Semmire sem mentek Haalanddal, Ödegarddal, Isakkal: mi a baj az északi válogatottakkal?

Valami bűzlik, de most nem Dániában, épp ellenkezőleg. Mi okozhatja, hogy az északi országok válogatottjai közül ismét csak egy – Dánia – jutott ki egy nagy tornára, holott az elmúlt bő harminc évben nem ez volt a jellemző?

A kilencvenes évek óta megrendezett Eb-ken és vébéken többnyire két képviselője volt Észak-Európának, a rekordot jelentő 2000-es és 2021-es Eb-n, valamint 2018-as vébén pedig három. Most csak egy, és ugyan ez nem olyan rossz, mint a 2014-es mélypont (a brazíliai vébén nem volt észak-európai válogatott), de szívderítőnek sem nevezhető. Főként azért, mert egy 24 csapatos Eb-mezőnybe elméletileg be kellene, hogy férjen Svédország és Norvégia; pláne olyan sztárokkal, mint Alexander Isak, Dejan Kulusevski, Erling Haaland vagy Martin Ödegaard. Finnország, Izland és Feröer nagyjából a lehetőségeinek megfelelően szerepelt a selejtezőkön – előbbi kettő pótselejtezőn bukott el, utóbbi simán kiesett.

Norvégia, Svédország és Izland kvalifikációs mutatója elég lehangoló, főleg annak tükrében, hogy mindhárom válogatott jócskán lemaradt a csoportmásodikként továbbjutó rivális mögött. Norvégia hat pontot kapott Skóciától, Svédország kilencet Ausztriától, Izland tizenkettőt Szlovákiától (és hetet Luxemburgtól!), a lehetőségeihez képest jól teljesítő finn nemzeti csapat pedig négyet a szlovénoktól. A Nemzetek Ligája elit (A-) csoportjában Dánia lesz az egyetlen képviselője az északi futballnak, Norvégia, Finnország és Izland a B-ligában szerepel, Svédország kiesett a C-be, Feröer szintjére. A norvégok és a svédek oly rosszul szerepeltek a legutóbbi NL-kiírásban, hogy az Eb-selejtezők kudarca után második esély sem adatott meg nekik. Finnországnak és Izlandnak legalább ez sikerült, ám a kijutás nem: a finneket elverte Wales, az izlandiak meg az Izrael elleni meccset még sikerrel vették, de aztán a sorsdöntő találkozón hiába vezettek 1–0-ra Ukrajna ellen, 2–1-re kikaptak. Míg a dán futballal az európai elitben is gyakran példálóznak kiemelkedően jó tehetségfejlesztése miatt, a regionális riválisok nem a legjobb napjaikat élik.

Az okok szerteágazók.

Sötét felhők – a svéd válság

Az „egykorvolt büszke futballnemzet” – az AP hírügynökség beszámolóját idézzük rég nem látott hullámvölgyben van. A vb-ezüstérmes (1958) és bronzérmes (1950, 1994), Eb-elődöntős (1992) és olimpiai bajnok (1948) svéd válogatott egymás után a második nagy tornát hagyja ki, ilyen szégyen a kilencvenes évek óta csak egyszer (Eb 1996, vb 1998) fordult vele elő. A nyolcvanas évek hosszú sikertelenségét – a válogatott ekkoriban egy nagy tornára sem jutott ki – enyhítette, hogy a klubok kimondottan jól szerepeltek, az IFK Göteborg kétszer is megnyerte az UEFA-kupát, és a Malmö FF BEK-döntője (1978/79) sem volt a távoli múlt emléke.

Most viszont semmi sem enyhíti a kínokat: a válogatott világranglistás helyezése (27., eggyel Magyarország mögött) ugyan nem vállalhatatlan, teljesítménye ellenben gyenge. A klubcsapatok szereplése alapján készített UEFA-koefficiensrangsorban Svédország a 24., Ciprus és Magyarország mögött. Az európai kupák főtáblájára egyedül a svéd bajnok Häcken jutott fel, ám hat vereséggel és 3–17-es gólkülönbséggel csoportutolsóként zárt, ráadásul a norvég Molde odavissza felmosta vele a pályát az északi presztízsmeccseken. A svéd U21-es válogatott nem áll továbbjutásra az Eb-selejtezőkön, az U19-esek már az elitkörbe sem tudtak bejutni (és legutóbb is lemaradtak a kontinensviadalról). A hazai pályán szereplő svéd U19-esek ráadásul azzal baltázták el a továbbjutást, hogy nem tudták megverni az olaszok és a svájciak által kiütött Liechtensteint.

Sötét felhők gyülekeznek a svéd futball felett. Az európai topszinten a svéd játékosok sokkal kevesebb lehetőséget kapnak, mint az összevethető országok futballistái. A svéd tehetséggondozás lemaradt. Az ország kevés pénzt költ az utánpótlásfutballra, és nem megfelelő az infrastruktúra

– írta a svéd labdarúgás problémáiról riportot készítő Expressen.

Az Eb-selejtezők kudarca után távozott a szövetségi kapitányi posztot 2016 óta betöltő Janne Andersson. A 61 éves szakember rengeteg kritikát kapott, ezek fókuszában elavultnak tartott taktikája és válogatásai elvei álltak. Utódja a dán Jon Dahl Tomasson lett, az egykori kitűnő csatár márciusban mutatkozott be – ő az első külföldi edző, aki a svéd válogatottat irányíthatja.

„Olyasvalakire van szükségünk, aki megváltoztatja a játékunkat, másképp gondolkodik, több labdabirtoklásra építő, támadóbb futballt játszat velünk” – magyarázta Roony Bardghji, a svéd futball egyik legnagyobb tehetsége az AP-nek. A szövetség futballigazgatója, Kim Källström is kimondta, új stílus, pozitív támadófutball kell, mert a fiatal svéd játékosokhoz ez illik.

A svédek nem a futballnagyhatalmakhoz mérik magukat, szomszédjaikhoz és a közvetlenül a nagyok után következő országokhoz viszont igen. Felméréseik riasztó képet mutattak. Az Expressen összeállítása szerint a svéd játékosok harmadannyi játékpercet sem kapnak a topbajnokságokban, mint az észak-európai futballt az utóbbi időben uraló dánok, sőt, már a norvégoktól is lemaradtak. Ha nem az öt tradicionális topligát, hanem a tíz legerősebb európai bajnokságot vesszük, akkor ugyanilyen rossz a helyzet: a dán játékosok megközelítően 100 000 játékpercet kaptak a 2022/23-as idényben, a norvégok 58 467-et, a svédek csupán 40 519-et. Ebben az összevetésben a dánok és a svédek sokáig fej-fej mellett haladtak, most a dánok nagyon elhúztak, a sokáig a harmadik helyen álló norvégok pedig megelőzték a svédeket.

„Az az érzésem, hogy a svéd utánpótlásfutball és játékosfejlesztés megtorpant. Történtek bizonyos lépések, ám Norvégia és Dánia hatalmasat lépett előre az elmúlt években. Ha most nem zárkózunk fel, akkor a jövőben csak még nagyobb leszakadás vár ránk” – mutatott rá a svédek fejlesztési igazgatója, Thomas Hasselgren, aki Norvégiából tért haza. Hasselgren kiemelte: nem szabad az extrém tehetségekből (Erling Haaland, Zlatan Ibrahimovic) kiindulni, mert ilyenek kivételesen ritkán bukkannak fel, és egy ország utánpótlásképzésének minőségét nem ezen lehet lemérni. Sokkal inkább azon, hogy az adott ország hány futballistát juttat el a magas szintű bajnokságokba – ebben pedig Svédország lemaradt. A jelenlegi gondok az elmúlt tíz év tevékenységének hiányosságait tükrözik.

A svéd futballt – ugyanúgy, mint a magyart vagy a dánt és a norvégot – a szövetséggel együttműködő belga Double Pass világítja át és értékeli. Hasselgren szerint a svéd szakmát először egyáltalán arról kellett meggyőzni, hogy valóban baj van az ország labdarúgásával, és már ez sem volt kis feladat. Néhány a feltárt gondok közül:

• problémás az infrastruktúra (a kisebb területű Norvégiában például közel másfélszer annyi teljes méretű, műfüves pálya van),
• nincs elég teljes állásban dolgozó utánpótlásedző,
• a riválisokhoz mérve nem edzenek eleget a gyerekek 8–12 éves kor között,
• illetve kevés az utánpótlásképzésre és az akadémiai játékos-megfigyelésre fordított erőforrás.

Ez értelemszerűen kihat a felnőtt futballra is.

A Fotbollskanalen teljes podcastsorozatot szentelt a svéd labdarúgás válságának, és több meghívott szakember rámutatott: nem elég mély a merítési lehetőség, a rendszerből kevés, topkategóriás szintre is alkalmas játékos jön ki, az infrastrukturális gyengeség pedig régiós szinten is hátrányba hozza a svéd klubokat. Abban is egyetértés volt, hogy közel vannak a jó példák: a dán futball menedzselése igen jó, a norvégok pedig sokkal többet költenek a svédeknél az utánpótlásra, alaposabban tervezték meg a hosszú távú stratégiájukat, és ezért félő, hogy a következő években ők is faképnél hagyják a svédeket.

Ha itt ülünk 5–10 év múlva, és addig minden ugyanígy folytatódik a svéd futballban, akkor igen nehéz dolga lesz a szövetségi kapitánynak

– mondta Janne Andersson.

A közép és hosszú távú programok közül az egyik – a Projekt 500 – azt tűzte ki célul, hogy a svéd profi klubok elérjék minden évben az 500 millió koronás átigazolási bevételt. A svéd profiliga akcióterve fontos célként jelölte meg a jobb európai kupaszereplést is. Sok szempontból a svédek jó pozícióban vannak ahhoz, hogy ismét felívelő pályára állítsák a labdarúgásukat: a futball a legnépszerűbb sport (még ha meg is kell harcolnia a jégkoronggal), nagy történelmi hagyományokkal. A szurkolói kultúra virágzik (az áprilisi élvonalbeli nyitóforduló átlagnézőszáma 15 000 fölött volt), az ország gazdag. A közelmúlt gyenge eredményei pedig a reformok katalizátorai lehetnek.

„Talán nem is annyira rossz, hogy nem jutunk ki mindenhová, mert így rá vagyunk kényszerítve a változtatásokra” – vélekedett a már idézett Hasselgren. A 25 éves vagy fiatalabb svéd sztárok (Alexander Isak, Viktor Gyökeres, Dejan Kulusevski, Hugo Larsson, Anthony Elanga, Emil Holm, Roony Bardghji) pedig új szövetségi kapitánnyal bizonyíthatják: az eddig mutatottnál több van bennük.

Két szupersztár sem elég

Svéd szakemberek sora mutatott rá, hogy a norvégok előrébb tartanak náluk a futballjuk fejlesztésében, és ez a játékosfelhozatalban is megmutatkozik. A válogatott sikerességben azonban (még) nem: a norvég A-csapat 2000 óta nem szerepelt felnőtt nagy tornán. A hasonló népességű Dánia ugyanebben az időszakban kilenc tornára kvalifikálta magát; Albánia, Finnország, Izland, Lettország, Észak-Macedónia, Georgia, Magyarország, Bosznia-Hercegovina, Szlovákia, Szlovénia, Észak-Írország, Írország, Wales vagy Skócia pedig szintén fel tudott mutatni egy vagy több kijutást vb-re vagy Eb-re. Az 55 UEFA-tagország közül ebben a periódusban 35 ki tudta harcolni a tornaszereplés jogát, Norvégia mindig lemaradt.

Valószínűleg a hosszú sikertelenség az oka, hogy korábban felvetődött a reformok szükségessége – amikor a minimális merítésből gazdálkodó Izland kijut egy Eb-re és vb-re, miközben a norvégoknak nem sikerül ez, akkor kevés mentség akad.

Volt olyan pont (2017-ben), amikor Norvégia Feröer mögött volt a világranglistán!

Játékosnevelésben a fejlődés tetten érhető: Erling Haaland és Martin Ödegaard személyében a norvégoké a világ egyik legjobb centere és támadó középpályása. Mindkét csodagyerek már nagyon fiatalon bemutatkozott a norvég felnőtt profi futballban, és csak ezt követően igazolt külföldre. A következő generáció legjobbjai is már az ajtón kopogtatnak: Oscar Bobb (Manchester City) és Antonio Nusa (Club Brugge) szintén kiemelkedő tehetségek. De ott van még a válogatottan Fredrik Aursnes (Benfica), Sander Berge (Burnley), Jörgen Strand Larsen (Celta Vigo), Alexander Sörloth (Villarreal), Kristoffer Ayer (Brentford), Julian Ryerson (Dortmund) vagy Leo Östigard (Napoli). A norvégok UEFA-koefficiense a legjobb az észak-európai országok közül (a lista 14. helyén állnak; Ausztria és Dánia között), legalább egy klubcsapat rendre eljut az európai kupák főtáblájára, de a Bodö/Glimt EKL-negyeddöntős is volt. A válogatott mégsem tud egyről a kettőre jutni.

„Az utánunk jövő játékosok és csapatok sem fizikálisan, sem mentálisan nem voltak készen arra, hogy elérjék a nagy tornákat. A mostani generáció viszont a topkategóriás edző Stale Solbakkennel ott lehet” – bizakodott az edzőként Magyarországon is megfordult Henning Berg.

Egyelőre ez nem jött össze. A norvég válogatott egyik problémája, hogy elöl sokkal erősebb, mint hátul; a másik pedig az, hogy a legjobb játékosok profiljai nem illenek össze. Erre jó példa a centerposzt: a legértékesebb norvég játékosok között három óriás termetű középcsatár (Haaland, Sörloth, Strand Larsen) van, de csak egy fér a csapatba kedvenc szerepkörében; egynek (ez általában Sörloth) szélre kell szorulnia, egynek pedig kispadra. De ez más posztokra is igaz: a legjobb norvég játékosok sokszor nem ideális szerepkörbe kényszerülnek, és nem tudták eddig a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Ráadásul a legfontosabb meccseken a norvégok állandóan elhasaltak: a spanyoloktól odavissza kikaptak, a skótok ellen meg csak egy pontot szereztek úgy, hogy a hazai meccsen a 86. percben még vezettek, az idegenbelin pedig 1–0-s és 2–1-es előnyben voltak. A meccsek hajrájának menedzselése nagyon nem megy: a 24 tétmérkőzésen kapott 27 gólból 11-et a 80. perc után szedtek be a norvégok.

„Hiába játszik nálunk kettő a világ legjobbjai közül, a válogatottnak olyan feltűnő gyengeségei vannak, amik átlagossá teszik a nemzeti csapatot.

A mai válogatottaknál a leggyengébb láncszem fontosabb, mint a legerősebb sztárjátékos.

Korábban elképzelhető volt, hogy egy sztárjátékos a hátán cipeli a válogatottat, mint ahogy Zlatan tette a svédekkel. De a mai futballt már sokkal alaposabban elemzik, a taktika szofisztikáltabb, minden ellenfél rámegy a gyenge pontokra. A norvég csapat pedig nehezen tudja leplezni a hiányosságait. Hiányposztok vannak az együttesben. A legjobbak után nagyot esik a színvonal; a válogatott keret leggyengébb dán játékosai jóval erősebbek, mint a leggyengébb norvég kerettagok” – magyarázta a norvég közszolgálati tévének (NRK) Frode Lia újságíró és podcaster.

Solbakken egyre több kritikát kap – főleg védekezésszervezését bírálják –, így nem lenne meglepő, ha hamarosan váltás lenne a kispadon. Solbakken arra célzott: ha nem sikerül ezzel a játékosanyaggal kijutni a 2026-os vb-re, lemond.

Mondjuk, ha a pályafutása csúcspontja felé tartó Haaland és Ödegaard köré nem sikerül egy működőképes csapatot építeni, akkor valóban nem marad más megoldás.

Az aranygeneráció után

A dánoknál, svédeknél és norvégoknál jóval szerényebbek szoktak lenni az izlandiak és a finnek álmai. A két ország bajnoksága az európai kicsik között van, Izlandon a merítési lehetőség minimális, Finnországban a jégkorong és az északi sportok nagy testvérnek számítanak.

