Hogyan verjünk Leverkusent? – így filézte ki Gasperini a szezon csodacsapatát

Talán a szokottnál is nagyobb várakozás előzte meg a második számú európai kupasorozat fináléját, a Leverkusen győzelme esetén ugyanis már csak egyetlen, szombati Német Kupa-győzelem hiányzott volna a Bayernek, hogy véghez vigye azt, ami a nemzetközi futball több mint hatvan éve alatt még soha senkinek nem sikerült: mindhárom sorozatot teljesen veretlenül megnyerni. Az ellenfél, akit le kellett volna győzni, a Gian Piero Gasperini által immár nyolcadik éve vezetett Atalanta volt, aki a döntőhöz vezető úton nem kisebb ellenfeleket pofozott le, mint például a Liverpool.

Gasperini kezdőcsapatában ezúttal is az argentin Musso állt a kapuban, a védelemben Hien és Djimsiti mellett Kolasinac végül rendelkezésre állhatott. Előttük Koopmeiners és Ederson szűrt, a jobb oldalt Zappacosta, a bal oldalt Ruggeri futhatta be. A támadósorban balról az ex-lipcsei Lookman, jobbról De Ketelaere támogatta a középcsatár Scamaccát.

A Leverkusen kapujában – ahogy azt a német és európai kupameccseken megszokhattuk – ezúttal is a cseh Matej Kovar állt az elsőszámú kapus Hradecky helyett. A védelem belsejét ezúttal is Tapsoba, Tah és Hincapié alkotta, a jobb oldalt Stanisic, a balt Grimaldo futotta be. Xhaka mellé ezúttal nem Andrich, hanem Palacios került a középpályára, elöl pedig az eredendően szárnyvédő Frimpong játszott jobboldalt a hamis kilences Adli és a tízes Wirtz mellett.

Gasperini együttese már egyáltalán nem az a labdával domináló csapat, akit négy évvel ezelőtt a Papu Gómez–Zapata–Ilicic korszakban sokan megszerettek:

míg a 2019-20-as olasz bajnoki idényben az Atalanta mérkőzésenként átlagosan 57,2 százalékban birtokolta a labdát, az idei szezonra ez a mutató 51,3 százalékra esett vissza.

Amiből viszont továbbra sem enged az Atalanta vezetőedzője, az az erős emberfogás: kőkeményen, ember-ember ellen presszionálja ellenfeleit a bergamói csapat, még ha időnként kissé mélyebben is védekeznek mint korábban. Négy éve ugyanis akciónként átlagosan 7,76 passzt engedtek az ellenfeleknek a bajnoki mérkőzéseken, idén ez 11,45-re csökkent.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a mérkőzés 67 százalékában a Bayer Leverkusen birtokolta a labdát. Xabi Alonso veretlenül Bundesliga-győztes csapata ezúttal is a megszokott hihetetlenül flexibilis, kis területre koncentráló játékot hozta. Elsősorban a bal oldalon, a pálya túloldalát sokszor kiürítve, az ellenfelet átvételekkel a pálya átlós tengelyén manipulálva próbált a Leverkusen előnyöket kialakítani. A szezon nagy részében ez rendkívül látványos és egyben kiszámíthatatlan volt: az ellenfél kicsalogatása után általában egy harmadik ember indult be a megnyíló területbe, ehhez a belső támadók és a két szárnyvédő is általában szinte teljes pozíciós szabadságot kaptak, hogy a területeket újra és újra elfoglalva kiszámíthatatlan, sokmozgásos játékkal lehessen betörni a védelem mögé a megfelelő pillanatban.

Az efféle „relacionista” játéknak, mint azt a magyar válogatott esetében már hangsúlyoztuk, hátránya, hogy jóval nagyobb a kiszámíthatatlansági faktor, és a játékosprofilok nem kellően összehangolt együtt állása zavart okozhat a rendszerben. Gyakran előfordult a félpálya környékén, sőt az ellenfél térfelén is, hogy túl sok játékos mozgott egyszerre a labda irányába, főleg Adli és Wirtz, miközben Grimaldo kivételével a többiek kevés alkalommal indultak be a megfelelő pillanatban a védelem mögé.

