Ennyit erre a hétre, jövő pénteken folytatjuk, aztán pedig már célegyenes, irány Németország!