Az izlandiak a generációváltás nehézségeivel küzdenek: a 2018-as világbajnokságon az övék volt a második legidősebb európai keret. A csapat kétharmada 27 éves vagy idősebb volt, márpedig egy pici ország esetében nem lehet hasonló erejű új generáció felbukkanására számítani, bármennyire is sokat fejlődött utánpótlásképzésben és infrastruktúrában az izlandi foci. Az izlandi szövetség (KSÍ) egy 2018-as anyagában azt írta, nagyjából 100 profi, felnőtt futballistából kell válogatnia a szövetségi kapitánynak; márpedig ennek tükrében az Eb- és vb-kvalifikáció kiugró bravúr, nem pedig az elvárható szereplés.

A szövetségi kapitány Heimir Hallgrímsson utódlását sem sikerült megoldani – 2018 óta Erik Hamrén, Arnar Vidarsson és Age Hareide váltotta egymást a kispadon –, és ha ez nem lenne elég, akkor a szövetségi elnök Gudni Bergsson 2021-ben belebukott egy szexuális zaklatási botrányba, a legjobb játékos, Gylfi Sigurdsson karrierjét meg kettétörte egy rendőrségi ügy. Sigurdssont 2021-ben vették őrizetbe és gyanúsították meg kiskorú ellen elkövetett szexuális bűncselekménnyel, de 2023-ban a manchesteri rendőrség ejtette az ügyet. A kiváló tízes topligás pályafutásának ettől függetlenül vége lett.

A generációváltás nehézségeivel és pályán kívüli eseményekkel egyszerre birkózó válogatott így sem volt messze az Eb-től, de Ukrajna ellen elbukott az utolsó akadályban, a szövetségi kapitány szerződésének meghosszabbításáról pedig novemberig döntenek. Hareide mellett szól, hogy a csapat versenyképes maradt, és ha valaki, akkor ő tényleg korlátozott „alapanyaglistából” főz.

A finnek 2021-ben történetük első Eb-szereplését ünnepelték, három évvel később viszont már fennakadtak a Wales képezte akadályon. A 4–1-es cardiffi bukás csúnya vége volt a kvalifikációs sorozatnak, és megrengette a szövetségi kapitány Markku Kanerva kispadját is. A szurkolók elvárásai a korábbiaknál jóval magasabbak, és ez megnehezíti a válogatott dolgát.

A válogatott kihívást jelentő helyzetbe csöppent: ami korábban álom volt, most már reálisan elérhető cél. Ma már az Eb-szereplés majdhogynem elvárás

– írta véleménycikkében Pekka Holopainen, az YLE munkatársa. A szakíró rámutatott: ahhoz, hogy a megemelkedett elvárásokat teljesíteni tudja a válogatott, több topligás játékos kellene. Bár a jelenlegi keret kizárólag légiósokból áll, elit, élvonalbeli bajnokságban csak a kapus Lukas Hradecky (Bayer Leverkusen) és a középpályás Fredrik Jensen (Augsburg) futballozik. Míg a svédek és a norvégok a dánokra néznek irigykedve, a finnek a svédekre és a norvégokra.

„A finn válogatott még nem jutott el arra a szintre, hogy az európai topválogatottakkal felvegye a versenyt. Kanerva kapitánysága alatt a nemzeti csapat eredményessége azon alapult, hogy rendre képes volt legyőzni a gyengébb vagy hasonló játékerejű együtteseket. (…) Az, hogy a válogatott egyáltalán harcban volt az Eb-kvalifikációért, nem következik a játékoskeret erejéből. Két topligás játékosunk van, így elég nehéz” – magyarázta a finn közszolgálati médiaszolgáltató szakértője, Miika Nuutinen.

A finnek tehát abban látják (tovább)fejlődésük kulcsát, hogy több játékost tudjanak eljuttatni a legnagyobb bajnokságokba. Az izlandiak egy új korosztályt nevelgetnek (az Eb-pótselejtezőkön a keret több mint fele 25 éves vagy fiatalabb játékosokból állt). A norvégok igen jó generáción „ülnek”, és arra várnak, hogy végre a válogatottnál is összeálljon a kirakós. A svédek mély válságot diagnosztizáltak maguknál, amiből elképzelhető, hogy hosszabb ideig tart majd kikecmeregni.

És közben mindenki irigykedve néz a dánokra, akik innovációban, játékosnevelésben és -fejlesztésben, valamint eredményességben és játékospiaci bevételekben maguk mögött hagyták térségbeli riválisaikat.