Wirtz harmadik emberként beindul a védelem mögé, helyzetbe kerül, amit Musso hárít. Ebben a szituációban is ő az egyetlen beinduló ember, túl sokan a labda környezetében.

Ez a fajta játék pedig épp az Atalanta kezére játszott, hisz Gasperini csapata unortodox módon gyakran a saját térfél közepén is embert fog, ezzel megkockáztatva, hogy a kilépő belső védők mögött esetlegesen területek nyíljanak. Ezúttal azonban nyugodtan megengedhették maguknak, hogy a két oldalsó középhátvéd, Kolasinac és Hien is visszafelé kövesse emberét, hiszen nem nagyon indult be a helyükre senki. Ha pedig mégis, akkor gyakran nem elég dinamikusan és nem a megfelelő ütemben indultak be a német játékosok, így a szintén kőkeményen emberező két középpályás, Koopmeiners és Ederson akár visszafelé is követni tudta őket. Mindezt a Whoscored adatai is jól szemléltetik:

a papíron elülső hármast alkotó Adli, Wirtz és Frimpong alig tudtak labdához érni az ellenfél tizenhatosának közelében.

Atalanta-letámadás a középső harmadban. Az olaszok itt sem állnak vissza, hanem azonnal a labdást helyezik nyomás alá. Frimpong kényszerítőre adja a labdát és beindul, de Ruggeri követi visszafelé, Kolasinac a védelemből kilépve veszi át a helyét. A visszalépő Wirtz kapja a labdát, de a kapunak háttal, őt Koopmeiners követi. Német részről túl sok a visszalépő játékos.

A Wirtz–Adli–Frimpong hármas labdaérintései.

Szükség estén természetesen az Atalanta – régebbi önmagát idézve – akár az ellenfél térfelén, magasan is letámadta a Leverkusen labdakihozatalait. A kőkemény, labdát támadó, állandó emberezés helyett azonban ezúttal hagyták, hogy az ellenfél hátsó játékosai megkapják a labdát, miközben a játék szervezéséért felelős Palacios – Xhaka párost a három támadó a fedezőárnyékával zárta le. A két fazonszabász így tehát kétrétegű dupla őrizetet kapott. A Leverkusent itt sem segítette, hogy rengeteg játékosuk mozgott a labda felé, sőt a labdakihozatal kezdetén még Stanisic és Grimaldo is kifejezetten mélyen helyezkedett. Wirtz szintén gyakran afféle harmadik középpályásként mozgott, a sok visszalépő játékos pedig szinte magára húzta az Atalanta emberezését. Az ellenfél kőkeményen kihasználta a kikényszerített hibákat, és Ademola Lookman révén előbb egy szögletből, majd egy letámadás utáni labdaszerzésből szerzett kétgólos előnyt a szünetig.

A második gól története. Gasperini csapata szabadon hagyja a kapust és a védőket, Palacios és Xhaka viszont dupla őrizetben. Kovar kénytelen előre ívelni a labdát, ám az olaszok szedik össze a lecsorgót, a jelenet végén pedig Lookman talál be másodszor.

Az Atalanta az ellenfélhez alkalmazkodva jóval kevesebbet birtokolta a labdát. Bár a korábban megszokott pozíciós, széleket elfoglaló játékszervezés ezúttal is megfigyelhető volt, a bergamóiak nem akarták mindenáron kihozni a labdát. Az építkezés kezdetén a Koopmeiners–Ederson kettős egyik tagja ezúttal is visszalépett a védelembe, miközben az oldalsó középhátvédek ennek megfelelően kifelé, klasszikus szélső védő pozícióba mozogtak. A Leverkusen azonban agresszívan, ember-ember ellen támadta le a labdával immár kevésbé domináns olaszokat. A felállásuk leginkább egy aszimmetrikus 5-3-2/5-2-3-ra hasonlított, ahol a jobb oldalt védekező Frimpong hagyta, hogy Kolasinac megkapja a labdát, majd ívelésre kényszerítse a bosnyák védőt. Az Atalanta nem is tudott hosszú periódusokon keresztül labdával dominálni, a felépített támadások gyakran végződtek íveléssel a szélek felé mozgó támadók valamelyike felé.

