Olaszország mintaklubja fűzte be az oktatófilmet Kloppéknak az Anfielden

Gasperini Atalantája ellen játszani olyan érzés, mint amikor fogorvoshoz kell menned

– szól Pep Guardiola legendás bon mot-ja, Gianluigi Bagnulo, a Sky Italia újságírója pedig nem is volt rest felidézni a kiszólást, amikor a Liverpool bergamóiak ellen vívott EL-negyeddöntője előtt Jürgen Kloppot kérdezte a csapata előtt tornyosuló kihívásról. A kezdő sípszó előtt a német edző még jót mosolygott a felvetésen, ám csapata tükörsima, 3-0-s veresége után már jóval fancsalibb képet vágva volt kénytelen volt elismerni: ez az este tényleg olyan kellemetlen volt számára, mint egy foghúzás.

Az Atalanta egyébként nem először tört borsot Klopp orra alá az Anfielden. A német edzővel a kispadon a Liverpool – 43 nekifutásból – mindössze ötször szenvedett vereséget hazai pályán nemzetközi kupamérkőzésen, és ezek közül immár kettő köthető az Atalanta, illetve közelebbről nézve Gian Piero Gasperini nevéhez:

❌vs. Atlético Madrid 2-3 (BL-nyolcaddöntő), 2020

❌vs. Atalanta 0-2 (BL-csoportmeccs), 2020

❌vs. Inter 0-1 (BL-nyolcaddöntő), 2022

❌vs. Real Madrid 2-5 (BL-nyolcaddöntő), 2023

❌vs. Atalanta 0-3 (EL-negyeddöntő), 2024

Az, hogy a bergamóiakkal összefutunk a nemzetközi kupasorozatok tavaszi végjátékában, már nem különösebb meglepetés. Gasperini 2016-os kinevezése óta az Atalanta egyetlen szezon kivételével mindannyiszor kivívta a nemzetközi szereplés jogát a hazai bajnokságban, az utóbbi öt évadban pedig négyszer is eljutott valamelyik európai kupasorozat egyenes kieséses szakaszába. Összehasonlításképp:

a klubtörténet ezt megelőző 84 évében az Atalanta mindössze háromszor szerepelhetett egyáltalán a nemzetközi porondon.

Az Atalanta igazán csúcsra 2018 és 2021 között járt, ebben a hároméves periódusban zsinórban háromszor végeztek a Serie A dobogóján (69, 78, majd újra 78 megszerzett ponttal), megjárták a BL-ben a legjobb nyolc és a legjobb tizenhat mezőnyét is, amikor pedig kipottyantak a csoportjukból – éppen a Liverpool mögött végezve –, akkor cserében az Európa Ligában meneteltek a negyeddöntőig. Az éra vitathatatlanul legemlékezetesebb meccse a PSG-vel vívott 2020-as BL-negyeddöntő volt, ahol az Atalanta – nélkülözve csúcsformában játszó vezérét, az az idő tájt Messi statisztikáit másoló Josip Ilicicet – egészen a mérkőzés utolsó percéig vezetett, és csupán a franciákhoz csereként beálló Eric Maxim Choupo-Moting 93. percben szerzett góljának köszönhetően vérzett el. No, meg annak, hogy mivel Gasperini idő előtt kihasználta cserelehetőségeit, Remo Freuler sérülése miatt az utolsó néhány percben kénytelen volt emberhátrányban küzdeni – miközben ellenfele Choupo-Moting mellett többek között Kylian Mbappét, vagy Julian Draxlert tudta bevetni a kispadról.

Gasperini Atalantája néhány szezon alatt tótágast állította az olasz futballt évtizedek óta alapjaiban meghatározó sémákat és dinamikákat.

A védekezés megóvhat téged a vereségtől, de ha győzni akarsz, támadnod kell

– hangzott az edző kedvenc tételmondata, amit a gyakorlatban is bizonyított: az Atalanta zsinórban három szezonban is a Serie A legtöbb gólt szerző csapata lett, a 2019-20-as szezonban három különböző ellenfél hálójába is sikerült hét(!) gólt berámolniuk, végül pedig majdnem száznál állt meg a számlálójuk.

