„Elnéztük volna késő öreg korunkig is” – hetven éve vertük 7-1-re az angolokat

Az 1954-es világbajnokság előtti utolsó hivatalos válogatott mérkőzés, a magyar–angol találkozó előtt bejárta a hazai sajtót az örömhír: „Az ülőhelyek méreteit egységesítették, a szükségesnél nagyobbra méretezett ülőhelyeket kisebbre vették, így a Népstadionba néhány ezer nézővel több fér majd be, mint eddig.”

A nagy meccsre 85 500 jegyet adtak ki, a többi protokoll- vagy sajtóbelépő volt.

A Daily Sketch azzal indította útjára a brit csapatot: „Rajta Anglia, mutasd meg nekik! Magyarország? Ti is tudtok ennyit!” Stanley Rous, az Angol Labdarúgó Szövetség főtitkára – később a FIFA ellentmondásos pályájú elnökeinek egyike – televíziós nyilatkozatában kijelentette:

Megverjük a magyarokat.

A Star című újság óvatosabban tekintett a találkozóra: „Válogatott csapatunk eddigi legnehezebb küldetése, hogy helyreállítsa a tekintélyt, amelyet Magyarország hat hónappal ezelőtt a Wembley-ben szétzúzott.”

Az angol válogatott – rendkívüli módon – két hetet együtt töltött. S először nem hazánkba, hanem Belgrádba utazott, ahol a jugoszláv együttes – Rajko Miticnek, a Crvena Zvezda csatárának a 87. percben szerzett góljával – 1-0-ra legyőzte a szigetországi együttest.

Walter Winterbottom angol szakvezető azt mondta: „A jugoszlávok kitűnően futballoztak, válogatottunk átlagon aluli játékot nyújtott. Az eredmény reális.” A The Times szerint „a jugoszláv csapat végig a kezében tartotta a mérkőzést”. A Daily Telegraph sem vitatta, hogy „a jobbik csapat nyert”, a Daily Mail pedig megjegyezte: „Az angol csatársor kiábrándítóan játszott.”

Az újvidéki Magyar Szó viszont így lelkendezett: „Nem nagy arányú győzelem. Mégis óriási győzelem!”

Jugoszláviából a „magyar tengerhez” utazott a brit csapat, amely Balatonlellén – a Daily Mirror megfogalmazásában: „fényesen berendezett munkásüdülőben”– lakott, és Balatonbogláron edzett. A tekintélyes Lukács László megállapította: „A nyári idény előtt álló, egyelőre még csendes két balatoni üdülőhely egy csapásra az érdeklődés középpontjába került.”

A fókuszban azért a magyarok voltak. A Szabad Ifjúság című lap a következő verset közölte sportoldalán:

Hajnalonként szép álmaimból

szomszédom üvöltése ver fel:

„Hajrá Öcsi, menj bele, Kocsis!” –

ezt ordítozza, amint felkel.

 

Ordítva ébred, és így fekszik.

Beleremeg a fülem tőből.

„Hajrá, Öcsi, menj bele, Kocsis! –

üvöltözi tele tüdőből.

 

Ma bevallotta, mért teszi ezt,

s mint kiderült e vallomásból:

jegye van a magyar–angolra,

és edzést tart a szurkolásból.

Egy meginterjúvolt háziasszony a meccs napjáról felelevenítette: „Már délelőtt is nehezen ment a főzés. A kisfiam folyton azzal idegesített, hogy anyu, mit gondolsz, Grosics hány éves, meg hogy Puskás hány gólt rúg délután. Én közben kétszer sóztam meg a levest. Megégettem a süteményt, amikor a kedves férjem kereken kijelentette, hogy az eredmény legfeljebb 2:1 lesz. Én megkockáztattam a 6:3-at, mire ő arról próbált meggyőzni, hogy én úgy sem értek a futballhoz. Parázs vita keletkezett. Eredmény: késsel kellett a sütemény alját levágni, mert szerintem csak barnára sült, a család azonban úgy döntött, hogy ehetetlenül megégett.”

Dolgozó honfitársaink egyike már a meccs előtt fényes sikert aratott. Amint azt a lapok hírül adták, Neckl Rezső, a Csavarárugyár sztahanovista ifjúmunkása 1031 százalékot teljesített, ezért az üzem vezetői a magyar–angolra szóló jeggyel ajándékozták meg.

Az igazi ajándékot a Grosics (Gellér) – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Tóth II, Kocsis, Puskás, Czibor összetételű együttes nyújtotta át a nagyjából 92 000 nézőnek. A 6-3 után 7-1-gyel zárult a parti, Lantos Mihály szabadrúgással kezdte, Puskás Ferenc hat méterről folytatta, aztán Kocsis Sándor duplázott, majd a csepeli Tóth II József következett. Hidegkuti Nándor még nem szerzett gólt, ezt 5-0-nál pótolta, végül a hetediket Puskás helyezte a Merrick – Staniforth, Owen, Byrne – Wright, Dickinson – Harris, Sewell, Jezzard, Broadis, Finney összeállításban kitömött, boldogtalan angol válogatott hálójába. Ivor Broadis 6-0-nál szépített, ha gólját egyáltalán szépítésnek lehetett nevezni.