Letámad a Leverkusen: aszimmetrikus 5-2-3, az ellenfélhez hasonlóan emberfogással. Frimpong a túloldalon hagyja, hogy Kolasinac megkapja a labdát, majd elkezdi kifelé szorítani ellenfelét. Ívelés lesz a vége Lookman irányába.

A hibákat valószínűleg Alonso és stábja is észlelte a szünetben, hiszen személyi cserékkel a spanyol edző többféleképpen is megpróbált belenyúlni a játékba. Az eredendően jobbhátvéd Stanisic helyére a házi gól- és xG-király, Victor Boniface érkezett, Grimaldo helyére pedig egy újabb támadó, Adam Hlozek. A Leverkusen így Frimponggal és Adlival a két szélen, de immár sokkal több beinduló profilú játékossal próbálta játszani flexibilis, kreatív labdás játékát. Az idő elteltével az Atalanta egyre mélyebben védekezett, hisz a sok emberfogással járó labda elleni játék sokkal fárasztóbb, mint a klasszikus, középső blokkban történő zónavédekezés. Az Atalanta játéka Xabi Alonso „relacionista” játékszervezése ellen még a saját térfélen is telitalálatnak bizonyult: a labda felé mozgó, átlós irányú átvételekkel operáló támadókat az Atalanta védői bátran megtámadhatták, így sem kényszerítővel, sem harmadik emberes beindulással nem sikerült megjátszani az immár kétségtelenül magasabban helyezkedő befejező embereket. A több magasabban helyezkedő támadó ráadásul a biztosítás (rest defence) fellazulásával járt: a hátul maradt négy játékost Lookman és Scamacca egyre többször tudta lefutni, a mérkőzés főhőse pedig egy ilyen szituációban szerezte meg a mesterhármast jelentő gólt is.

A Leverksuen immár mélyebben betolja az ellenfelet a kapu elé, Boniface, Hlozek és több másik csapattárs is magasan helyezkedik. Adli kényszerítőjébe belelépnek. Hátráló védő nem védő: a labdavesztés után Scamacca az ellenfél térfelének közepéig viheti fel a labdát, majd Lookmannel megrúgatja a harmadik gólt.

A mérkőzés képét a statisztikák is jól összefoglalják:

mindkét csapat viszonylag alacsony xG-mutatót dolgozott ki, ennek ellenére az Atalanta mégis három gólos győzelmet aratott.

Mindezt azonban sokkal kevesebb sikeres passzal és alacsonyabb passzpontossággal sikerült abszolválni. Mindez persze nem véletlen: Gasperini és csapata tudatosan vállalta fel a reaktív fél szerepét, felismerve, hogy az ellenfél minden gyengesége totálisan az ő erényeiknek kedvez. Ez persze a másik oldalról nézve halálos kombináció, és jól magyarázza, miért nem volt esélye sem az egész idényben veretlen gyógyszergyáriaknak.

A Leverkusen tehát nem tudta végrehajtani a történelmi tettet: bármi is legyen a szombati Német Kupa-döntő eredménye a másodosztályú Kaiserslautern ellen, a németek egy mérkőzést biztosan elveszítettek a történelmi idényben, ez pedig elütötte őket az európai kupagyőzelem lehetőségétől. Természetesen egyszer minden sorozat megszakad: Alonso játékosai nem kevesebb, mint 15 gólt szereztek idén a hosszabbítás után, várható volt, hogy a bravúros sorozat nem lesz örökké fenntartható. Különösen akkor nem, ha egy olyan csapat az ellenfél, aki a helyzetet felmérve, tökéletesen használja ki a lehetséges gyenge pontokat. Márpedig Gasperininek ez sikerült, így nemzetközi trófeával ünnepelheti a nyolcadik éve tartó hosszútávú, alázatos építkezést.