A bergamói kék-feketék nem csak lőtt gólokban, de a kialakított helyzetek minőségét tekintve is utcahosszal vezették a Serie A-t, övék volt a liga leghatékonyabb letámadása, úgy próbálkoztak meccsenként átlagosan kis híján 20 lövéssel, hogy eközben az átlagos helyzetminőségük is verte a teljes ligát, a helyzetkihasználásuk (35%) világviszonylatban is párját ritkította, de ők értek föl a legtöbb sikeres passzal a támadóharmadba és az ellenfél tizenhatosán belülre is. Egy olyan korszakban, amikor Max Allegri az olasz bajnokság kapcsán statikusságról, a dinamika hiányáról, nem elég kemény edzésekről panaszkodott, Gasperini megmutatta, milyen a modern futball: csocsónyelven fogalmazva, egy egész országnak fűzte be az oktatófilmet.

Ha megváltozik a ligád, változz meg te is

Az Atalanta mutatta meg a Serie A-nak, hogyan lehet implementálni a modern futball trendjeit a konzervatív, a biztonságot, a csapatszerkezet intaktságát, a védekezést, a struktúrát mindennél többre becsülő olasz futballkultúrába. Emberezős presszingje szétforgácsolta a ligát, a vonal mellett kialakított létszámfölényre felhúzott támadójátéka forradalminak hatott, villámgyors átmenetekből szerzett ipari mennyiségű góljuk felnyitotta a többi edző szemét is. Amikor a csapat először játszhatott a BL-ben, Papu Gomez még úgy fogalmazott, hogy az „élmény sokkoló, mert amit mi Olaszországban egyedül csinálunk, azt Európában már mindenki tudja”, de nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a Serie A topklubjai is leszűrjék a maguk tanulságait a bergamói tündérmeséből.

A 2019-20-as szupercsapatból azóta távozott Ilicic, Papu Gomez, Zapata, Castagne, Gosens és Muriel is, és mivel időközben a liga is átalakult – elég csak a topcsapatokhoz szakmányban érkező olyan gyors, jól egy-egyező, kiválóan letámadó, fizikális játékosokra gondolni, mint Rafael Leao, Pulisic, Loftus-Cheek, Marcus Thuram, vagy Filip Kostic –, Gasperini sem ülhetett a babérjain. Miután a csapat a 2021-22-es idényben (immáron kisebb meglepetésre) mindössze a tabella nyolcadik helyére futott be, eljött a változtatás ideje.

Az Atalanta korábbi sikereinek alapja az intenzív – emberorientált – letámadás mellett a nagyon domináns labdás játék volt. A csapat többnyire birtokolta a labdát, rövid, lapos passzokkal építkezett, és a vonal melletti területek rombusz alakú túltöltésével igyekezett áttörni az ellenfelek védekezését. A 2018 és 2022 közötti négy Serie A-évadban az Atalanta mindannyiszor legalább 55 százalékos meccsenkénti labdabirtoklási arányt átlagolt, ezzel pedig folyamatosan a liga 3-5 legdominánsabb csapata között volt a helye. Miután azonban 2022-ben nem jött össze a nemzetközi szereplésre jogosító helyezés a bajnoki tabellán, Gasperini csavart egyet a stratégián.

A tavaly 5. helyen végző Atalanta már mindössze 49 százalékban birtokolta a labdát a bajnoki meccseken, és idén sincs ez másképp: Gasperiniék nagyjából 50 százalékos átlagánál tíz olasz csapat is képes jobb mutatót villantani a labdás játékban. Még durvább képet fest, ha picit mélyebbre kalandozunk a statisztikák erdejében:

• progresszív labdacipelésekben az Atalanta mindössze 9. a ligában, ellenben a progresszív passzokat nézve már 2.; mindez nagyon direkt, vertikális labdás játékot mutat.
• az építkezési fázis stratégiáját kiválóan írja le, hogy az Atalanta kapusai az esetek csaknem 70%-ában hosszú, legalább 40 méteres kirúgással próbálkoznak; ennél csak két csapat teszi ezt nagyobb arányban az egész ligát nézve.
• csak a 9. legtöbb passzkísérlet az Atalantáé a ligában, az átlagos pontosságuk alig karcolja a 80%-ot, ez konkrétan alsóházi mutató.
• maradt ellenben a nagyon kemény, hatékony és intenzív letámadás: mindössze két csapatnak van több szerelési kísérlete az ellenfél védőharmadában az idei szezonban, mint az Atalantának.

