Talán a szokottnál is nagyobb várakozás előzte meg a második számú európai kupasorozat fináléját, a Leverkusen győzelme esetén ugyanis már csak egyetlen, szombati Német Kupa-győzelem hiányzott volna a Bayernek, hogy véghez vigye azt, ami a nemzetközi futball több mint hatvan éve alatt még soha senkinek nem sikerült: mindhárom sorozatot teljesen veretlenül megnyerni. Az ellenfél, akit le kellett volna győzni, a Gian Piero Gasperini által immár nyolcadik éve vezetett Atalanta volt, aki a döntőhöz vezető úton nem kisebb ellenfeleket pofozott le, mint például a Liverpool.
Gasperini kezdőcsapatában ezúttal is az argentin Musso állt a kapuban, a védelemben Hien és Djimsiti mellett Kolasinac végül rendelkezésre állhatott. Előttük Koopmeiners és Ederson szűrt, a jobb oldalt Zappacosta, a bal oldalt Ruggeri futhatta be. A támadósorban balról az ex-lipcsei Lookman, jobbról De Ketelaere támogatta a középcsatár Scamaccát.
A Leverkusen kapujában – ahogy azt a német és európai kupameccseken megszokhattuk – ezúttal is a cseh Matej Kovar állt az elsőszámú kapus Hradecky helyett. A védelem belsejét ezúttal is Tapsoba, Tah és Hincapié alkotta, a jobb oldalt Stanisic, a balt Grimaldo futotta be. Xhaka mellé ezúttal nem Andrich, hanem Palacios került a középpályára, elöl pedig az eredendően szárnyvédő Frimpong játszott jobboldalt a hamis kilences Adli és a tízes Wirtz mellett.
Gasperini együttese már egyáltalán nem az a labdával domináló csapat, akit négy évvel ezelőtt a Papu Gómez–Zapata–Ilicic korszakban sokan megszerettek:
Amiből viszont továbbra sem enged az Atalanta vezetőedzője, az az erős emberfogás: kőkeményen, ember-ember ellen presszionálja ellenfeleit a bergamói csapat, még ha időnként kissé mélyebben is védekeznek mint korábban. Négy éve ugyanis akciónként átlagosan 7,76 passzt engedtek az ellenfeleknek a bajnoki mérkőzéseken, idén ez 11,45-re csökkent.
Ennek fényében nem meglepő, hogy a mérkőzés 67 százalékában a Bayer Leverkusen birtokolta a labdát. Xabi Alonso veretlenül Bundesliga-győztes csapata ezúttal is a megszokott hihetetlenül flexibilis, kis területre koncentráló játékot hozta. Elsősorban a bal oldalon, a pálya túloldalát sokszor kiürítve, az ellenfelet átvételekkel a pálya átlós tengelyén manipulálva próbált a Leverkusen előnyöket kialakítani. A szezon nagy részében ez rendkívül látványos és egyben kiszámíthatatlan volt: az ellenfél kicsalogatása után általában egy harmadik ember indult be a megnyíló területbe, ehhez a belső támadók és a két szárnyvédő is általában szinte teljes pozíciós szabadságot kaptak, hogy a területeket újra és újra elfoglalva kiszámíthatatlan, sokmozgásos játékkal lehessen betörni a védelem mögé a megfelelő pillanatban.
Az efféle „relacionista” játéknak, mint azt a magyar válogatott esetében már hangsúlyoztuk, hátránya, hogy jóval nagyobb a kiszámíthatatlansági faktor, és a játékosprofilok nem kellően összehangolt együtt állása zavart okozhat a rendszerben. Gyakran előfordult a félpálya környékén, sőt az ellenfél térfelén is, hogy túl sok játékos mozgott egyszerre a labda irányába, főleg Adli és Wirtz, miközben Grimaldo kivételével a többiek kevés alkalommal indultak be a megfelelő pillanatban a védelem mögé.
Wirtz harmadik emberként beindul a védelem mögé, helyzetbe kerül, amit Musso hárít. Ebben a szituációban is ő az egyetlen beinduló ember, túl sokan a labda környezetében.
Ez a fajta játék pedig épp az Atalanta kezére játszott, hisz Gasperini csapata unortodox módon gyakran a saját térfél közepén is embert fog, ezzel megkockáztatva, hogy a kilépő belső védők mögött esetlegesen területek nyíljanak. Ezúttal azonban nyugodtan megengedhették maguknak, hogy a két oldalsó középhátvéd, Kolasinac és Hien is visszafelé kövesse emberét, hiszen nem nagyon indult be a helyükre senki. Ha pedig mégis, akkor gyakran nem elég dinamikusan és nem a megfelelő ütemben indultak be a német játékosok, így a szintén kőkeményen emberező két középpályás, Koopmeiners és Ederson akár visszafelé is követni tudta őket. Mindezt a Whoscored adatai is jól szemléltetik:
