Valami bűzlik, de most nem Dániában, épp ellenkezőleg. Mi okozhatja, hogy az északi országok válogatottjai közül ismét csak egy – Dánia – jutott ki egy nagy tornára, holott az elmúlt bő harminc évben nem ez volt a jellemző?
A kilencvenes évek óta megrendezett Eb-ken és vébéken többnyire két képviselője volt Észak-Európának, a rekordot jelentő 2000-es és 2021-es Eb-n, valamint 2018-as vébén pedig három. Most csak egy, és ugyan ez nem olyan rossz, mint a 2014-es mélypont (a brazíliai vébén nem volt észak-európai válogatott), de szívderítőnek sem nevezhető. Főként azért, mert egy 24 csapatos Eb-mezőnybe elméletileg be kellene, hogy férjen Svédország és Norvégia; pláne olyan sztárokkal, mint Alexander Isak, Dejan Kulusevski, Erling Haaland vagy Martin Ödegaard. Finnország, Izland és Feröer nagyjából a lehetőségeinek megfelelően szerepelt a selejtezőkön – előbbi kettő pótselejtezőn bukott el, utóbbi simán kiesett.
Norvégia, Svédország és Izland kvalifikációs mutatója elég lehangoló, főleg annak tükrében, hogy mindhárom válogatott jócskán lemaradt a csoportmásodikként továbbjutó rivális mögött. Norvégia hat pontot kapott Skóciától, Svédország kilencet Ausztriától, Izland tizenkettőt Szlovákiától (és hetet Luxemburgtól!), a lehetőségeihez képest jól teljesítő finn nemzeti csapat pedig négyet a szlovénoktól. A Nemzetek Ligája elit (A-) csoportjában Dánia lesz az egyetlen képviselője az északi futballnak, Norvégia, Finnország és Izland a B-ligában szerepel, Svédország kiesett a C-be, Feröer szintjére. A norvégok és a svédek oly rosszul szerepeltek a legutóbbi NL-kiírásban, hogy az Eb-selejtezők kudarca után második esély sem adatott meg nekik. Finnországnak és Izlandnak legalább ez sikerült, ám a kijutás nem: a finneket elverte Wales, az izlandiak meg az Izrael elleni meccset még sikerrel vették, de aztán a sorsdöntő találkozón hiába vezettek 1–0-ra Ukrajna ellen, 2–1-re kikaptak. Míg a dán futballal az európai elitben is gyakran példálóznak kiemelkedően jó tehetségfejlesztése miatt, a regionális riválisok nem a legjobb napjaikat élik.
Az okok szerteágazók.
Sötét felhők – a svéd válság
Az „egykorvolt büszke futballnemzet” – az AP hírügynökség beszámolóját idézzük rég nem látott hullámvölgyben van. A vb-ezüstérmes (1958) és bronzérmes (1950, 1994), Eb-elődöntős (1992) és olimpiai bajnok (1948) svéd válogatott egymás után a második nagy tornát hagyja ki, ilyen szégyen a kilencvenes évek óta csak egyszer (Eb 1996, vb 1998) fordult vele elő. A nyolcvanas évek hosszú sikertelenségét – a válogatott ekkoriban egy nagy tornára sem jutott ki – enyhítette, hogy a klubok kimondottan jól szerepeltek, az IFK Göteborg kétszer is megnyerte az UEFA-kupát, és a Malmö FF BEK-döntője (1978/79) sem volt a távoli múlt emléke.
Most viszont semmi sem enyhíti a kínokat: a válogatott világranglistás helyezése (27., eggyel Magyarország mögött) ugyan nem vállalhatatlan, teljesítménye ellenben gyenge. A klubcsapatok szereplése alapján készített UEFA-koefficiensrangsorban Svédország a 24., Ciprus és Magyarország mögött. Az európai kupák főtáblájára egyedül a svéd bajnok Häcken jutott fel, ám hat vereséggel és 3–17-es gólkülönbséggel csoportutolsóként zárt, ráadásul a norvég Molde odavissza felmosta vele a pályát az északi presztízsmeccseken. A svéd U21-es válogatott nem áll továbbjutásra az Eb-selejtezőkön, az U19-esek már az elitkörbe sem tudtak bejutni (és legutóbb is lemaradtak a kontinensviadalról). A hazai pályán szereplő svéd U19-esek ráadásul azzal baltázták el a továbbjutást, hogy nem tudták megverni az olaszok és a svájciak által kiütött Liechtensteint.