Nagy vonalakban ezt láttuk csütörtökön este az Anfielden is: rendkívül kellemetlen, emberorientált letámadás (már a liverpooli harmadban), amikor pedig megvan a labda, akkor gyors, dinamikus, vertikális játék. Az ellenfél presszingje ellen pedig csak semmi cécó: átrúgni a csapatrészek fölött, támadni a második labdákat, valamint a lecsorgókat, hogy a kapuhoz közel megszerezve azokat, kevés húzásból lehessen helyzetbe kerülni.

A Carnesecchi helyett védő Musso átlagosan 62 méterre(!) vagdosta előre a labdákat a Liverpool ellen, a csapat passzainak 43,5 százaléka volt vertikális/direkt labda előre, mindössze két olyan labdabirtoklási periódusuk akadt, ami elérte a legalább 10 átadásnyi volument, a labda pedig mindössze 30 százalékban volt náluk. A meccsterv nem is lehetett volna ennél tisztább: gyors átmenet védekezésből támadásba, nagyon kemény emberezés az ellenfél védőharmadában és a pálya középső zónáiban, direkt passzok, a lecsorgók csapdázása.

Kis pénz, nagy haszon

Az Atalanta ráadásul nem csak a pályán ütésálló, hanem üzletileg is az egyik legjobban menedzselt olasz klub. Az hagyján, hogy a liga nyolcadik legnagyobb bérkeretével vannak rendre versenyben a BL-t érő első négy hely valamelyikéért, de ha a nagyságrendeket is vizsgáljuk, gyorsan rájövünk, hogy az anyagi lehetőségek szempontjából jóval közelebb vannak a középmezőnyhöz, mint az élcsapatokhoz. Csak felvillantásképp: a tabellán jelenleg a bergamóiak hátát néző Napoli, Lazio, Fiorentina hármas – ebben a sorrendben – 90, 60, illetve 25 százalékkal többet költ bérekre, mint az Atalanta. És akkor még nem is beszéltünk az igazán nagyokról, mint például a Roma, amely csaknem 2,5-szer akkora bérkerettel most már évek óta csak álmodozik a BL-szereplésről, vagy éppen arról a Juventusról és Interről, ahol a játékoskeretre fordított ceh nagysága majdnem 3-szorosa az Atalantáénak.

A Serie A csapatai üzletileg hosszú ideje komoly bajban vannak: az hagyján, hogy a liga csapatai 2010 óta egyszer sem nyerték meg a két legrangosabb európai kupasorozat (Bajnokok Ligája, Európa Liga) egyikét sem, de cserébe a csapatok szezononkénti átlagban most már évek óta milliárd euró környéki mínuszokat hoznak össze.

De nem az Atalanta: a bergamóiak mérlege zsinórban hetedik éve pluszos, az összbevételek 2016 óta – döntő részben az európai szereplés miatt az UEFA-tól visszaosztott tévés pénzek miatt – megtriplázódtak.

És csak még egy összehasonlítás: miközben az Atalanta kevesebb mint fele annyit költ bérekre, mint a Roma, a két klub bevételei között csupán nagyjából 10 százaléknyi különbség van a fővárosiak javára.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az Atalantánál nagyon egészséges a bérek és a bevételek egymáshoz viszonyított aránya. A klub nagyjából a bevételei felét költi el a játékosok fizetésére, miközben Olaszországban nem ritka a bérkeret 80, vagy akár 90 százalékos aránya sem a bevételben kifejezve. Ez utóbbi modell természetesen abszolúte nem fenntartható, ezért küzdenek például folyamatosan a veszteségeik menedzselésével még olyan tehetősnek mondott klubok is, mint a Napoli, a Roma, vagy éppen az Inter. (Nem beszélve arról, hogy ez egyben ördögi spirál is: ha egy klub nem tudja növelni a bevételeit, akkor az UEFA Financial Fair Play szabályainak értelmében csak nagyon korlátozottan költhet a transzferpiacon, következésképp ingyen igazolható labdarúgókért kell versenyeznie, amit úgy tesz meg, hogy busás fizetéseket és aláírási pénzt ígér a játékosoknak. Így viszont elszabadul a bérek aránya a bevételben, ami újabb veszteségekhez vezet – lásd a Roma helyzetét például.)

