Ez egy sikeres szezon volt – már ha nem kezeljük többé topcsapatként a Manchester Unitedet

Két trófea két év alatt. Nem is rossz. Ezt kell folytatnunk. De ha nem akarnak többé, elmegyek máshová meccseket és trófeákat nyerni. Egész életemben ezt tettem

– nyilatkozta némi frusztrációval a hangjában Erik ten Hag az FA-kupa döntőjének megnyerése után. Mondott még mást is: például, hogy a United 2013-ban nyert utoljára bajnokságot még Sir Alex Fergusonnal, ennek ellenére elvárják a szurkolók és az őt folyton megkérdőjelező sajtó, hogy versenyben legyenek a PL-trófeáért.

Ten Hag azt is megjegyezte, Angliában még kiélezettebb a harc, és az ő csapatára sok munka vár, noha a potenciál megvan bennük. Az ehhez hasonló lózungok a legtöbb meccs utáni nyilatkozatában felbukkantak már az idény során.

Ha a holland szakember ilyen magabiztosan menedzselte volna a csapatát, mint amilyen hévvel nyilatkozott most, talán a kirúgása nem lenne téma. Sőt, nem végzett volna előttük a Newcastle, a Chelsea, a Tottenham és az Aston Villa sem.

Ám ez a fajta frusztráltság – ami tűnhet arroganciának is – érthető és bizonyos szinten elfogadható.

A Unitedet egész szezonban sérülések sújtották, például az idény végén a sebességéből sokat vesztő Casemiróval a védelem belsejében szenvedett a csapat, mint malac a jégen. Ez két dologról árulkodik: valóban erőteljesen csapdosta a balsors Ten Hag alakulatát, miközben azt se hallgassuk el, hogy bizony a múlt nyári átigazolási ablakban jobban is gazdálkodhatott volna a menedzser a büdzséből, ami a rendelkezésére állt.

Így fordulhatott elő, hogy túlnyomó részben – ironikus módon – egy Ferguson-érában megismert játékos volt a legstabilabban teljesítő belső védő: a 36 éves, tavaly vészmegoldásként újra szerződtetett Jonny Evans neve a kelleténél többször szerepelt a kezdő tizenegyben. Innen nézve máris jobban értjük Ten Hag frusztrációját.

A Manchester United döntéshozói ugyancsak kivették a részüket abból, hová süllyedt a szebb napokat megélt csapat: az elmúlt évtizedben leginkább abba a hibába estek, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoztak – és nem csak a balul elsült igazolásokkal. Hiba volt várni José Mourinho menesztésével, miképp Ole Gunnar Solskjaer is hónapokkal tovább maradhatott pozícióban, mint azt az általa kreált játék képe indokolta volna. Ugyanilyen késve érkeztek meg az új játékosok a nyár folyamán, és még csak nem is az elsőszámú kiemelt emberek, akiket a holland akart.

De ami a mostani szezon végén ennél fontosabb kérdés, és amit Mark Critchley is feszeget az Athletic friss cikkében, mely az FA-kupa-győzelem után íródott:

ezzel a győzelemmel most az elmúlt kilenc, többnyire nyomorúságos hónap jelentéktelenné válik?

Mi alapján ítéljük meg Ten Hagot?

A 2022/23-as idényben Ten Hag Ligakupát nyert a Uniteddel, míg a bajnokságban harmadik helyre kormányozta a csapat hajóját, hol jobb, hol rosszabb játékot mutatva. Persze így is jelentős pontszámmal maradtak le a bajnok City és a második helyezett Arsenal mögött, ám a United mutatott életjeleket azzal kapcsolatban, hogy a Ten Hag-projekt akár sikeres is lehet: Marcus Rashford lőtt 17 gólt, élete legjobb szezonját összehozva; Lisandro Martinez és Raphaël Varane viszonylag biztos pillérek voltak a védelemben; Casemiro pedig majdnem úgy focizott, ahogy a Real Madridban. Alejandro Garnacho betört a felnőttek közé, később az ő nyomán Kobbie Mainoo is, akivel már az angol válogatottban is számolnak.

