Az 1954-es világbajnokság előtti utolsó hivatalos válogatott mérkőzés, a magyar–angol találkozó előtt bejárta a hazai sajtót az örömhír: „Az ülőhelyek méreteit egységesítették, a szükségesnél nagyobbra méretezett ülőhelyeket kisebbre vették, így a Népstadionba néhány ezer nézővel több fér majd be, mint eddig.”
A nagy meccsre 85 500 jegyet adtak ki, a többi protokoll- vagy sajtóbelépő volt.
A Daily Sketch azzal indította útjára a brit csapatot: „Rajta Anglia, mutasd meg nekik! Magyarország? Ti is tudtok ennyit!” Stanley Rous, az Angol Labdarúgó Szövetség főtitkára – később a FIFA ellentmondásos pályájú elnökeinek egyike – televíziós nyilatkozatában kijelentette:
Megverjük a magyarokat.
A Star című újság óvatosabban tekintett a találkozóra: „Válogatott csapatunk eddigi legnehezebb küldetése, hogy helyreállítsa a tekintélyt, amelyet Magyarország hat hónappal ezelőtt a Wembley-ben szétzúzott.”
Az angol válogatott – rendkívüli módon – két hetet együtt töltött. S először nem hazánkba, hanem Belgrádba utazott, ahol a jugoszláv együttes – Rajko Miticnek, a Crvena Zvezda csatárának a 87. percben szerzett góljával – 1-0-ra legyőzte a szigetországi együttest.
Walter Winterbottom angol szakvezető azt mondta: „A jugoszlávok kitűnően futballoztak, válogatottunk átlagon aluli játékot nyújtott. Az eredmény reális.” A The Times szerint „a jugoszláv csapat végig a kezében tartotta a mérkőzést”. A Daily Telegraph sem vitatta, hogy „a jobbik csapat nyert”, a Daily Mail pedig megjegyezte: „Az angol csatársor kiábrándítóan játszott.”
Az újvidéki Magyar Szó viszont így lelkendezett: „Nem nagy arányú győzelem. Mégis óriási győzelem!”
Jugoszláviából a „magyar tengerhez” utazott a brit csapat, amely Balatonlellén – a Daily Mirror megfogalmazásában: „fényesen berendezett munkásüdülőben”– lakott, és Balatonbogláron edzett. A tekintélyes Lukács László megállapította: „A nyári idény előtt álló, egyelőre még csendes két balatoni üdülőhely egy csapásra az érdeklődés középpontjába került.”