A klub az elmúlt öt évben összesen 153 millió eurós profitot termelt az átigazolási piacon (ennyi az eladások és a játékosvásárlás szaldója), amiben nagy segítségére van, hogy egyfelől kiváló érzékkel szerez meg fiatal, tehetséges, busás haszonnal továbbértékesíthető játékosokat, másrészt hosszú ideje működteti Európa – és Olaszország – egyik legkiválóbb akadémiáját, a Zingoniát. Az Atalanta képzési rendszeréből az elmúlt években olyan kiváló játékosok kerültek ki, mint Alessandro Bastoni (jelenleg Inter), Franck Kessié (korábban Milan, majd Barcelona, most Al-Ahli), vagy Dejan Kulusevski (korábban Juventus, most Tottenham), de azt a Manuel Locatellit is ők fedezték fel, aki 11 éves korában a Milanhoz került, jelenleg pedig a Juventus játékosa.

A klub utánpótlásából felkerült legújabb csillag az a Giorgio Scalvini, aki sérülés miatt kénytelen volt kihagyni a csapat liverpooli meccsét, de

húszévesen már van a lábában csaknem 100 felnőtt mérkőzés,

illetve stabil tagja Luciano Spalletti válogatott keretének is, és – amennyiben teljesen felépül – nagy valószínűség szerint tagja lesz az Eb-re utazó Squadra Azzurrának is.

Mellettük az elmúlt években az Atalanta olyan játékosokat értékesített busás haszonnal, mint

• a Sturm Graztól 20 millió euróért szerződtetett Rasmus Höjlund (75 millióért elpostázva a Manchester Unitednek),
• a Juventustól 17 millióért elhappolt Cristian Romero (érte 50 millió eurót szurkolt le a Spurs),
• a Heracles Almelótól 1 millió euróért megszerzett Robin Gosens (érte az Inter 28 millió eurós csekket állított ki),
• a 9,5 millió euróért cserébe szerződtetett Bryan Cristante (a Romának megért 22 milliót is),
• az a Gianluca Mancini, aki kevesebb, mint 2 millió euró ellenében jött a Perugiától (majd ment szintén Rómába, több mint tízszer annyiért),
• a Genktől 6,5 millió euróért megléptetett Timothy Castagne (érte a Leicesterről sikerült legombolni 21 millió eurót).

A fentieket elnézve egyáltalán nem csoda, hogy a klub felkeltette a profitra éhes befektetők figyelmét is. Az Atalantát 2010-ben megvásárló, korábbi szurkolóból és játékosból lett üzletember, Antonio Percassi végül 2022-ben döntött úgy, hogy megválik többségi tulajdonrészétől, így került a képbe az a Stephen Pagliuca, aki egyfelől az NBA-ben szereplő Boston Celtics társtulajdonosa, másfelől korábban a Chelsea kapcsán is fölmerült a neve, mint lehetséges vevőjelölt. Végül Bergamóban kötött ki, de elmondása szerint egyáltalán nem bánja: „a Percassi család kiváló munkát végzett az akadémiával, az ott folyó munka adja a klub szívét-lelkét, lényegét. Több mint 400 gyerek játszik itt 6 és 16 éves kor között, sokan közülük válogatottak. Egy olyan kis városban, mint Bergamo, nem is lehet másképp sikeres klubot építeni. A saját utánpótlásunkra kell támaszkodnunk, és ezt kiegészíteni hatékony scouting munkával, amelynek köszönhetően olyan tehetséges fiatal játékosokra bukkanhatunk, mint Rasmus Höjlund, vagy éppen Ademola Lookman.”

A klubnál zajló üzleti léptékváltást segíti, hogy a csapat stadionja a klub tulajdonában van – még 2017-ben, a Percassi-család vásárolta meg az önkormányzattól –, így szabadon rendelkezhet annak névhasználati jogával, vagy ruházhat be felújításba, bővítésbe. A stadion névadója jelenleg a Gewiss, az elektrotechnikai csoporttal 2025-ig van szponzori megállapodása a klubnak.

Az Atalanta történetének eddigi legjobb európai kupaszezonját 1987-88-ban zárta: az akkor még létező Kupagyőztesek Európa Kupájában egészen az elődöntőig menetelt, és csak ott maradt alul a későbbi győztes belga K.V. Mechelennel szemben. A Liverpool 3-0-s idegenbeli legyőzése után az ajtó most résnyire nyitva ahhoz, hogy a klub megismételje – sőt, felül is múlja – a három és fél évtizeddel ezelőtti csodát; már csak be kell lépni rajta.