Nagyrészt fitt volt a keret, így hát sokak szerint több értelme van a 2022/23-as kiírás alapján mérlegre tenni Ten Hag edzői munkáját, hiszen ott ténylegesen akadtak jobb periódusok, még ha azok csak felvillanások voltak is.

A mostani idény – az FA-kupa-győzelem ellenére – lényegében katasztrófaturizmust hozott az Old Traffordra: majd’ minden létező negatív rekordot megdöntött a United otthon és idegenben is, kínos hazai vereségek, a rangadókon mutatott pofozógép szerep Ten Hagot olyan mély verembe taszították, hogy tavasszal már senki nem hitte, valahogy helyrehozható a nyílt vízen léket kapott hajója.

Áprilisban pedig arról cikkezhetett a nemzetközi sportsajtó, hogy a holland a huszonhatodik különböző összetételű védelmet küldte fel a Liverpool ellen.

Példátlan sérüléshullám söpört végig a csapaton, amely arra is enged következtetni, hogy az erőnléttel foglalatoskodó gárdával sincs minden rendben, de leginkább a meccsenként feleslegesen sokat és nagy intenzitással futó (újabb taktikai deficit) játékosok ejtik csapdába magukat.

60-nál több sérülés sújtotta a Unitedet, ám, ahogy azt a Ten Hag helyzetét firtató elemzésünkben írtuk novemberben: „Sérülések az élcsapatoknál (például az Arsenalnál és a Citynél) is előfordultak, az ő teljesítményük mégsem esett vissza ilyen mértékben az előző évadhoz képest. Másrészt: Ten Hag majdnem másfél szezont és rengeteg játékost kapott az elképzelései megvalósításához; mindezek mégsem tűnnek egy jól működő rendszer helyettesíthető fogaskerekeinek.”

A United-szurkolóknak fájóbb lehetett azt látni, taktikailag hogyan vesznek revansot a csapaton a korábban évtizedekig ledominált kis- és középcsapatok. Számos elemzésben felrótták már a hollandnak

a megszervezetlen letámadást, az egyéni villanásokra épülő támadójátékot, a normális számú helyzet kialakítását, a rosszul cserélést, illetve azt a kontrollálatlan, szervezetlen futballt, ami a United idei meccseit többször is jellemezte.

A bajnokságban összeszerencsétlenkedett negatív gólkülönbség pedig önmagában olyan adat, amelyet egyszerűen nem lehet védeni, sérülések ide, Bruno Fernandes játékkedve oda – hiszen mégiscsak font tízmilliókat költöttek el a keretre.

A statisztikákból és a szezon végi eredményekből az világlik ki, hogy egy stabil középcsapat erős szezonja volt ez, hiszen kupagyőzelemmel zárta az idényt. Miközben a Manchester United topcsapatként definiálja magát – persze az igazságtól nem áll távol ez az elképzelés, csak éppen semmi nem igazolja a gazdasági bevételeken, a bérkeret nagyságán és néhány felső polcos játékoson kívül. Ezeken túl Ten Hag Unitedje minden tekintetben olyan alakulat benyomását kelti, amely a mezőny közepén érzi magát komfortosan, hogy néhanapján váratlanul megszorongasson valakit az élmezőnyből. Miközben persze – ha az ellenfél felkészületlensége is hozzájárul – képesek valóban szórakoztató roncsderbire hajazó meccseket játszani.

Csak hát ez három utcahosszal messzebb van a szűk elit futballról alkotott elképzelésétől.

A kutya itt van elásva: ha a sérülések számát, a tengernyi menedzselni kívánt, játékosokat érintő problémát (Greenwood, Ronaldo, Sancho, Maguire), az edzőkomplexum hanyatlását és a tulajdonosváltást a mérleg egyik serpenyőjébe pakoljuk, úgy Erik ten Hag tényleg csodát tett a kupagyőzelemmel, ahol valóban meccsben volt Guardiola ellen – sőt, bár csak egyetlen meccsen, de tökéletesen hatástalanította a City olajozott játékát.