A diadal jelentőségét egy teátrumi tudósítás is híven bizonyította. A Hajdú-Bihari Néplap felidézte: „A Csokonai Színházban már rég meg kellett volna kezdődnie a Rómeó és Júlia előadásának. A nézőtéren azonban mindössze 30-40 ember lézengett. Szokatlan jelenség, de most még Téri Árpádot, az igazgatót sem izgatta ez a nagy érdektelenség. Ott ült a színház klubjában a rádió mellett, megfeledkezve Veronáról, Lőrinc barátról, Rómeóról és Júliáról, sőt még a bevételi tervről is. Körülötte a színház tagjai. A meccsközvetítés szünetében mégis csak megkezdték az előadást.”

Az angol Jimmy Hogan, aki 1914 és 1927 között kilenc éven át az MTK szakvezetője, 1954-ben az Aston Villa korosztályos edzője volt, és a helyszínen nézte végig a mérkőzést, kijelentette: „Le kell törölnünk a táblát, és újra kell kezdenünk az írást.”

A Daily Mirror is lesújtva jelentette: ,

Ez volt a dunai katasztrófa. Soha még angol csapot nem páholtak el ennyire.

A Daily Worker szerint „a futballtörténelem legfelejthetetlenebb mérkőzéseinek egyikén a magyarok egyszerűen felgöngyölték Angliát”, míg a Daily Telegraph úgy vélte: „A magyarok 10-11 gólt is szerezhettek volna.” A Reuters hírügynökség azt közölte: „A ragyogóan tökéletes, tankönyvszerű magyar támadások összevissza zavarták az angol védelmet.”

A The Times így írt: „A Népstadionban megtapasztalhattuk, milyen a labdarúgás új világnézete. A budapesti mérkőzés ugyanolyan mestermű volt, amilyet a Wembley-ben láttunk, sőt talán még annál is nagyobb. Az angol taktika ezen a május végi vasárnapon olyan elavultnak bizonyult a magyarokéval szemben, akár a lovas omnibusz. Bármilyen kegyetlen volt is számunkra a mérkőzés eredménye, ezt a játékot elnéztük volna akár késő öreg korunkig is.”

Az Evening Standard felvetette: „Egyetlen angol játékos van, aki méltó arra, hogy nevét együtt említsék Puskáséval, Kocsiséval, Hidegkutiéval, Bozsikéval: Stanley Matthews. Ő a magyarok ellen a keretbe sem került.”

A Daily Express magyar nyelven nyomtatta ki címében, hogy „Ó, uramisten, mi történt?”, és mind a hét magyar gólról fotót közölt, míg egy felvételnyi felületet üresen hagyott az újságban. „Ezt a helyet az angol gólt megörökítő fényképnek tartottuk fenn, de az még nem érkezett meg Londonba – fűzte hozzá. – Úgy látszik, a fotósok valamennyien az angol kapu mögé csoportosultak.”

A párizsi Le Figaro megkockáztatta: „A magyar labdarúgó-válogatott tanúbizonyságot tett arról, hogy első számú esélyese a világbajnokságnak.” Vittorio Pozzo, az 1930-as évek kétszeres világbajnok olasz válogatottjának szakvezetője pedig ekképpen áradozott: „Nem lehet nem szeretni egy olyan csapatot, amely úgy játszik, mint a magyar.”

Itthon általános volt a vélemény, hogy a 7-1 „a magyar labdarúgás legdicsőbb fegyvertényeinek egyike”.

A Szabad Nép azonban a mámor közepette megemlítette: „Méltán örül a magyar sportemberek hatalmas tábora a nagy győzelemnek. De súlyos hiba lenne elfelejteni, hogy a küszöbön álló világbajnoki tornán lesznek nehezebb ellenfelei is csapatunknak, mint a jelenlegi angol válogatott.”

Magyarország legfőbb ellenfelévé Magyarország vált. Az angolok lesöprése után – a berkeken belül – kiderült, hogy Bozsik és Puskás a többszörösét kapták annak a prémiumnak, amit a többiek átvehettek. A ravasz Czibor Zoltán ezt kiderítette, és az anomáliának nagy hatása volt a vb-döntő előtt, amikor Sebes Gusztáv közölte a csapattal, hogy a felépült (?) Puskás játszik a csúcstalálkozón. A 11 „dugóval” vb-gólkirály – ám a döntőben egyet sem szerző – Kocsis, valamint Czibor egyáltalán nem örült ennek, mert a hangulatrontó pénzügy óta mindkettő fújt a kivételezettekre.

Az NSZK együttesétől elszenvedett 3-2-es vereség korántsem csak ezen múlt. De senki nem tudja a választ: mi van, ha egyformán díjazzák az összes játékost a parádés 7-1 után?