Arsenal – Bayern München 2-2
A Premier League egyik bajnokaspiránsa a mostanság nem túl jó formában lévő német rekordbajnokot fogadta – a Bayern hétvégi vereségével ugyanis szinte biztossá vált, hogy 12 év után nem Münchenbe kerül a salátástál. A mérkőzés legérdekesebb kérdése tehát az volt, hogy a két labdával domináns csapat közül melyik tudja a másikat a komfortzónáján kívülre kényszeríteni. Nos, az Arsenal az első félidőben 61, a második félidőben 58 százalékban birtokolta a labdát, mivel pedig a letámadást nem lehet kilencven percen keresztül fenntartani, a Bayern szokatlan módon a mérkőzés legnagyobb részében középső blokkban várta a londoniakat.
A pálya közepét szűken lezáró 4-4-2-es alakzatból általában Sané lépett ki, hogy nyomást helyezzen a balhátvédként kevesebbet felfutó, a hátsó sorba mintegy harmadik védőként betagozódó Kiwiorra. Ennek érdekében az Arsenal leginkább a széleket túltöltve próbálta széthúzni az ellenfelet. A jobb oldalon Ödegaard volt az, aki a szokottnál többet lépett vissza mélységben a labdákért, hogy a támadóbb szellemű Ben White és a villámgyors Bukayo Saka felváltva támadhassák a szélen és a félterületben lévő folyosókat. A bal oldalon a kevésbé felfutó Kiwior miatt Martinelli klasszikus szélsőként adott szélességet, Rice pedig szükség esetén a félterületbe indulhatott.
Mikel Arteta csapata most is biztatóan kezdett, különösen az első tizenöt percben, Saka pedig az immár védjegyének számító, a félterület felé történő befutás után lőtt a hosszú sarokba. Az Ágyúsok ráadásul nemcsak első szándékból, hanem a hosszú passzok visszaszerzése után is képesek voltak helyzeteket kialakítani.
A Bayern Münchennek tehát, különösen az első félidőben, jóval kevesebb labdabirtoklási periódus jutott. A mélyebb védekezés mellett ez természetesen az Arsenal letámadásának is köszönhető: az Ágyúsok már jól ismert, óramű pontossággal működő 4-4-2-es letámadást raktak le a pályára, ahol a középpályáról Ödegaard lépett fel Havertz mellé. A két szélső Daviesre és az immár jobbhátvédként futballozó Kimmichre ügyelt, a védelem és a Jorginho–Rice páros pedig szükség esetén visszafelé is követte az emberét. Tuchel csapatának nem is ízlett a szoros őrizet, és többször is hosszú labdákra kényszerültek.
Ha sikerült átérni az ellenfél térfelére, akkor a labdával ellentétes oldali szélső (különösen Sané) befelé mozgásával igyekeztek helyzeteket kialakítani. Bár ez az első félidőben nem nagyon sikerült, egy kivágott labda utáni kikényszerített hibával, valamint Kane büntetőjével mégis a németek vonulhattak előnnyel a szünetre.
A második félidőben a Bayern valamivel több veszélyt tudott jelenteni az ellenfél kapujára. Az említett aszimmetrikus, gyors támadások mellett felállt fal ellen is egyre többször tudott berendezkedni Tuchel csapata. Ilyenkor, amint azt korábban megszokhattuk, a bajorok leginkább 4-2-4-es alakzatot vettek fel, ahol Gnabry és a később Sané helyére beálló Kingsley Coman biztosították a szélességet. A két szélső hátvéd feladata inkább a kontrák biztosítása volt, de a második hullámban olykor csatlakozhattak a támadásokhoz.
Arteta a második félidőben Zinchenko és Trossard behozatalával némileg változtatott a rendszeren, hiszen az ukrán személyében még egy támadóbb szellemű játékossal tudta beszorítani az ellenfelet. Az egyenlítő gól mégsem felépített támadásból, hanem egy bedobásból érkezett, ahol a hazaiak tankönyvi módon töltötték túl a labda oldalát és szerezték vissza a labdát, bizonyítva, hogy mindenféle játékfázisból tudnak veszélyeztetni.
Az is kiderült, hogy a Münchennek adott esetben a második szándékú, direktebb játék is jól áll, kérdés, hogy az Allianz Arénában, immár a szurkolóik jelenlétében, mire lesznek képesek.
Real Madrid–Manchester City 3-3
A tavalyi elődöntő visszavágója, a két legutóbbi győztes csatája ígérkezett talán a legérdekesebb összecsapásnak, hiszen Pep Guardiola strukturált pozíciós játéka és Ancelotti liberális, egyénközpontú felfogása feszült egymásnak ismét. Mielőtt azonban a mérkőzés képe igazán kialakult volna, gyors gólváltást láthattunk: rögtön a második percben Bernardo Silva talált be közvetlen szabadrúgásból, majd 12 perc után távolról Camavinga egyenlített – Ruben Dias segítségével. Egy percre rá Lunin kidobásából Rodrygo szerzett villámgyors gólt,
Ancelotti ugyanis a mérkőzés legnagyobb részében nem próbálta meg túldominálni a labdabirtoklásban talán a világon legerősebb ellenfelet, az összecsapás egészében mindössze 38 százalékban volt a Realnál a labda. Az olasz edző nyugodtan támaszkodhatott a direktebb játékra, hiszen sztárjainak szabadsága és gyorsasága is volt ehhez. A madridiak a szokásos, flexibilis rendszerüket játszották, amit a legtöbben 4-4-2-es rombusznak szoktak leírni. Alaba hiányában, mint azt már többször láthattuk, ezúttal is Tchouameni került Rüdiger mellé a védelem közepébe, Kroos pedig védekező középpályásként játszott Camavinga, Valverde és Bellingham mellett. Vinícius és Rodrygo ezúttal is szabadon futballoztak, a széleken és középen egyaránt feltűnve. Guardiola csapatának 4-1-4-1-es letámadását így ezúttal is leginkább a széleken, belső középpályásaik nyomástűrésével és elülső játékosaik mozgékonyságával játszották ki.
Guardiola az első félidőben hozta az idegenben megszokott kockázatkerülő, stabil labdabirtoklást. A 3-2-4-1-es felállásban Stones ezúttal is egyfajta hibrid, „elősöprögető” szerepben játszott, ami a Citynek tavaly példátlan sikereket hozott. Az első 45 percben azonban labdával nagyon is óvatos volt a City, az elvileg a vonalak között játszó Kovacic és Foden is gyakran inkább visszafelé lépett a labdákért, sőt a két szélen Grealish és Bernardo Silva sem helyezkedett kifejezetten magasan, egy az egy elleni szituációkban mindketten keveset játszották át a védőjüket.