A meccs után Gary Lineker és Alan Shearer nem feltétlenül ezt az aspektusát emelték ki a győzelemnek, sokkal inkább falhoz állították a hollandot: akkor „miért nem játszottak így az egész idényben”. Lineker kommentelői szintre züllesztett „Frusztrált voltál amiatt, hogy lehet, ez volt az utolsó meccsed?” kérdése pedig keretbe foglalta, mi Ten Hag baja a brit sportsajtó egészével.

Nagyon jók vagytok abban Angliában, hogy az egekig magasztaljátok a játékosokat, majd két rossz meccs után lesújtsatok rájuk egy kalapáccsal. Legyetek türelmesebbek!

A türelem új értelmet nyert az FA-kupa-döntő után a United-szimpatizánsoknál: nyílt levelek sorával árasztották el az X-et a szurkolói csoportok, amelyek Ten Hag maradását követelik az INEOS csoporttól, de leginkább annak fejétől, Sir Jim Ratcliffe-től.

Sűrűn hangoztatott érv volt ezekben a levelekben Mikel Arteta első Arsenal-szezonja, amely nagyjából úgy alakult, mint Ten Hag második idénye: a spanyol azóta összerakta az angol liga talán második legjobb csapatát eredményes és jól kinéző támadófocival. Más kérdés, hogy erre utaló jeleket elvétve látni a Ten Hag-érában.

A City útján

A Ferguson utáni érából egyértelműen hiányzik egy átfogó klubstratégia, ami talán a nyáron létrejöhet. Két komoly nevet már bebetonoztak a vezetőségbe: Omar Berrada vezérigazgatóként (őt NFL-csapatok elől halászták el), míg Jason Wilcox technikai igazgatóként felel majd a klub helyes irányba állításáért. Mindketten tapasztalt szakemberek a saját területükön, és hozzájuk csatlakozhat majd Dan Ashworth is sportigazgatóként, akit már jól ismernek az angol futball közegében.

Ashworth valóban izgalmas figura: a kétezres évek végén a West Brom sport- és technikai igazgatójaként indult vezetői pályafutása, majd miután feljutott a csapat az élvonalba, az Angol Labdarúgó Szövetség is felfigyelt a szakemberre, hogy az FA elitképzésének vezetőjévé tegyék. Ashworth 2022-ben a Brightonhoz igazolt, ahol leginkább azt mérte föl igen hamar, hogy a klub pozíciója és erőforrásai a Premier League legjobb klubjaihoz képest nagyon alacsonyak, így kevésbé ismert és periférián lévő ligákból kell fiatal játékosokat szerződtetniük. Így került hozzájuk Kaoru Mitoma, Leandro Trossard és Marc Cucurella is, és akkor keveset beszéltünk Moises Caicedóról, aki brit klubrekordot jelentő összegért szerződött aztán a Chelsea-hez.

Ashworth-nek kétségtelenül jó érzéke van az üzletkötéshez, miképp az utánpótláshoz is: korábban az akadémiáról hozták fel a vezetésével Ben White-ot és Robert Sanchez kapust is, akik komoly átigazolási díj fejében váltottak utóbb klubot.

Onnan a Newcastle-hoz vezetett az útja, tapasztalata és jó hírneve vezető jelöltté tette őt az átalakulóban lévő Unitednél. Kérdés, hogy a szakmai trió Ten Haggal képzeli-e el a jövőt. Ezt minden bizonnyal a közelgő Európa-bajnokság előtt megválaszolják majd Manchesterben.

Fikarcnyi kétely ne legyen: Berradáékat nem hatja meg a szurkolók hangja, ha döntést kell hozniuk Erik ten Hag jövőjéről, ami a hírek szerint még május legvégén megtörténhet. Hogy ez igazságos lesz-e vagy sem, részletkérdés, hiszen az igazság kizárólag számokban mérhető a modern futballban. A két, vitrinbe helyezett trófea valamennyit kozmetikáz az összképen – de aligha fed el mindent.